Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Ezredvégi fényben

TÖPRENGÉS NAGY GÁSPÁR KÉT VERSESKÖNYVE FÖLÖTT


Nagy Gáspár versei számomra olvasói evidenciák, s 1970 táján még alkotói „közös ihlet” fölvállalói is lehettünk tizedmagunkkal a szombathelyi főiskolán. A SOR című antológia hét Nagy Gáspár-verse ma is teljes értékű mű, s akkor az indulás magabiztos belé­pője volt egy mindinkább kiteljesedő, magas égboltú költészet berepülendő légterébe.

A közel negyedszázados költői út során közzétett nyolc kötet irodalomtörténetünk része, a kor- és sors­társaknak pedig közvetlen vigasztalás és a források egyike magyarságtudatuk, emberségük megőrzésében.

Nagy Gáspár két utolsó verseskönyve új fejezetet nyitott életművében. Tisztán-lázadó hangja módosult, s mert ő se „növelheti a bajt” - kimondja a múló jövő rettenetét, noha nem juthat el a bartóki, illyési felol­dásig... A kötetcímek csak fosztóképzősen értelmez­hetők, miszerint nálunk nemcsak a rutafa ága, de a mosoly is elágazik, s az ébrenlét jelzője lesz többlet­értelmű, s a fölös(leges) nyomasztó tudatával társul.

I.

A Mosolyelágazás kötetnyitó versét mindkét könyv mottójaként olvashatjuk: a

„Hajnali félnégy, fölébredek:
Isten nem akarja álmom...”

Kormos parafrázisával indít, majd Petőfi ítéletével rokonítható alászállás következik. Az életben mara­dás, a virrasztás tragikumának látomásos előrejelzése:

„Eszelős napok, évek jönnek
hallom most már örökre-ébren:
holtak helyett sétálgatok
az ezredvégi fényben.”

A létezés-líra jelentős darabjait nyújtja át a 11 americana-ciklus. 1988-ban, két hónapos amerikai útján ezekben az útirajzokban örökíti meg élményhabzsoló pillanatait Nagy Gáspár.

Érezhette az (el)utazó: „minden szorongattatás el­lenére érvényes szökésben vagyok”. Mialatt ironikus versprózában tesz jelentést megavasodó közérzetéről, a látszólag dísztelen mondatok „közös szégyenün­ket” cipelik. Az induláskor földúlt bőrönd és a visszaérkezéskor „egy külön bőröndnyi tiltott könyv” tüntetően közömbös „fogadtatása” között nincs akko­ra minőségi váltás, hogy a csodálkozás igazi szabad­ságérzéssé emelkedjék (Utazás I.). Az Óceán és Óceán között berepült mámorító tágasságélményt rögzíti az Utazás II., s a már-már gyermeki örömöt kommentál­ja, láttamozza az Ültem egy indián kövön játékos vir­tuozitása.

A költőtársakat megszólító, alkalmakra szánt ver­sek mindig ünneplősek Nagy Gáspárnál. A Márai Sándorral való találkozás elmulasztását magának ugyan nem bocsátja meg, de minket kárpótol érte az Utazás III.-ban, M. S. mester elmulasztása alcímmel. Tudjuk, Márai végletesen és végzetesen az anya­nyelvben élte meg magyarságát, s a „Nyelvtanár”, mikor romolni vélte-érezte fogalmazását, hetekig ma­gyarul olvasott, hogy fölfrissítse „munkaeszközét”.

Nagy Gáspár lírai empátiája a kegyetlen századhoz számonkérés és önvád. A zárósorok nyújtotta elégté­tel teljesíti egésszé a tisztelgő látomást:

és dördüléskor a golyó!
elszánt ólmában ott vagy-e te is
aki csak átsuhantál ama városon.

s te is kegyetlen század
ha átrobogtál érzéketlenül és vakon
s m i n d e n t Látón és Tudón?!

kinek pora és ha m u j a
már szigetté összerakva/összeállva
ott komorul a boldog vizek fölött
ott a nyugati óceánban

(1988-90)

A Rojtos cápahálók - hommage à Márai - emlékező, gyors-folyósodrású sorai emberi nagyságot idéznek, tartást és nem avuló patriotizmust az önmegszólító végszavak:

„... menjünk Haza-Világgá, mint ő, aki tudta, hogy a hajósok is egyszer hazatérnek, és a tenger, meg ez a mindenség, kiszolgáltatottan, csöndben utánunk: ágyig, asztalig, temető faláig.”

