Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár földi pörei

I

Az ember életének minden mozzanatát megemeli a mítosz, mert a partikuláris mozzanatokat egyetemes távlatba állítja, az örömöt és fájdalmat egyaránt nagyobb létdimenziókba vonja. Nagy Gáspár mélyen vallásos paraszti környezetbe született viszonylag idős szülők egyetlen gyermekeként 1949-ben a Vas megyei Baltaváron. A hagyományok szerint szülőfalujának neve abból ered, hogy a Kőszeg alá vonuló Szulejmán szultánt a falu baltával várta. Ebben a faluban töltötte Nagy Gáspár életének első tizennégy esztendejét, itt szerezte azt a gyökérzetet, melyre később művészete lombozódhatott. Kisgyermek korának meghatározó, költői elhivatottságára és hűségére is döntően ható élményei a szegényparasztság ötvenes évekbeli küzdelméhez és világszemléletéhez kötődnek. „A család egyik szavával az Eget káromolta, mert megengedte ezt a szörnyűséget, hogy cséplés után jószerével minden gabonát beszolgáltatás fejében a Futurába kocsikázzunk, a másik szavával Bibliát olvasott, szenténeket duruzsolt fülembe, imádságra tanított, talán engesztelésképpen is. Ezek a káromkodó és imádságos szavak voltak az első nyelvemlékeim.” A két szélső pólus között a gyermekkori élményvilágban ott van a teljes paraszti élet a maga történelmi létezésének utolsó óráiban: a még szigorúan tartott vallásos szertartások, ministrálások, latin liturgikus szövegek, s mellettük a falusi szokások, tollfosztók, Luca-napi kópéságok, betlehemezés, regölések. Ugyanolyan világ ez, mint amilyennel néhány kilométerrel arrébb, a Somló másik oldalán Nagy Lászlót indította negyedszázaddal korábban Iszkáz. Nagy Gáspár gyermekkorában sokat nézte a láthatár peremén mutatkozó Somlót, jóllehet akkor még sejtelme sem volt arról, hogy mekkora, szinte lebetegítő élménye lesz majd neki Nagy László tiszta fényű költészete. Baltavárról a családi kívánság a pannonhalmi bencés gimnáziumba küldte. Ez a kitűnő iskola a szellem katarzisát és hatalmas lélegzetvételét jelentette számára. A tehenek mellől küldött parasztgyerek számára csak rövid ideig torokszorító riadalom és szégyen a könyvtárszobák felől érkező társakhoz viszonyított, behozhatatlannak tetsző hátrány. Hamarosan hódítási tereppé válik a nagykönyvtár, s csodaként nyílik ki előtte a történelem és a kultúra. „Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszanézni” – olvasta gimnazistaként Veres Péter szavait a főkönyvtár vendégkönyvében. Forgott vele a világ, csodáknak lett részese. Pannonhalmán megértette a Baltaváron még fölfoghatatlanul hangzó latin szavak, énekek, imádságok jelentését. A sírástól az örömteli hálaadásig egy hatalmas kultúra részeiként hangzottak már a szavak, a Circumdederunt és a Te Deum. Közben szorgalmasan közlekedett Baltavár és Pannonhalma között a „fordítható fedelű láda”, hozta a hazait. Az ennivalót és a szülői gondokat. Baltavár és Pannonhalma Nagy Gáspár világképében a hűség és a nyitottság iskolája lett. Kötődés és szellemi hódítás – máig eleven személyiségjegyei költészetének is. A szombathelyi főiskola, az írószövetségi könyvtárosság, a Móra Kiadó szerkesztői szobája, majd az írószövetségi közgyűlés kívánsága szerint írószövetségi titkári megbízatás egyaránt további tájékozódását, ismeretszerzését biztosították számára. Olyan nyitottság, kíváncsiság él benne mások gondjai és művei iránt, ami példátlannak tekinthető a mi érdeklődésében megfáradó kultúránkban.

Küzdelmesen alakuló, ívelő pálya az övé. Eddigi három kötete (Koronatűz, 1975; Halántékdob, 1978; Földi pörök, 1983) az utóbbi évtized egyik legszebb költői kibontakozásának foglalata. Egyben mutatja azt az utat is, melyen folytonos önformáló küzdelemben a Nagy László erős hatása alatt induló Nagy Gáspár kialakította szuverén szemléletét, jellegzetes egyéni látásmódját és költői nyelvét.

A Koronatűz első versei szinte közvetlenül szólaltatják meg az önéletrajz egyes mozzanatait, megidézik a halotti torokat, tollfosztókat, a falu nevének népetimológiáját, a gyermekkori játékokat, rorátés hajnalokat, az elmaradhatatlan fekete klottgatyát, a kiscsikókat, az ifjonti szerelmes vágyakozásokat. Az élményekből a versek nem teremtenek nagyobb, intenzív kompozíciókat, mert a fiatal költő nem szűri még át eléggé az élményeket egyéniségén. De a nyomorúsággal, félelmekkel, szenvedésekkel ékesített gyermekkori világ eszmei ösztönzése, elkötelező hatalma nyilvánvaló. Miként az is, hogy a versekben megmutatkozó költői személyiség nagy dolgokra készül, iránya még csak a hűségben biztos. A közvetlen vallomásversek nagy szándékokat és nagy kiszolgáltatottságot, esettséget egyaránt tükröznek. Ez a költői őszinteség bizonyítéka, hiszen a szándék már ekkor is nagyobbra tör. Az első versekben túlnyomórészt a keresztény mítosz, a szakrális motívumok emelik meg a költői önéletrajz, öntanúsítás egyes elemeit. Születésének a betlehemi születés ad felemelő távlatot, mítoszi fényt:

Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban
Foltos szalmazsák fölé leszállt az angyal.
(Májusi-karácsonyban)

A vers tárgyi elemei a paraszti közeget mutatják, a gerendás házat, szőlőbontást, foltos szalmazsákot, tényszerűen a különös havazó májusi napot, s talán éppen a havazás teszi természetessé a karácsonyi asszociációt, a krisztusi párhuzamot, hiszen a vallásos világképben minden születés az Istenfiaember születésétől kap értelmet és fényt. Nagy Gáspár megőrzi a versben a tárgyias szemléleti elemeket, de a bibliai motívumkörhöz társítja azokat. A paraszti életből való megváltás mozzanata is megjelenik a versben („a betlehemi angyal jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal”), de kivallja azt is, hogy a mitizálásnak önerősítő értelme van:

Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél!
Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék!

Hasonlóképpen önerősítő jellegű a bibliai allúzió a mózesi vesszőkosár motívumot idéző versében (Ne fonjatok nekem vesszőkosarat!). Az első kötetet gazdagon átfonják a bibliai utalások, párhuzamok. A szülői háztól kényszerűen messzire szakadt gyermek tékozló fiúként tér haza számot adni. Nagy Gáspárt az adott világkép birtokában bibliai neve is – a betlehemi első király volt Gáspár – ösztönzi ilyen párhuzamokra. Az első kötetben, az Anyámmal hófehérülök című versben még a látogatásával ajándékozó, karácsonyokra Baltavárra hazatérő fiú megy haza betlehemi első királyként. A bibliai párhuzamok kettős érzést mutatnak: elhivatottságot és kiszolgáltatottságot, erőtudatot és esettséget. A költői személyiség önmaga párhuzamaként gyakran Jézust idézi meg, de a ma születettet, akinek versbeli alakjához egyszerre fűződik a megváltói lehetőség és a pillanatnyi védtelen gyermekség, parányiság kiszolgáltatottságának képzete. Heródes elől kell menekíteni Názáretből. Ez az összetett és érthető érzés teszi próbára a költői kifejezőerőt, helyenként meg is töri a verset, nem bírja magasabb egységbe szervezni a kettős irányú érzést, a bibliai párhuzamok olykor magyarázat jellegűek, nem elég sugallatosak.

Nagy Gáspár keményen küzdött ezekben a versekben a gyermekké minősítő, lefokozó élményekkel: önerősítő, önbátorító gesztusai, versei tanúskodnak erről. Nemcsak a bibliai párhuzamokkal erősíti magát, de a bibliai allúziókkal fölkészíti költői személyiségét a poklok vállalására is – a megváltásért. Ars poeticája ekkor erősen emlékeztet Nagy László Ki viszi át a szerelmet című versére. A Stáció-járás Jézus keresztútjának tizennégy stációját folytatja költői-emberi imperatívuszok sorában kétpólusú, bináris oppozíciót képező infinitivusos mondataiban. A cselekvés iránya nála is mindig pozitív, jóra, szépre változtatja a megvetendőt, a morálisan rútat. Másik ars poetica jellegű darabja, a Kit az álmokba beléfogtak egészen közelről idézi Nagy László említett versét, de a közeli motívumegyezések ellenére szembetűnő a két költői tartás különbsége. Nagy László verséből a méltóságtudat, elhivatottság, könyörtelen vállalás feltétlen parancsa szól, Nagy Gáspáré is ezekből a mozzanatokból épül, de a fájdalom szinte kiegyenlíti benne, ellensúlyozza a cselekvő szándékot. Ismét más helyen szinte családi hagyományként vállalja föl a küldetéses, cselekvő költői magatartást: a vőfélyverseket fabrikáló nagyapja örökségét veszi át, amikor folytatja „a lakodalmak másnapján is a megátalkodottságot”, a költészetet. A verset már a fiatal Nagy Gáspár is az emberi etika igazi megnyilatkozási terepének tudja („töretlen gerincek kopogtatása”), olyan cselekvésnek ismeri fel, mely elsőrendűen közösségi érdekű, személyiség és nemzet vonatkozásrendszerébe illeszkedő („anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám”). Olyan hormon a vers, melytől „ember és a nép csak magasodhat”.

A korai verseknek ez a néha erős, néha esett lírai személyisége egyre erőteljesebben bástyázza magát körül erősítő, keményítő érvekkel, eszmékkel. A személyiség elszántságának a közösségi hűség is erőforrást jelent. A Koronatűz verseiben nyílik ki Nagy Gáspár költészete, világképe a kultúrélmények, a példaértékű magatartások, eszmények költői asszimilálása felé. A közvetlen életrajziság háttérbe szorul, s kissé közvetettebben, látomásversekben, máskor nagyobb struktúrákká szerveződve szólal meg, árnyaltabban, összetettebben. Egyre nyilvánvalóbb versvilágában a többféle művészi hagyomány érintése, a weöresi játékosság, a Kormos István-i bűbáj ösztönző hatása a meghatározó Nagy László-élmény mellett. De az ő játékaiba is mindig mély szomorúság, felelősségérzés erős képei villannak bele.

