Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A politika senkiföldjén

NAGY GÁSPÁR VERSESKÖNYVE


A Mosolyelágazás versei, ez nagy­jából meghatározza a karakterü­ket is, egy kissé a politika senkiföldjén (is) születtek. Holt térben. Ez a sem ide, sem oda nem tarto­zó „talaj”, a rendszerváltás előtti és közbeni évek és a kimondhatóság bizonytalansága ugyanúgy erkölcsi kérdéssé teszi a megszó­lalást, mint ama átkos időkben. A válogatott verseket közlő Múlik a jövőnk (1989) lezárt egy korsza­kot. A sokféle vonást - Nagy Lászlóét éppúgy, mint Weöresét - magán viselő maszk, a képesbe­széd szemeket nyitogató erejével, a történelem előtti és alatti jégkor­szak múzeumába kalauzolt. Bát­ran, a tisztán szólás erejével.

Ha emlékszünk a nevezetes Nagy Imre-versekre, illetve azokra, amelyek a közelmúlt el­tiport forradalmát siratták, előt­tünk Nagy Gáspár történelmi tette is. Hogy ezek a dokumentumér­tékű versek csupán a politikai töl­tetükkel, a gonosz: az eltipró ide­gen hatalom és hazai hűbéresei­nek megnevezésével lettek azok, amik - a mihamarabbi vál­tozásért kiáltó, hangos tiltakozá­sok -, valamennyire jelzi az esz­tétikumon kívüli hatóerejüket is.

Hatásuk és értékük nyilván nem lebecsülendő, ám újra és új­ra végigolvasván az életművet, úgy látom, hogy művészi megformáltságuk kétséges. Magya­rán, alatta maradnak azoknak a verseknek - Lüktetés a hullaház­ban, Csak nézem Olga Korbutot, Forduló év, Nyelvem pallosával, Karácsonyéji ár(v)ulás -, amelyekből ugyan nem lúgozódott ki a poli­tika, ám sokkal áttételesebben, paradox, ugyanakkor tisztábban szólnak az embert és az embersé­get sokkoló megannyi veszély­ről, magukban hordván a személyes megrendültség többletét is. Miért a hosszadalmasnak tű­nő, a korábbi költemények ka­rakterét valamennyire megvilá­gító bevezető? Mert sokszori ol­vasás után is úgy érzem, hogy a probléma a Mosolyelágazással sem került a lomtárba. Az új ver­seskönyv ugyancsak fölveti a kérdést: a költemény - akár a ké­pes beszéd sugallatával, akár a nyílt kimondással - működhe­tik-e erkölcsként, a tartás, az egye­nes gerinc lehet-e esztétikum-lét­rehozó? (Forradalmi helyzetben, valaminő furcsa átváltozással -lásd Petőfi csatadalait stb. - alig­hanem igen.)

Ahogy korábban, úgy most is, sőt egyre nyíltabban hangsúlyos szerepet kap az 1956-os forrada­lom (Rengéseim, Halála kellett, ha­lála jel volt), megszólíttatik a sok­szor rejtelmes, ma már a pártcsa­tározásoktól is terhes, valahai barátokat egymással szembeugrató politika (Békebeli kannibálok, Észrevétel, Nullatörekvéseimből, Pázmány helyzetmagyarázata Gáb­riel Bethlennek). A „gyűlöletből, szeretetlenségből” épült gettó ál­dozata sem érezheti, hogy egye­dül van, hiszen két vers is meg­védi Csoórit (a Rég bedobott palack a hajóbörtönből és a keresztre fe­szített szimbolikájával ható, kü­lönösen szép Az én vétkem).

És ama nevezetes évszám is, a kiállás bátorságát hirdető ugyan­csak verssé oldódik; egy helyzet vizsgálódik a mai lélekállapot tükrében: „Istenem! – valamit mégis jól tehettem / ha most hétfelől jő ellenem az Ellen, / vala­mit úgy, ahogyan kellett, / és bocsássatok is meg: csak ennyi tellett” (Anno domini MCMLXXXIV).

Az utazás-versek közül (11 americana) kiemelendő a szellemi izgalmat hozó Horváth Elemér­portré (Három szívütem), s legki­vált a nagy Nyelvtanár, Márai Sándor nyomát kereső M. S. Mester elmulasztása, valamint a Rojtos cápahálók című Márai-hommage. Ez utóbbiban: „le­hunyt szemeddel már a túlvilági fé­nyességet tapintottad, szemed nem is volt, szíved nem is volt, zuhantál fölfelé: szívott fahrenheites angyalok kohója...”

Egyetlen képbe tömörül a Márai-tragédia; irigylésre méltó, egyetlen lélegzetvétel nélküli mondatban, a véle rajzolt fény kapcsán, érzékelhetővé válik a nagy író hiánya is. Ahogy A Főpap udvarában című költemény meg a mérhetetlen fájdalom rög­zítője.

Íme az eleven Nagy Gáspár-i líra. Itt már nem kínoz a sikerü­letlen rím (Fejfák, keresztek; a Sinka-balladához hasonló Magyar történet is emiatt lett bicegős), a rosszul alkalmazott argó („golyósmárolta házfalakra” - A mély­ség fölött), a fölösleges nyelvi já­ték (a különben gyönyörű befejezésű Hány nyelven is...? című darabban), a szürke zárás (Nem akarom vereségedet) és a zavaros szimbolika (Úgy vagyok).

A lazán kezelt, jóllehet több­nyire feszes versbeszédet rejtő, de a klasszikus kötöttségtől mindegyre riadozó formában a költő megtalálta magának a szó­lás szinte egyetlen módozatát: azt a modern - tulajdonképp sza­bad - verset, amely váltakozó hosszúságú soraival, a bibliai motívumokat ugyancsak a képes beszéd alkotóelemeivé tevő szim­bólumrendszerével, a sok hely­ről begyűjtött műveltségelemé­vel és a nyelvi játékoktól sem ide­genkedő - mondjuk így - karak­terrajzával, csöppnyi artisztikummal és a tisztánlátást sem akadályozó humorral ura hely­zetnek, lélekrajznak, történelmi látomásnak; mi több, nemegy­szer személyiségének titkai is ezek által világosodnak meg. Szó se róla, izgalmas, többnyire érvé­nyes versben, az erkölcs aranyfe­dezetével, de - sajnos - nem eléggé tisztán.

Nagy Gáspár tud egy hangot, nem is akármilyen szinten, ez alá - szögezzük le - sohasem megy, ám ritkán ajándékoz meg ben­nünket jelentős versekkel, valódi antológiadarabokkal. Pedig egy életművet, az erkölcsi tartáson kívül, ez is meghatároz: a csak rá jellemző, mindenkiétől elütő egye­di hang. Amely által a vers egyszemélyű csoda lesz, mert igaz­ság és szépség nem válik el ben­ne egymástól.


Szakolczay Lajos
Új Magyarország, 1993. dec. 23.


< vissza