Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár "Zónaidejéről", amely mindannyiunké

Nagy Gáspárnak az úgynevezett kelet-közép-európai együttélés és annak em­beri, történelmi következményei iránt régtől fogva közismert érdeklődését tükröző írások - versek, versfordítások, meditációk, vagy ahogy ő mondja: „hallomások és vallomások” - foglalata a Zónaidő. - Érdeklődést mondtam? mindjárt ki is javítom magamat, hiszen az ő esetében nem a politológus izgága kotnyelességéről van szó, vagy annak az embernek a magabiztos fölényéről, aki jól tudja, hogy - s most hadd idézzem Czeszław Miłosz Európa gyermeke című versének néhány sorát:

Ki a történelemről szaval, mindig nyugodt lehet,
Tanúnak ellene nem kelnek fel a holtak.

Tetszés szerinti tetteket tulajdoníthatsz nekik,
A holtak válasza mindig csak hallgatás.

Az éjszaka mélyéből felbukkan üres arcuk,
Szükségleted szerint rajzold meg vonásaikat.

A régholtak fölött nyert hatalmadra büszkén
Gyúrd át a múltat is, hogy rád jobban hajazzon.

A nemzedékkel fiatalabb, s történetesen magyar költő, Nagy Gáspár, akit ugyan­csak ez a történelmi zónaidő érlelt költővé, és szinte az indulása pillanatától napja­inkig változatlanul úgy érzi, hogy éppen az rejti az ő sorsának is a titkát, amiről hallgatnak a kelet-közép-európai zónaidő évszázadainak - évezredeinek - a halot­tai, miközben az élet - mindannyiunk élete -, s ez most megint Miłosz: „A hazugság növényét az igazság kicsiny magvából neveli.”

Nagy Gáspár a magyar irodalom ethoszának, egyik meghatározó törekvésének a tudatos folytatója kíván lenni a Zónaidővel, amit egyik nyilatkozata szerint ő „a va­lóságban, de méginkább a képzeletben megtett utazások könyvének” nevez. Az ő utazásának lassan évszázados előzménye, hagyománya van a magyar művészet szellemi terében. S mint annyi mindent, kezdte ezt is Ady, a holtak hallgatásának megtörésével, amikor elsőként hallotta meg „A Duna vallomásá”-t, amit aztán a né­pek zenéjében meghallott Kodály és Bartók is, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”, „hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad”. Ezért az­tán talán nem is túlzás azt állítani, hogy a legszemélyesebb sorsunk titkait is fag­gatjuk, amikor ugyancsak Adyval kérdezzük szorongva: „Mikor fogunk már össze­fogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?” Akár most, az ezredvégen, ha van bátorságunk szembenézni helyzetünkkel - a Balti tenger és az Adria között? De nem ugyanez a kérdés visszhangzik-e A Dunánál József Attilájának a verseiben? A kelet-európai népek pa­rasztságának tejtestvériségét felismerő Németh László-esszékben? Vagy Bibó Ist­ván tanulmányaiban, aki Ady látomását „a csorda-népek” és a „fél-emberek, fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kalodáról” a „kelet-európai kisállamok nyomorúságáról” írva lefordította a politikatörténet tényeire és fogalmaira, rádöb­bentve mindenkit - már akiben erre fogékonyság mutatkozott -, hogy e nyomorú­ság ellen küzdő elitértelmiség harca nemcsak a „magyar”, de az egész kelet-közép­-európai „Pokollal” van? S ennek a közös Pokolnak a Tornácán már 1977-ben ott találja magát a Zónaidő szerzője is, ahogyan erről a Szálla alá a poklokra című ver­se tanúskodik.

Dehát nemcsak az említett nagyok, hanem a nyomukba lépő nemzedékek: nálunk például a hatvanas-hetvenes években a Felvidéket, Erdélyt, a Vajdaságot vagy Prá­gát és Lengyelországot járó fiatalokat is az a vágy mozgatta, hogy elfogulatlanul fürkésző tekintettel a szomszédokban is észrevegyék végre rokonaik arcát. - Mi volt az eredménye ennek az igyekezetnek? Van-e értelme egyáltalán ennek a magyar hagyománynak? S mit számít, ugyan gyakorolhat-e valamilyen befolyást a történe­lem menetére az író, a művész halálos aggodalomból fakadó figyelmeztetése? Míg ezen tűnődöm, óhatatlanul eszembe jut Gogol rettentő víziója a „szent” Oroszország trojkájáról, amelynek kocsisa már rég nem ura a szakadék felé vágtató, megbokro­sodott lovaknak. A Holt lelkek írója az elme elborulásának határvidékén élt, ezért aztán ki ne tartotta volna szófia-beszédnek az ő „fantáziálását?” Ámde a trojka -1917-ben - mégis a szakadékban kötött ki. De milyen fogadtatásra lelt Ady „hűdött lázbeszéde”? Babits Jónás prófétája? S azóta is hány trojka száguld, s micsoda sza­kadékok felé, feltartóztathatatlanul, a 20. századi európai történelemben? Indokolt tehát nyomatékosan megismételni a kérdést: van-e értelme ennek a prófétálásnak, a Kasszandra-sorsnak? - Bad command; rossz a kérdés, írná ki a képernyőre ko­runk bálványa, a számítógép, hiszen ennek a törekvésnek, amely annyi után Nagy Gáspár 1995 Könyvhetére megjelent könyvét, a Zónaidő-t is létrehozta a Szépha­lom Könyvműhely gondozásában, nem a közvetlen-nyers politikai raison volt a moz­gatója, hanem túl a politikai, történelmi és egyéb megfontolásokon, legfőképpen egy emberi, mondhatni: szókratikus lelkiismereti kényszer, amit könyve 1986-os kelte­zésű záróbeszélgetésében Nagy Gáspár ezekkel a szavakkal mond ki: „Hazugságok­kal nem lehet együttélni!” - Nem lehet, de muszáj, válaszolhatja erre a felvilágosult reálpolitikus. Lehet. De ebbe a „muszáj”-ba aztán végképp nem lehet belenyugodni a szellem emberének. S ez ellen a tűrhetetlen „muszáj” ellen szól az irodalom - a térség irodalmának - a vétója ebben a könyvben; a román Dan Veronáé és Dórin Tudorané, a lengyel Czeszław Miłoszé és Zbigniew Herberté, a szlován Edvard Kocbeké, akiket a szerző tolmácsolt, és természetesen az övé: Nagy Gáspáré.


Domokos Mátyás
Forrás, 1995. 9. sz. p. 27-28.


< vissza