Az emlékmű fényesült oldalára pedig pontos idé­zetek illenek, „szigorú Napló-lüktetéssel”:

„Igazságszeretetre nevelni magunkat és az embere­ket, s aztán az igazság tudatán belül, nyavalygás nél­kül elviselni mindent, ami jön.”

„Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.”

A Horváth Elemérnek ajánlott versszakok (Három szívütem) is a közös sorsvállalás méltóságát mutatják föl jelvényként, messze túlnőve a dedikációk udvari­asságszintjén. Ezek az ütemek az Embert szólítják, aki „belül viseli a fényt”. A „szóközökben mintha vona­tok gázolnának át a kisalföldi rozstáblákon”, a New York-i egyenablakok szemköztjéből Csornáig-Bősárkányig látunk, s a kézfogás tágasságot áramoltat a (sorstalanított) magyar történelembe is.

Összeszoruló szívvel olvassuk a Tűz Tamást kö­szöntő sorok között a címzett rezignált sóhajait: „igen igen ébren és álomban / és mindig ott vagyok... / lám most majd mindenki hazamegy / de én már nem érek / nem jutok haza... nem!”

A geológiai és a társadalmi földmozgások egymás­ba villantása, a múltidézés ('56 Nagyszombatja, majd az októberi rengés) fizikai-lélektani létbizonytalanság - California és Magyarország: milyen ima, milyen jós­lat tehetné érdemessé életünket (ha a nagymama élne, mit mondana nekünk)?

A költő kötelessége lehet a kérdezés (Rengéseim), de a vád is (Halála kellett, halála jel volt), ha a versmondó jóbarát halála szükségeltetik, hogy

„Isten helyett hengerítse el
ama sírok elől a sziklát
s az országosan vezényelt amnéziát
robbantsa föl szívével...”

A létfilozófiai töprengés nagyon is életszerű a so­rakozó halálok kíméletlen realitásában: „Úristen a ha­lál kutyái...! nem térnek ki a legjobbak elől sem”.

A 38 SOR PROFÁN DALSZÖVEG CSENGEY DÉ­NES TESTVÉRÜNKÉRT mottóját talán egyetemes ci­nizmusa miatt választotta Nagy Gáspár:

Az ember azért kapja az életet, hogy eldönthesse, milyen testhelyzetben érje a halál.

(Pentti Saarikoski)

Vele dúdolhatjuk a másik idézetet is: „nem zsoldo­sok ügye a forradalom”, s a „Földrésznyire nőtt szív utáni fájdalmas üresség”. Az elmúlástudat fölmerülő komolysága elválaszthatatlan az életben feltétlen hívő értékigenléstől: az emberléptékű félelemérzést méltó­képpen ellenpontozza a halállétezés férfias elfogadá­sa, a józan hozzákészülés „egymás tudása, ténye jó titok” (A te halálod, Őszi bánat, Utolsó levél egy őszi fán, Most kezdett el benned dobolni).

Mindennapi életünk, az önmagát leértékelő köz­élet... mind-mind verssé érnek, keserű-sós, fűrészpor csípésű költeményekké. Az „én nem ilyennek képzel­tem a Rendet” korszerű továbbvivése itt ennyi: - én sem! Az ugyanazon értékek jegyében küzdők fölfalják egymást (Békebeli kannibálok). Az irónia-szatíra határ­vidékein fogannak az eszményvesztést számba vevő írások (A hetedik nyilvánosságban, Sivatagi zápor, Nullatörekvésemből).

A Rétegek és sávok című vers „szállítja” a kötet cí­mét, a mosoly elágazik: a mű fölénye, távolságtartó igénye rajzolódik az egyik ágon, a másikon talán a valódi és érinthető beszéd ívelése hajlik groteszk fin­torrá a világba tekintő költőarcon. „Lapozható teleírt sorok között / az árva sávban -: molyelágazás,” vagy: „benne vagyunk nyak fölött mi is a képben / benne a száj mosolya és konok dühe / ...”

Pontos Nagy Gáspár Pázmány-helyzetmagyaráza­ta:

... mert a régmúlt és a közeles-múlt kiátkozottai
és ugyanezen idők kisebb-nagyobb inkvizítorai
lám-lám azért csak szépecskén egymásra találnak...