A kultúrélmények sokrétű asszimilációja, a történelem és a magyar kultúra értékelő, átértékelő befogadása bővíti jelentősen lírájának szemhatárát, erősíti költői jellemének már az első versekben fel-felvillanó sorsvállaló keménységet. A történelmi példák sugallataival mély morális érzékenység méri itt fel saját távlatait, s ez a szembesülés kiirtja Nagy Gáspár szemléletéből a gyengeségérzést, a pillanatnyi megadásokat is, másrészt intellektuálisan elmélyíti költészetét. Elődeit, mestereit nyíltan vállalja, kötődésének minden mozzanata mélyen megélt és tudatos. Lehet sokallani az elődök idézését, de ezek sajátosan egy irányba mutatnak, a nemzeti költészetnek Petőfi, Ady, József Attila által hitelesített, Nagy László révén továbbvitt közösségi gondú irányához kapcsolódik. Mellettük Dózsa, Rákóczi, a 48-as szabadságharc, majd az újabb, a nemzeti közösséget hatalmas erőfeszítések, önfeláldozások, teremtő életművek révén is megtartani törekvő példák sora tűnik elénk. Nyitottan az Elérhetetlen föld és az erdélyi Kapuállító akkor fiatal költői felé, velük közösséget vállalva a bensőséges elkötelezettségben, népsorsot vigyázó magatartásban. Mélyebben átélt, mélyebben megszenvedett és történelmileg is hitelesített lesz így az illúziótlanabb, de keményebb karakterű költői ars poetica. A költői karakter végleges vonása tűnik fel ezekben: a könyörtelen tisztaság, könyörtelen felelősség vállalása. Az idő hullámzásai fölé növő erkölcs kegyetlen következetessége. Ebben hangzanak egybe az ajánlásos és kultúrélményeket asszimiláló, áthasonító versek, Az erdő fája, Hátországba előőrsnek, Gyökér fonódhat, Gyönyörű bűnt és a többiek.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen a föld!
(Gyönyörű bűnt)

Dózsa idézett drámai monológja erkölcsi példázat: a cselekedetével önmaga fölé emelkedni képes mélyebb emberségé, a példává emelkedő önfeláldozásé. Nagy László költői személyiségének méltóságtudata, tiszteletet parancsoló ereje hiányzik Nagy Gáspár költői egyéniségéből. De ettől kezdve nem hiányzik belőle a lehetetlennel is szembefeszülni képes erkölcsi erő és érzékenység, annak a felelős tudása, hogy a költőnek etikai személyisége teljes súlyával kell jelen lennie a lét dolgaiban.

II


A Koronatűz viszonylag szűk élményvilágát, motívumkincsét – a paraszti élet elemeit és a paraszti biblikusság motívumait – a történelmi és kultúrvonatkozások, utalások tágítják.

