Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Ki tud megbocsátani?

Nagy Gáspár nyári délutánjai

Nagy Gáspár neve összeforrt a terror elleni harccal, az ő rejtje­lezve is nyílt verse lett az '56-ot követő ellenállás költői doku­mentuma. Mint ahogy egész pá­lyája a felelősségvállalás jegyé­ben épült, „a lefokozott szívűek­nek valami szabadítót mondani”. Kormos István fölfedezettjeként 1975-ben láthatott napvilágot az első kötete, tehetsége és jellemé­nek ereje éppen úgy táplálta ezt a költészetet, mint a paraszti kö­zösség meg a pannonhalmi gim­názium, amely nevelte. A Nagy Gáspár-vers szerves folytatása annak a teljességigényű költé­szetnek, amely a magyar költői múlt vállalása után a jelenből ép­pen úgy befogadja Nagy Lászlót, Jékely Zoltánt, mint Pilinszkyt vagy a modern nyugati líra ered­ményeit. „Túl korán szültél édes­anyám”, írja valahol, pedig ép­pen jókor ahhoz, hogy úgy sze­rezzen tapasztalatokat, hogy az ellenállás aktív részese legyen.

A '93-as év szokatlanul nagy verstermése után most folytatja az igazmondást. A könyvhétre megjelent Tudom, nagy nyári délután lesz című kötete valami másról is hírt ad, mint ami ed­dig jelen volt Nagy Gáspár költészetében, de most nagyobb hangsúlyt kap: a címadó vers az Utolsó ítélet látomása, amely mintegy összefoglalja Nagy Gáspár költői lényegét. A fele­lősségvállalás kötelességét, a hi­tet, amely ehhez erőt ad, s a teljes világ átélését, amelybe ép­pen úgy beleférnek a harsonák, mint a tücskök. Az élet mellett a halál elfogadását, amely a hívő számára átmenet csupán, de nem mindegy, milyen. Drámai és paradoxonokban gazdag költészet ez, amelyben a közvetlen hétköznapi nyelv találkozik a romantikus végletekkel, az emberi és az isteni, a kicsinység és a végtelenség együttese feszül. Balassi, Nagy László, Kormos István, Baka István, Ratkó József képét örökíti meg, mikor a történet szimbólumértékű, hogy folytassa a vers születésével, életével és felelősségével. „De ez a tűz! / S akire ráég / az or­szág? / Vagy az inge? / Az egy­szer majd / kinek int be?!” Megjelennek versbe kövülten a min­dennapok keserű tapasztalatai, a jövőbe utalt szégyenként: „Ná­lunk /... a hóhérok ... sem tud­nak (képtelenek) megbocsáta­ni”. De beszél a koszos utcák­ról, a munkanélküliekről, „a nagy mínuszokra állított” or­szágról, az árulásokról, mindar­ról, ami jelenüket megkeseríti, és kérdésessé tette a jövőt.

Egyetlen vigasza van, a bib­liai helytállás erkölcsi parancsa, a számonkérésbe vetett hit, ami erőt ad a helytálláshoz. Hogy egyszer majd elismerik ennek a magyarul elmondott tiszta versbeszédnek az igazságát. S nemcsak megígért birtokunkon, ahová jó visszatérni.
Orosz István művészi borí­tója méltó és hű képi megfogal­mazása ennek a mindenség és a föld között feszülő klasszikus költészetnek.


Albert Zsuzsa
Magyar Nemzet, 1998. június 6. p. 19.


< vissza