A fölöslegességérzéssel miképpen szegülhetünk szembe? A hat személyes névmáson végigzongorázva nem talál megoldást a „lírai én”: „hiába várod / itt haldokolsz, / hiába várja / ő ott haldoklik távol / ...” -, a szellemidézés személytelenje pedig nem él szabadságával(?):

Mi pontban éjfélkor várjuk
Szabadon eljöhetne de nem jön el

A letepertség állapota didergető, mégse adja föl eredendő reménykedését a vergődő, pislákoló lélek:

mert minden fájdalom viselhető
valakiért valamiért...

Ha az emberi lét maradandó meghosszabbítása a Mű, még inkább egyszeri, ha vázlatait magasabb di­menziók rajzolják a papírlapokra. Az evilági pokoljá­rás példázatpéldányait olvasom a Mosolyelágazás V. ciklusában (a Bűnök szekrényéből, A főpap udvarában..., Az az út), de itt a dantei régiók egymásba úsznak; egyszemélyben vagyunk bűnösök, az elárulás és a megvilágosodás alanyai:

Zuhog zuhog
a kábult megtérőre
a szózat fénye:

szavanként
nyilaz

reá

Mégse kárhoztatja önmagát végtelenségre Nagy Gáspár, mert miközben elemi erőket áramoltat át írá­sain, nem a „város porát” tagadja, csak a „rossz utak emlékét” törli lábairól. A megidézett társak-elődök (Vasco Popa, Pilinszky János, Vasadi Péter) azt mond­ják, hogy mégiscsak érdemes megcselekedni az egy­szerit, a belső falakon fölragyogó csodát, mely:

úgy megy át testen
sejtburkok falán
hogy nem tudod kimondani
a hasonlatot magát
,
sem a kifeszült képet
ha egyszer van talán

egy életben
ami örök így és fényestül
súlyoz: több mint a halál

(Több mint a halál)

És már nem a rabruhás embert látjuk, a hangtalan lépdelőt, de a szabadságában megcsúfoltat, „... ki ön­magából is kiszállt / és baktat a semmi iránt / csak fütyörészget(ne) szabadon...” (Három szálka).

A rendeltetésünkben hordozott esendőségén még­sem zúzódik szét a létezés távlata: „Az ember a kövek termékenységén ámul / Az Isten tudja és bólint” (Pél­dázatok - in memoriam Vasco Popa). S aki példázatba meri fogalmazni az egymillió fényévnyi kőfúró vil­lám teljes pillanatát -, érdemes arra, hogy a Minden­séggel mérje magát:

A ház úszni fog.
És eljut valameddig.
Valameddig élnek a kövek.
De a mag örökké.

Az utolsó (VI.) ciklus verseiben nemcsak a kozmi­kus bizalom éltető filozófiája, de a JEGYEZVÉN SZALMASZÁLLAL letisztult hite vigasztalja a költőt és olvasóját:

... a remény sohasem meghaló
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

A teljesség érzete számomra mégis a „köznapi”, vergődő, halandósága okán kapkodó emberalkotó szavaival igazul Egész-szé! Ott, akkor, mikor mintegy válasz-Szózatként vállalja:

Ott élsz ott maradsz
ahol fáradt redőny-tokok
széllel jajgattatják az elvesző világot.

(Ott élsz)

A Hány nyelven is soraiban játékosan halogatja a „terjeszkedő hatást”, s eközben a verszenéből értel­mezhető ének épül: a Mostoha csillagtalan éjről, szerelemről, utolsó konduló imáról szól, s utolsó szava... ÉDESANYÁNK.

Mintha József Attila ódái lendületével verődnének a szavak „földön és égbolton”, „szemben az elmúlás­sal”, miközben a mottóra szerelnek éltető oxigénpa­lackot szándéktalanul(?), „A szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet”.

A Mosolyelágazásban nem az utolsó vers a NE félje­tek!, mégis kiemeltem magamnak, s ennek oka, hogy nem az „eltemetett történelmi korszak válságából sar­jadt” - személyes tapasztalatból szűrt élményverset nyújt át Nagy Gáspár és figyelmeztet fájdalmas böl­csességgel: félelmeink továbbélnek (régi-új Heródesek éltetik), de a legtöbbször kimondott óvó szavak - „Ne féljetek, ne féljetek!...” - hallható (és ható) lesz, ha van fülünk a hallásra. Akiknek küldetéses sors jutott, mindenképpen mentek, útjukat ha betlehemi csillag, vagy akárcsak egy „kormos viharlámpa” jelölhette is:

„Mentek már, mi mást tehettek volna,
Sodorván magukkal az álomból ébredőket.
Í
gy mennek egyre többen, így kétezer éve,
s az Úr dicsősége beragyogja őket.”

