Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Mosolyelágazás

Nagy Gáspár hatodik kötete az értékőrzés és az értékgyara­pítás igényével készült: kama­toztatja mindazokat a szem­léleti és poétikai vívmányokat, amelyeket régebbi műveiből ismerhetünk.

Nagy Gáspár küldetéses köl­tő. Munkássága pályakezdése óta a váteszi vallomásos, él­ményalapozású modellt teste­síti meg. Előző könyveiben {Koronatűz, Halántékdob, Földi pörök, Kibiztosított be­széd, Múlik a jövőnk) e lírai magatartásforma sajátos mó­dozatait dolgozta ki. Felfogá­sában a költő az igazság tudó­ja, morális ítélkezésre jogo­sult, hiszen az erkölcsi tiszta­ság képviselője és hirdetője. Konok daccal néz szembe a megalkuvókkal, az amoralitás kufárjaival. Legendás, mára már antológiadarabbá vált ver­sei miatt (A Fiú naplójából, Öröknyár: elmúltam, ki­lencéves) 1984-ben az Új For­rás szerkesztőinek kellett felelniük, 1986 nyarán pedig betiltották a Tiszatájat. Nagy Gáspár pályáján hű maradt állócsillagaihoz: Nagy László, Pilinszky, Kormos, Jékely, Dsida Jenő, Weöres poézisé­hez; egyiküket sem utánozta, de mindannyiuktól tanult.

A Mosolyelágazás 1988 és 1992 között keletkezett köl­teményei többségükben a ko­rábbi, erősen politikus attitűd meghosszabbításai, miközben a lírai én intim világának vívó­dásai is helyet kapnak a gyakran ironikus felhangzó opuszokban. Az újabb termés több teret szentel a nemzeti prob­lémák megragadása mellett a személyiség benső világának. Az öt fejezetben a „sintér idő” foglyaként főleg az emlékezés pozíciójából beszél.

Az 1988-as utazásaiból sar­jadó 11 americanában verssel adózik Tűz Tamásnak és M.S. mesternek (Márai Sándornak) is. Az „országosan vezényelt amnézia” (Halála kellett, ha­lála jel volt), a „menetrendszerűen levert forradalom” (Há­rom szívütem), a diktatúra közös szégyenének történelmi ideje rémlik föl több költe­ményben. A legsúlyosabb mondandójú versét, a Kádár-­korszak lírai analízisét a Félig bevallott élet írójának, Csoóri Sándornak küldi Nagy Gáspár (Rég bedobott palack új szigeteknek üzen a hajóbörtönből): a kilencvenes évek küszöbéről visszatekint­ve az egykori önmeghatározás képtelenségéről gondolkodik. A többes szám első személyűség hangsúlyozottsága a kor­szak tollforgató értelmisége általános életérzésének, s a Csoórival történő közösségvállalásnak gramatikai kife­jezője. Az alá- és föléírások méz- és korbácsjutalmú produkcióját minősítendő hang­zik föl a negyedik strófa: „Így romlott minden meghatározhatatlanná / és homályosan vi­szonylagossá / és lett mégis szükségszerűvé / apáról/fiúra - nemzedékről/nemzedék­re, / (idegrostjainkat átaljárva) / egy bizonyos fajta kábítószer / szolid használata...”

A Mosolyelágazásban az eddigiekhez képest megerősödő töprengések hoznak új elemeket: az elmél­kedések magva az elmúlás (Magyar történet, A halál ku­tyái, A te halálod, Őszi bánat, Kórházi éjszakák és nappalok, Egy szelíd franciának írom). A „holtak helyett sétálgatok / az ezredvégi fényben” (Örökre ­ébren) hangja a történelemből kizárt ember permanens ön­vádjává súlyosodik, folytonos múltvallatássá, jelenvizsgálat­tá erősödik (Most kezdett el benned dobolni, Évkönny 1989, Sivatagi szópor, A törté­nelem asztala alól).

E vázlatos ismertetés végén a recenzens megjegyzi, hogy ambivalensen viszonyul a Nagy Gáspár-jelenséghez: ah­hoz a folyamathoz, amikor az etikum — a mégoly sokrétű és modern poétikai eszközök segítségével bár esztétikum­transzponálódik. Nagy Gáspár költészete nagyrészt az elmúlt rendszerrel szembeni averzió terméke. S mint ilyen, korjellemző, karakteres művé­szet. — A „hogyan tovább?”-­ra még nem látni a választ.


Karádi Zsolt
Kelet-Magyarország, 1993. okt. 9.


< vissza