A költői személyiség harmonikus abban az értelemben, hogy a versei egységesen átformáltak, egyneművé stilizáltak. Még a disszonáns élményeket is egynemű líraisággal, erősen hagyományos képzetkinccsel fejezi ki. Sok még a versekben az adott belső lehetőségek alatti próbálkozás, a bőbeszédű, üresjáratos megoldás az erős tehetség nyilvánvaló jelei ellenére. Nagy László költészetével mély rokonsága van ennek a versvilágnak. Nem csupán az egyes képek, kompozíciók érezhető átsugárzása tűnik fel, hanem az a küzdelmes líraiság is, melynek drámai feszültsége az egyéniség tiszta etikumának és az elrontott világ tényeinek ütközéséből származik. Érzékenyen észleli Nagy Gáspár már ekkor „zavarait a toronyépítésnek”, de negatív élményeit nem próbálja a fájdalomban feloldani, törvénnyé emelni, hanem kemény és dacos szembeszegülésben, igazságvédő-igazságtevő helytállásban ismeri fel küldetését. Ez az ellentét költőileg távlatos, minél mélyebbre száll benne Nagy Gáspár, annál egyénibb, nagyobb értékű művészetet teremt, morális erőihez összetettebb látásmód, nagyobb gondolati erő társul. Nagy Gáspár világosan látja költészetének értékeit és távlatait, szembetűnő tudatos önépítkezése, melynek során folyamatosan kivonja magát az elődök hatása alól, s eszmei, morális rokonságukat tisztán őrizve egyre erősebben egyénivé nemesíti költészetét. Ennek az önmegvalósító metamorfózisnak a folyamatát szembetűnően mutatja a Halántékdob kötet. Ha a Koronatűz sok vonatkozásban az elvegyülés, a külső leltár verseskönyve volt, akkor a Halántékdob a kiválásé, a belső leltáré, az erősebb önmaga-vállalásé, különbözni tudásé. Képzetkincse is megtelik olyan elemekkel, amelyeket nem az elődöktől, nem a hagyományoktól tanult, hanem belső élményeinek, disszonanciákra érzékeny egyéniségének tükrei. Szembetűnő ez mindjárt a szókincsben is. A korábbi Stáció-járás még csupa hagyományos értelemben vett természeti-köznapi képből áll, a második kötet élére illesztett ars poetica, a Hétparancsolat őrzi a régi vonatkozásokat, de a modern elemeket is jelzi. A költői személyiség újabb gondja egy árnyalattal profanizálja a bibliai tízparancsolatot, de csak egy árnyalattal, mert továbbviszi azt az etikai elszántságot, hogy a személyiségnek önnevelő, önszervező iránymutatókra is szüksége van. A profanizálás pedig egészen emberi, egy felejthetetlen utazás személyes emléke emelkedik a parancsok közé: „szeretni áthajolva a Poprád karcsú hídján”. A lényeges új mozzanat azonban az, hogy a költői hivatást, sorsvállalást új, tudatosítottan modern és mostohább terepen kell vállalni: „írni a szó egyetemes súlytalansági állapotában”. A szó egyetemes súlytalansági állapota és a redukált idő már önmagukban is nyomatékkal jelzik Nagy Gáspár költészetének változását: a bonyolultabb, disszonánsabb közeg egyedül kiküzdött nyelvi megnevezésének fölvállalását. Izgalmas élmény megfigyelni Nagy Gáspár újabb verseiben a kizárólag reá jellemző egyéni kifejezések, szóképek megszaporodását, s azt a szerves belső fejlődést, melynek folyamatában a hagyományos motívumkincs elemei megújulva élnek tovább. A Halántékdob első ciklusa, a Földszoros olykor a korai versek világára emlékeztet, de egy-egy kép már a költői sűrítés új módszerét jelzi azzal, hogy a képek elemei között nagyobb távolság van, az asszociációs tér tágabb: „Fölcsavartam az udvart, mint valaki alatt egy feslő szőnyeget.” Máskor a bibliai motívum közérzetileg hoz új elemet, a zorduló idő tudatosítása formájában: „nincs ajándék, semmi tömjén – rí Boldizsár, Menyhért meg én”. Egyéni élmények általános érvényű és általános érdekű szuverén költői remeklése a Ha följutunk… című verse. Szemléletileg tárgyszerűen pontos, gazdagon szólalnak meg benne a pannonhalmi évek emlékei, tárgyai, melyeket a tízéves érettségi találkozó lelkiismeret-vizsgálatra, összegzésre ösztönző élménye hív elő. A kifejezésmód és költői szemlélet meggyőzően egyéni. Leltározó tárgyi bőségét mély eszmélkedés hevíti át. A versben megszólaló érzésvilág összetett, az eszmélkedés őszinte és határozott. A számonkérés szigorú. Nyitányában megszólal az a keserűség, hogy az egyházi iskolában érettségizett fiúkat a politika örökös gyanakvása veszi körül, pedig semmiféle ellenséges szándék nem fűtötte őket, csupán a közös élményeik pecsétje van rajtuk. Számadásra jönnek tíz év után, „mint a nem tudom mitől / űzött csordapásztorok / egyakolból, alkoholtól / megmaradt pásztorok”. Jönnek a „heggyé vakondolt” dombra, ahonnan „tíz éve szétfeslő / gesztenyeként” szétgurultak, „hülye utakon, hülyébb urakra”. Az egyfajta szigorú eszmények jegyében szétbocsátott fiatalok más arculatú világba kerülve sokféle élményben megmártóztak, így a lélek spontán számadása sokkal torokszorítóbb a „táj bűnbánatlila tribünén”. Minden szó fontos és pontos itt. A katolikus liturgiában a lila a bűnbánat színe, a tribün sem véletlen, hanem természetes és modern asszociáció a pannonhalmi szituációhoz, a domb sima tetején álló ősi kolostor megnevezésére. Föltolulnak az érzésekbe és emlékezetbe a régi képek, összesűrűsödik tíz év létélménye. A följutás ide azonban az életküzdelem metaforája is, a belső tiszta táj megőrzésének parancsa is a fölfelé kúszás „kocsmák kecskemekegés-himnuszában”. A tisztaságvágy, az önszemlélet bátorsága, a följutás erkölcsi parancsa ez a vers, melyben a bensőségesen egyéni motívumok általános érdekűvé emelkednek a kifejezés esztétikai ereje, belső szervessége révén.