(1992. december 24. NE FÉLJETEK!)

II.

- Fölös ébrenlétem - az 1993-ban írt versek kötetcí­me. S mi rá a magyarázat mindazon túl, hogy „az öröm, düh, kétségbeesés és gyász” keretében a sötétség ernyője alatt közös bölcső hordozza a vers-újszülötte­ket? Lehetne rá válasz: az egyedülmaradt-Nagy Gás­pár; de ez így nem elég, mert nem is igaz. Hiába látszik szétzilálódni, elvadulni a szellemi dzsungel, hol már tán a költők is egymásra nyilaznak, mégis, a „Versek egymás közt” maradnak: „legalább az egy szív és kéz vétkezte teremtmények - egy akolban”. És szólítja a versek olvasóját teremtőjük ekképpen: „vigyázz rá­juk..., ha ő is visszanéz a lélek igaz tüze mellől erre az esztendőre és van emlékezni valója. S legyen szemében is tűz: talán az ordasok tutulása akkor odébb vonul”.

Ez az új kötet a „kényes” recenzornak nem tartogat elemi meglepetéseket, s a kivívott eszközrendszert al­kalmazza a költő, mindennemű túldíszítettséget mellőzve. Nem visel maszkot, s a „gyönyörű bűnt” se nyíltan követi már el, de a József Attila-i „A HETE­DIK TE MAGAD LÉGY!” végső próbaszintjéig telje­sedik továbbárnyalt ars poeticája. S nincs ártalmára szemléletének, hogy a másik veretes kötetnyitó már­ványtáblán Márai Sándor szavai állnak:

„A líra nem magánügy, de a költőnek megvan az a szuverén joga,
hogy eltakarja arcát az ember szeme elől.”

Kérdezhetnénk azt is, miért az eltakart arc: talán hogy kötelek és kövek között is kötetlenek és töretle­nek maradhassunk - Buda Ferenc szép szavai nyo­mán?! Vagy szeretteink-barátaink megőrzésének kényszermódja ez, netán az addig kitartó lélek ösztönreflexe védi így a költőt-olvasót a semmibe-tántorgástól?! Higyjük, hogy igen! De közben az eltörött „minden-Egész” is tovább porlik, s jelen-időnk groteszkbe-komorló kényszeredett fintorral szólít, „el­csúfítva” Ady Endre Tűzre kísértő Indulatát:

Jaj, a félelmet
ne hagyjátok kihalni!
Mikor félnem kellett volna,
nem mertem félni,

most, amikor már nem kell
most kezdek el remegni,
vacogni a nyárban...
e fagyos intermundiában”

- kivesznek a rövid- vagy a hosszú-vers, az öröm vagy a bú hagyományos ellentettjei, nincs biztos pont, csak borotvaél, és a kötéltáncos lábai alatt legalább két elhagyhatatlan - kötél: érték és mérték fölvállal­ható kockázata.

Verszenére (Éji futamok, szíves ütőhangszerekre) ka­punk ígéretet, de már a második futam ironikus disszonanciát mutat:

Elszonettesült szürke világban
vértelen jambusok kattognak át
a túlexponált líraváltón.

Mégis, valami nagy-nagy belső tartás kivetítésével, a reménytelenbe tékozolt vigíliákba szólít a vers. A megidézett gyerekkor álma feltételes jelenből nosztal­gikusan hasonlik a múltba.

Tartani sötétben is
fölös ébrenlétet,
pedig aludni kéne

- csak gyerekként! -
úgy mint régen!

Nagy Gáspár önmegszólító verseiben is „töb­besszámú” a tartalom: „kínlódva szól” az „elromosodott nagy barátságokról” (Május meddő felhői alatt), s újra tanulja a „jóizgalmú rejtegetést” nyárban vacogó lélekkel (Ágazás, levelezés helyett).

Föladta volna a lírai én korábbi győztes hadállását, miszerint „a remény sohase meghaló”? Nem, mert se­gítői vannak számosan:

Nagy Gáspár személyes-költői univerzuma ma már azokkal teljesedik ki, akik eltávoztukban se halnak meg számára:

Nagy László, Huszárik Zoltán, Kormos István újra csak megszólíttatnak, miképpen Vas István és mások is. S a nevükért-nevükben fölvett „kardom-sisakom” lírai hősét nem teperi le a „fölös ébrenlét” oblomovi közérzete.