A Koronatűz ars poetica jellegű és utalásos verseiben kimunkálta Nagy Gáspár a költői személyiség sérthetetlen etikai eltökéltségét. A Halántékdob hasonló darabjai erre az alapra gazdagabb személyiségképet építenek, mintegy kitágítják a költői világképet. Most is egész ciklus van utalásos verseiből, de éppen ezeken figyelhetjük meg legkönnyebben költői egyéniségének határozottabbá válását. Még ha az alkalom és tárgy természetéből következően a megidézett előd vagy kortárs életrajzi vagy művészi motívumainak felhasználásával építi a verset, akkor is inkább saját személyiségének, viszonyulásának szuverenitása tűnik fel. Az utalásos versek tudatos világképtágítás és tudatos virtuális közösségteremtés, értékmegmutatás alkalmai költészetében. Ő írta a legszebb, legmélyebb, leggazdagabb verset Kormos Istvánról még Kormos életében, a nagyra becsült idősebb pályatárs győri estjének bevezetője gyanánt: Jézusos fejlehajtva. Kormosról szól, Kormos életrajzi elemeit gazdagon használja föl, mégis jellegzetesen Nagy Gáspár-vers. A Halántékdob kötetben építi jellegzetesen egyénivé ezt a verstípust, melyet a Ha följutunk…. Saját emlékeiből, a Jézusos fejlehajtva a bensőségesen átélt Kormos István-i művészet elemeiből, a Szaltószabadság pedig minden ízében kreatív módon valósított meg. A Jézusos fejlehajtva leltározó versben állít elénk egy sokszínű, európaian magyar embereszményt: a csillogóan könnyed, mozgékony, minden pokolból önmagát diadalmasan újjáteremtő embert és művészt. Hiteles Kormos-portré, valósághű elemek bősége, ugyanakkor költőileg általános érvényűvé is emelt eszményi emberkép: nyitott, sokszínű személyiség, szelíd és kemény bölcsesség, tragédiákat szelídítő játék egysége ragad meg benne. A versben tündéries ragyogásban, de a tragédiák kormát is erősen hordozóan megmutatott és eszményinek felmagasztosított személyiségkép hitelét minősíti Nagy Gáspár költészetében az, hogy ennek a gazdag versnek és emberképnek egy-egy elemével más művészekhez kapcsolódó darabokban is érett formában találkozunk. Vitathatatlanul tág horizontú, korszerű emberkép formájában. Nemcsak vallja a teljesség igényét, hanem mély átélésben, cselekvésben példázza is. A Kormos-versben Mecsér és Párizs kapcsolódnak össze Kormos jóvoltából, Párizs és Nagyenyed, illetve a marosszentimrei fogyó gyülekezet gondjai és színei sem külön idegen világok, hanem Jékely Zoltánról szólva összekapcsolódó dolgok. Vállalásuk öntanúsítás is Nagy Gáspár költészetében, miként a Krúdy Gyula álmoskönyvére írt keserűen játékos önvallomás vagy a Weöres „tanár úrnak” írt „zárthelyi dolgozat” játékból kiinduló, s az emberi fájdalom, sors kifejezésébe keserülő sorai. A játék értelme súlyos. A költészet az emberi lét titkainak a vallatása és kivallása, s nincs feloldó kegyelem az üresjáratra, felelőtlenségre, egyértelmű a tanulság, a parancs, mely a Rimbaud-i példából fejlik ki:

Akinek már nincs több titka
Becsukódni mint a bicska!

A személyiség teljességigénye őszinte szerelmi lírát teremt Nagy Gáspár kötetében. Élmény és eszmélkedés különös összefonódása teszi sokszínűvé ilyen értelemben a Térkép ciklust. A testi vágyak mámorító iramlása a beteljesülésig, majd az utána következő ürességérzés, a „nagyon árva, lakatlan reggelsziget” (Lebegve már), a pózos-boros szerelemkérő szomorúság (Hajnalig), az enyhén ironikus önleleplezés (Szénszünet a bajnokságban), a megvalósíthatatlanság, beteljesíthetetlenség visszajáró fájdalma, vágyakozása (Éji sóhaj): a szerelmi élmény sokféle variációja szólal meg. A Térkép, kiterítve pedig különlegességével, szemléleti gazdagságával kiemelkedő verse a ciklusnak. A beteljesült múló szerelmek leltározó számbavétele ez némi kis groteszk ízzel, de nagyon emberi, egyszerre jelenik meg benne az élet kiszolgáltatottsága és szépsége. Majd az egész leltárnak új perspektívát ad a szindbádi utalás. Mert ezekben a tilosban járó szerelmekben is formálódott a lélek, s az egyszeri megélt élmény nyomai ott vannak a személyiségben, talán éltető elemként kellettek ezek is az egyetlen öleléshez, „az utolsó halálos szorításhoz”, a létezés teljességéhez. S itt jön a szindbádi önstilizáció, átvetítés harmadik személybe s a képzelet síkjára, az időtlenség szférájába:

mikor hinnétek hogy az a
zöldszemű lassan komoly
férfi lett akkor fog újból megjelenni
s mint szindbádi méla órák
homályán egy hintó oson
úgy jön a csókokat megköszönni
és cellacsíkú ingét levetve
testetek újra föllapozza

Ez a virtuális, szindbádi sík a vers befejező részében fejlik ki teljes értelmével: a szépség megőrzésére hív, a szindbádi visszatérés ugyanis létösszegzés, a finom bibliai allúzió a halál, a teljes elszámolás idejét jelzi („nem tudjátok sem a napot, sem az órát”). Így sűrűsödnek meg Nagy Gáspár versei eszmélkedő, eszmélkedésre, sokirányú mérlegelésre ösztönző jelentéssíkokkal. A létezés legkülönfélébb élményrétegei vonatkozásában.

Igény és tudatosság, erő és szomorúság, sorsvállalás és megcsillanó játékosság, egyre táguló világkép jellemzi ezt a lírát. Egyre gazdagabb létezésélményt emel magába, s ez a törekvése külön súlyt ad a csupa nagy kompozíciókból álló Szaltószabadság-ciklusnak, melyben az egyéni költői kifejezésmódjáért küzdő Nagy Gáspár személyes, nemzeti, európai gondokra együtt koncentrált, s ezek megoldásában nemzedékének feladatát, lehetőségeit keresi. A közösségi gondokat nemcsak fölvállalja, hanem az emberi létezés összefüggéseiben nyitottan és eredetien gondolkodik ezekről. A gazdagon versbe emelt tárgyi-élményi elemek egységes gondolati víziókba rendeződnek. Nagy Gáspár elsősorban érzelmileg kötődik a világhoz, érzékenysége ezekben a művekben fölfokozott, izzó lélekállapotban mutatja, még akkor is, ha hevületét tudatosan nyugalomba fegyelmezi. Sorsvizsgáló verseiben intenzív fájdalomérzés, illúziótlan szomorúság nyilatkozik meg. De az ezzel vívott drámai küzdelem telíti gondolati elemekkel a verseket, és építi összetetté, többszólamúvá a versstruktúrákat. Nemzeti létezésünk esélyeire (Bölcsődal Perzsiából), emberi cselekvésünk mai korlátozott lehetőségeire (Ködhimnusz, Csak nézem Olga Korbutot…), élet és halál dolgaira (Világtemető) kérdeznek ezek a versek, s Nagy Gáspár a legnehezebb terepekről is hittel tér meg, pedig nem táplál illúziókat. Hite etikai szívósság, cselekvő emberség, sokszor talán a „fölemelt fejű reménytelenség” az ereje. Az önáltatásnál sokkal több ez. Bátor szembenézése a nehéz kérdésekkel azért is érték, mert tudatosít, gonddá, közüggyé próbál avatni olyan problémákat, melyek valóságosak, mert létezésünk értelmének lényeges részei, mégis gyakorta kikerüljük őket. Nagy Gáspár költészete mindig a cselekvés lehetőségeit kutatja, illúziótlan bírálatának, pőre megnevezéseinek is ez a mélyebb értelme. Így talál rá Sütő András példája nyomán az anyanyelven szóló dal megtartó értelmére, a lelkiismeret és a haza ügyének összekapcsolási övezetére, a merész és cselekvő tisztaság igényére. Annak a felismerésére, hogy olykor „a csönd is hatalmas katlan”, s még a „helybenzsákfutós” korban is meg kell találni a progresszív cselekvés terét és értelmét. Kompozícióinak motivációs rendszerében hatalmas történelmi, kulturális, közvetlen élményi anyagot szólaltat meg, olykor igen nehezen felfejthető értelemmel az egyes részleteket illetően. Éppen ezekben a nagy kompozíciókban érződik a kifejezésformával való erős küzdelme. Bizonyára a bonyolult, összetett gondokkal való sokrétű viaskodás folytán érezzük olykor úgy, hogy töredékes a nagy kompozíció. Következik ez abból, hogy a fölvetett kérdéseket inkább sokoldalúan körüljárni lehet, mint egyértelműen megválaszolni. De célja sem lehet mindezek megválaszolása, a félelmek, közösségi bajok, megbéklyózó korlátozottságok viszont különféle terepekről indulva törnek a személyiségre. Ily módon a sokszálú kompozíció a felnövesztett ihlet természetéből ered. A magyarság és Európa viszonya, jelene és jövője egyaránt sötét élmények, reménytelennek tetsző perspektívák alól komorlik föl a legnagyobb versekben (Csak nézem Olga Korbutot, „Szálla alá poklokra”, Forduló év). Magyarország „kontinensnyi álmok vesztőhelye”, a Duna pedig evilági Styx folyó ebben a versvilágban, de éppen a versek tárgyi bősége egyértelműen jelzi azt is, hogy alapos indoka van Nagy Gáspárnak a komor szemléletre, költői küzdelme pedig éppen azért figyelemre méltó, mert mindezek ismeretében a hűség parancsaival néz szembe a nemzeti sorskérdésekkel. Élmény és filozófia, közvetlen szemléletesség és gondolati erő találkozása jelenti ekkor számára a költői fejlődés irányát.

III

A nemzet és Európa gondjait mélyen megélő Nagy Gáspár már a Csak nézem Olga Korbutot… című versében keserűen szólt az újabb magyar költészetnek arról a számára is felkínálkozó lehetőségéről, hogy a közösségi sorskérdések, a személyiség titkai helyett az „egynapos csodát”, a trükkök fénylő görögtüzét válassza. A Földi pörök kötetben feltűnően megszaporodnak magával a költészettel foglalkozó versei. A költészetet az emberi létezés szellemi-erkölcsi bázisának tekinti, s éppen ezért szinte programos harcot folytat lejáratása és belső devalválása ellen. A vers minőségét és vérremenő komolyságát erkölcsi kérdésként veti föl. Ezért szól több versében is megsemmisítő iróniával azokról, akik az üres modernkedés bohócmutatványait végzik, s „a semmi tündöklő árnyalatait” bízzák a versre. Mintegy összefoglalása ilyen jellegű verseinek és indulatainak a remek nyelvi humorral és megsemmisítő iróniával fölépített kompozíciója, Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása erdeti dánból és honi sajt(ó)ból. Határozottan elutasítja azt a költészetet, melyben a nyelv csak nyelv akar lenni, tehát lemond az emberi kommunikáció eszközeként való szerepéről, s „nyelvemléknélküli nyelv”-ként „hozott anyagból” iparkodik mindig feltűnő lenni, gyorsan utánozni távoli divatokat. A költészetben a leggyorsabb utánzat is késedelem már. Nagy Gáspár nem a modern költészetet utasítja el, hanem azt a tehetségtelen hóbortot és másolást, amelyik a modernség címkéje alatt „a mellényelvelés finanszírozott nyelvé”-vé teszi a verset. S azt, amelyik „a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről”, miként a Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra a Horea 48-ba mondja. A Földi pörök kötet egyik újdonsága éppen az Nagy Gáspár pályáján, hogy gazdagon használja a legmodernebb költészet eszközeit a szómetsző enjambement-tól a vizuális hatásokig, a szójátékoktól az azonos szerkezetek halmozásáig, a szabálytalan szótagolástól a szokatlan szóösszetételig, szókapcsolásig, a gyakori groteszk esztétikai minőségig. De ezek az elemek a Földi pörök-ben mindig a lényegre mutatnak, azt hordozzák. S ez a lényeg leggyakrabban megsemmisítő irónia, heveny költői küzdelem a költészet önfeladása önárulása ellen. Indulata nemcsak a bonyolult teóriákkal előre kitervelt modernkedés ellen izzik, éppily iróniával igyekszik megsemmisíteni az adott állapotba belenyugvó, azt erőfeszítések nélkül szorgalmasan kiszolgáló kockázatmentes költészetet, a „lehűtött verseket”, melyek „a korszak mamut-tetemét voltak / hivatva – bizalmilag – tartósítani”. Nagy Gáspár költői-emberi eszménye a teremtő szellemi vállalkozás, az „aknákon sétálgató, vízen járó”. Az igazi költészet mai esélyeit nehéznek tudja, túl sok kivonulás, hátraarc tárul eléje, a megideologizált hajlongás és szürkülés, a megfontolásokból épített „ketreces szavak” vagy az irányított mechanizmus fölvállalása a versírásban is. Ezekkel szemben most ezen a nehezebb terepen, kegyetlenebb színekben bemutatott, de már a kifejezéskincs belső erkölcsi ítéletével, a fogalmazás erkölcsi irányával is határozottan elvetett omlásokkal szemben újólag megszólal még végletesebb elszántsággal és gazdagabban a rimbaud-i példa mai értelmezése, a „hallgatni szabad” végső etikai esélye (Nyelvem pallosával, Tanúvallomás). Ez csak a biztosíték, de Nagy Gáspár költészete egyáltalán nem errefelé veszi útját, hanem éppen az élükre állított versek irányába:

egy élére állított vers sokat tehet,
jó lesz majd erre-arra, minden helyett
lesz remény, kezekben tündöklő kenyér,
ha elfogy az is: maga lesz a vér.

A Földi pörök kötetben a nyelvkritikus költészet ironikusan rekonstruált manifesztumát az Infinitivusok lányom olvasókönyvéből és a Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra a Horea 48-ba című versek követik. Domokos István a jugoszláviai magyar irodalom talán legnagyobb versében (Kormányeltörésben) a nemzeti-nemzetiségi közösségéből és nyelvéből kiesett ember törmeléktudatát, kapcsolatnélküliségét törmeléknyelven, főnévi igenevekből és ragozatlan névszókból épített nyelven fejezi ki. Nagy Gáspár neki ajánlja-küldi az Infinitivusok-at Újvidékre. Ebben a főnévi igeneves kapcsolatokból készített füzérversben kihívóan mutatja be a modern költészet igazi lehetőségét, a funkcionális modernséget. Huszonhat infinitivusos szókapcsolatban mélyreható történelmi és jelenkori, kelet-európai és magyar sorsképet mutat be a leglényegesebb viszonylatokra meztelenített állapotban. A szószerkezetek laza füzére egyetlen hatalmas drámai tablóvá áll össze, az igeneves kapcsolatok többféle gondolati-érzelmi asszociációt váltanak ki, hangozhatnak őrült külső parancsként, belső önmentő felhívás gyanánt és leginkább egy bizonyos embertelen állapot keserű leltáraként: „Botot faragni / nyelvet kitűzni / veszteg maradni / ellent kiűzni / vízből borozni / jövőt tanulni / hazát orozni / mindig lapulni / anyánk pofozni / engem lövetni / melót fokozni / pártot követni…” Domonkos nyelve a széteső tudat belső monológja, Nagy Gáspáré sorsértelmező és leleplező eszmélkedés. A két versben hasonló léthelyzet, hasonló lelki kín az inventor, mindkét költő megtalálta eszme, érzés és kifejezés adekvát egységét. A versek fókuszában közösségi gond izzik, az Infinitivusok-at követő Távirat Kányádi Sándornak… quasi-táviratszövegben vall a költőről, aki „európa lélegzetében és földünk felsíró sóhajaiban”, tehát egyetemes távlatokat tudva, az arányokat ismerve vált nemzetisége sorsvigyázó szellemévé, bátran elkerülve az ultramodernkedés bohócmutatványait.

Nagy Gáspár újabb költészetében bő teret kap a groteszk esztétikai minőség. Játékból és tragikumból teremt olyan attitűdöt, melyben a személyiség határozott ítélkezése, tehát tudatos eszmélkedése és morális-gondolati ereje a bemutatás groteszk elemeiben is tündöklik. Fölötte is áll annak, amitől szenved; a tudatosságnak, gondolati hatalomnak ez a foka bizonyos értelemben már diadal. Bravúros példája ennek a Két nyárfa a Hódoltságban című vers, illetve az egész Tantárgyak a fekete indexből ciklus. Az előbbi „föllelt janicsárnapló 1556/57-ből”. A janicsár naplója olyan fokú belső tudatosságot mutat, ami képtelenség, ezért egyfelől humoros-groteszk hangulatot kap, másrészt a nézőpont határozottsága ellenére tágabb érvényű, mai vonatkozásrendszert is hordoz. Nyilvánvaló, hogy ahogyan a janicsár önmagát, feljebbvalóit és a rábízott meghódítottakat jellemzi, a gyauroknak hozzá és följebbvalóihoz való viszonyát bemutatja, abban tág horizontú költői ítélkezés nyilatkozik meg. A költői személyiség nem azonosul a janicsárral, hanem olyan janicsárnaplót alkot, melyben a janicsár önmagát és rendszerét akaratlanul leplezi le. A meghódítottak „muzikális fajtává sok ríással edződnek”, s a janicsárnál csak följebbvalóit gyűlölik jobban, „ez a legtöbb, amit tehetnek”. A janicsár anyját sem ismeri, a Birodalom urai az életével is szabadon rendelkeznek, mégis jobb neki a Hódoltságban, mint otthon; „vigyázzban” álmodik, mégis azért könyörög Allahhoz, hogy még sokáig őrizhesse a két nyárfát a Hódoltságban – félelmében. Az összetett struktúrát az árnyalatokban gazdag kifejezéskincs teszi világosan áttekinthetővé és a többrétegű jelentéssík ellenére áttetszően világossá.