S jön a válasz tőlük - a megidézett Vas Istvántól például: „Énbennem minden jelen, folyamatos, a múlt is...”, „nem kis részben a képzeletünknek köszönhet­jük, hogy élünk. Amikor Magyarország nem is léte­zett a térképen, mert fele a német birodalomba tarto­zott, fele a török birodalomhoz, mi akkor is az önálló egész Magyarországot képzeltük el. És amikor elte­mettek bennünket, akkor is azt képzeltük, hogy élünk - és a végén csakugyan élünk. De az is igaz, hogy mindig keservesen rá kellett fizetnünk, valahányszor - nem is ritkán - képzeletünk elszakadt az igazságtól (Körül-belül, 1978).

A vívódás, a kétely így is megremegteti a „halha­tatlan” költészet tartópilléreit, s ha le nem döntheti is, megingatja, a világ legegyszerűbb és legtökélete­sebb esztétikájának mestergerendáját: „beauty is truth, truth beauty” - „a szépség igazság, az igazság szépség”, s akik holtukban se engednek e „hagyo­mányőrző” esztétikából és „közhely-éthoszból”: ők Nagy Gáspár élő társai, tanúságtevői és ő az övéké (Aranyló gemkapocs egy nekrológ szívében). A Fölös éb­renlétem némely darabjaiban a fő versszervező elem a kétségbeesés, a lelki kifosztottság állapota, a kiví­vott szabadság csődtömege (Egy örökölt kert megtisztí­tása, Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből, A döntnökökről, Valamin belül). A lírai töprengések sza­badvers-mondataival pedig a megfogalmazás mesteri asszociációi győznek a lemondás salétromos tényein:

talán nem szabadott volna
ennyire vakon bízni és reménykedni
május meddő felhői alatt,
ha úgyis összezárnak valami terméketlen
homályos titkot előttem
esőnek álcázott végnélküli locsogással:
hadd tikkadjon tovább a szám
és hallgasson a cserepesedő földdel, -

(Május meddő felhői alatt)

Keserű iróniája szólal - (Az első adventi gyertya mel­lől - magánnyilatkozat) verszárlatában:

Mivelhogy fáimon, házam ereszén
most
ingyen s bőven terem –
szép hónaljakba való pontos lázmérőnek
ezüst jég tör
csa del
po ge
kat tek

Ez a „magánnyilatkozat” (frivol szavakat gyúrván) valójában a szétzilálódott irodalmi élet értékvesztő, túlságosan zajos magányában fogant, az 1986-os író­szövetségi Közgyűlés hetedik (nem) ünnepi évfordu­lóján.

A rezignáció háttérzenéje mellett mégis csak föl­hangzik egyszer-egyszer,idézőjelesített romantiká­val, a reményfutamok szövege is. A belső kamerán elindul a film, a képzelet forgatni kezd, távoli nagy-totálok hozzák látóközeibe a túlélés ember-léptékű némafilmjét.

- Közelről biztos elveszítjük egymást
de távolabbról... talán...
szeretetem s figyelmem
mégis itt maradhat...”

Könnyű lenne summázatként a hit, a születés, az újrakezdés aforisztikus képzeteivel zárni tallózásun­kat Nagy Gáspár versei között, előásva a derű motí­vumait is...? Tehetnénk ezt, ne tegyük! Mert, utaljunk Babitsra, s egy korábbi Nagy Gáspár-kötetre (Múlik a jövőnk) - „amint fogy-fogy a jövendő, /egyre-egyre drágább lesz a múlt” (Babits Mihály: Emlékezés gyer­meteg telekre). Az Álomappendix a 93-as esztendőhöz „re­zignált fanyarsága”, Közép-Kelet-Európás (vagy: bal­káni?) tragikumán átfehérlik az álombeli havazás álomfohásza:


„...hagyd meg Uram
havadnak álmomban -
esését
tétova hullását
szép vonulgatását
erdeid határán
hogy mindent takarjon
maga világoljon
sebesült Földednek
egyedül lehessen
Menny-bizonyossága
add meg Uram
add meg
ébredésig essen”

A történelemmé váló jelen versbe-emelése (Magyar Karácsony), a hit ereje, a személyiség bizodalma to­vábbi távlatot ígér Nagy Gáspár költészetének. S neki teljesedő sorsot... nehezet!


Devecseri Zoltán
Műhely, 1995. 2-3. p. 115-119.


< vissza