A Halántékdob poétikai újdonsága a Koronatűz-ben csak felvillantott nagyobb kompozíciók polifon struktúrájú kiteljesítése volt, a Földi pörök ezzel szemben a tudatos tömörítésről s a modern költői eszközök bátrabb alkalmazásáról tanúskodik. A Tantárgyak-ciklus nyomatékkal utal erre. Az egyes tantárgyak neve kötőjellel van írva, mintegy jelzi ezáltal Nagy Gáspár, hogy nem a leckekönyvet verselte meg, másféle „fekete index”-ről és másféle tantárgyakról van itt szó. Nincs is ma olyan leckekönyv, amelyikben együtt szerepelhetne a Nyelv-tan, Hit-tan, Föld-tan, Fény-tan, Hő-tan, Vegy-tan, K(o)ór-tan. A rokon karakterű versekből épített ciklusok az igényes költők esetében a szemlélet tágításának is eszközei: a hasonló jellegű, hasonló poétikai természetű versek csak úgy állhatnak meg egymás mellett, ha kiegészítik, továbbépítik egymást. Nagy Gáspár ciklusában a tantárgyak az emberi élet és környezet meghatározó, minden korban új kérdéseket fölvető létproblémáit jelölik. A Nyelv-tan iróniából és szomorúságból szőtt költészettanná emelkedik, ítélkező attitűdben. A Hit-tan a „fogságba vetett gondok” ügyében emel szót keserű-rezignált, mégis erkölcsöt sugárzó kérdésével, mert bár a „földi pörök” nagyobb összefüggésekben – ráadásul labilis megítélés esetén – bizonyára nem sokat nyomnak „az égi kötök hintáló mérlegein”, az etikus ember számára a cselekvés mégis más, mint a kitérés, „az árulás színezüstjeivel” tetézett hallgatás. Finoman ironizál itt Nagy Gáspár a „földi pörök” és „égi körök” szembeállításával is a sűrű szövésű, mindössze ötsoros versben. A Hit-tan az emberi cselekvés hitének, kételyeinek és imperatívuszának a verse. A Föld-tan is elsősorban egy nemzet, egy ország sorsának lelkiismeret-ébresztő felvillanása, nem pedig a természet titkainak fürkészése, jóllehet egyértelműen hordozza a modernkor megbomlott ember-természet viszonyának tragikumát is. Szorosan kapcsolódik ehhez a ciklus kiemelkedő darabja, a Vegy-tan. A természetes különbözés, sajátosság védelme szólal meg ebben a szarkasztikus és szomorú versben: a tanulók alázatosan fogadják el a legnagyobb képtelenséget is a „sűrűszemöldökű tanár úr” pokoli kényszere folytán, de a természet nem tűri az erőszakot, a „képtelen blöfföt”. Az erőszak hiába kever egy hatalmas lombikba mindent, a vér vér marad, s ettől a legszorgalmasabb tanulók is retteghetnek.

Nagy Gáspár költészete egyre komorabbá válik, a megrendítő élményekkel szemben a Tantárgyak ciklus „holtsúlyos játékből” és iróniából, nyelvi leleményből és elszánt etikai tartásból teremtett belső erőt vonultat fel. A korábbi portréversek folytatása most a párhuzamos koporsók ciklus – a tragikus veszteségek kiváltotta siratók sora. József Attila, Bartók, Nagy László, Latinovits Zoltán, Szilágyi Domokos, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Huszárik Zoltán, Pilinszky János és a névtelen „utóvéd paraszt” idézése, illetve siratója etikailag, gondolatilag és a közösségi, emberi indulatok tekintetében szorosan illeszkedik a költői világképbe értékmegnevező, leleplező magatartásával. A halálból is erőt merítő, értéktudatosító, létértelmező versek ezek, az „öreg aligmúlt harmincévesek” számára útkereső, útjelző példák. A személyiség gondolati számvetésének jelölői és érzelmi kötődéseinek természetes vallomásai.

Nemzeti közösséghez, kultúrához és jelenkorhoz hűséges, az emberi méltóságot a szinte lehetetlen körülmények között is óvó, korszerű formakultúrájú, modern költészet a Nagy Gáspáré. Eredményei arra köteleznek, hogy fölfigyeljünk teljesítményére és értékeire: a sokféle omlásokkal terhes utolsó évtizedben jelentős költői pálya kibontakozásának lehettünk tanúi. Kifejezőerejének, formakultúrájának nyilvánvaló gazdagodása, gondolati erejének, szellemi komolyságának, etikai igényességének, művészi és emberi kvalitásának tisztasága bennünket nyitottságra kell hogy ösztönözzön: értékeinek befogadására.

(1983)


Görömbei András
Forrás, 1984. 8. sz. p. 47-56.


< vissza