Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Zónaidő

,,Nagy Gáspár a magyar irodalom ethoszának, egyik meghatározó törekvésének a tudatos folyta­tója kíván lenni a Zónaidővel, amit egyik nyilatko­zata szerint ő a valóságban, de még inkább a képze­letben megtett utazások könyvének nevez."
Domokos Mátyás

„Azok az ő szellemi-erkölcsi rokonai a közép-kelet­európai »Pokol«-ban, akik eltökélten szembesze­gülnek a diktatúrával, zsarnoksággal,"
Görömbei András

,,our eolonization ofeach other's minds is the price we pay for thought.”
Mary Douglas

„szabadság kopogtat az ajtón és szaval nekem, aki alsóta­gozatba jár, éppen másodikba, (most ki jár alsóta­gozatba a szabadság vagy én? ez itt a kérdés pajtás, nem lehet eldönteni mondja a történelem és hide­get küld, ő meg szaval):"
Nagy Gáspár: Benézünk majd a múltidőbe... ős­szel


Egész nemzedékéből leginkább tán Nagy Gáspárra hatott 56 mítosza és 68 sokkterápiája; ,,utazásai­ban" mindenesetre ez a két esemény jelöli ki tájéko­zódási pont gyanánt azt a geográfiai és históriai ho­rizontot, ahol a zsarnoksággal eltökélten szembe­szegülők sorában szellemi-erkölcsi rokonait keresi és találja. Ötvenhatot gyermekként élte át; hatvan­nyolcban pedig érett értelemmel – úgy lehet, elő­ször –, széttekintő ifjúként figyelhette a zsarnok­ság helyi léptékben is globális ostobaságát és kisszerűségét. Talán ezért jelenik meg egy másik ma­gyar sorsfordulón, 1989-ben írt versében, a Rengé­seimben 56 a gyermekkor mondavilágába burkol­tan, és ezért reagál 68-ra majd másfél évtized távlatából egy Krúdy–Svejk–Bulgakov–Menzel-ízeket ötvöző, Milán Kunderát felidéző mágikus sza­tírával: Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában.

Valószínűleg ’56 és ’68 szinkronizálta legin­kább a „zónaidőt" egész Kelet-Közép-Európában, a zsarnokok idejét csakúgy, mint a poétákét. A könyv végén Nagy Gáspár egy adatokban gazdag eleven interjúban elmeséli, hogyan kötött szellemi, s ha lehetett, személyes barátságot poétákkal és írókkal, akik fogékonynak bizonyultak a szinkronizálásra, akiktől azután rendszerint fordított, és akik­nek gondolatait vagy érzéseit saját verseiben és versnovelláiban magyarrá honosította a közös zó­naidő jegyében. Ezekből a fordításokból és reflexi­ókból állott azután össze a Zónaidő. így az interjú egyben előlegezi, vázolja és magyarázza a könyv te­matikáját, érezteti hangulatát. Élvezhető az interjú­ban a nemzetközi költő- és írótalálkozók kölcsönös érdeklődést sugalló (vagy csak tettető?) mosolygá­sa, felsejlik fontos találkozások és beszélgetések emléke (Marin Sorescu, loan Alexandru, Kányádi Sándor, Dórin Tudorán, Domonkos István), kihal­lik a szomszédos országok magyar költőinek létük­ből (és tehetségükből) fakadó figyelmeztetése az ot­tani (és a miénknél alkalomadtán európaibb) irodal­mak hasonlóságaira inkább, mintsem különböző­ségeire a miénkkel; szól az interjú a bővülő barát­ságháló közvetítésével szinte személyes ismeretség intenzitásáig fokozódó olvasmányélményekről (Dan Verona, Nichita Stánescu, Milán Kundéra, Czesław Miłosz, Bohumil Hrabal, Vladimír Holan, Zbigniew Herbert), szól az erkölcsi és az esztétikai ,.testtartás" elválaszthatatlanságát vallók és vállalók iránti genuin vonzódásról (tán épp ezért került a kö­tet közepébe, éspedig Nagy László fordításában. Zbigniew Herbert verse, a Cogito úr egyenes test­tartása; „Pán Cogito – kommentálja a verset N. G. – azt mondja, hogy a megdicsőült kompromisszu­mok és altatások mögött nyüszít a totális gyáva­ság"), szól az egyetemes európai értékek igényéről (ismét Herbert: „Amikor megjelent esszékötete, a Barbár a kertben, úgy olvasgattam, mint a Szent­írást"). Hangsúlyozza N. G. az elfogulatlan és pártat­lan szembenézés fontosságát a közelmúlt és a jelen neuralgikus pontjaival: „A történettudomány, úgy érzem, sokszor még nem merészkedett ezek köze­lébe, így íróknak, költőknek a kötelességük – leg­alábbis az ő műfajukban – akár egy vers, akár egy novella »segítségével« a témához közelíteni... Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell a szomszédaink észjárását, gondolkodását, kultúrá­ját, ebben pedig az irodalom a legjobb eligazító. Tudnunk kell, mily ügyekben vállalhatnak ennek a térségnek a népei szövetséget és szolidaritást." A maga módján végül is ezt keresi és tárja fel a Zónaidő. Így aztán az 1986-88-ban készült, illetve meg­jelent interjú bármiféle recenziónál jobban és hívebben eligazít a versek, fordítások, esszék – hasznos bio-bibliográfíai jegyzetekkel kiegészített – sorozatában. Jelen recenzió nem is kíván véle – s a már megjelent méltatásokkal – versenyre kel­ni; legfeljebb azt a tanácsot adhatja, hogy olvassák el az interjút bevezetésképpen is: jobban fogják tudni értékelni az utalások és az összefüggések rele­vanciáját.

Tragikus érvényességét akár: hisz napjainkra jócskán deszinkronizálódtak a „zónában” az időt jobban vagy rosszabbul mutató „órák”, még az amúgy ,,pontosabbak” is. Aki a Zónaidő szerzői vagy szereplői közül magas politikai pozícióba ke­rült – mint például Václav Havel –, az ma már leg­feljebb csak jóindulatúan (?) legyint a közép-kelet­európai szolidaritás álmaira; mások, mint mondjuk Milán Kundera, a „térség" elismert nemzetközi szaktekintélyeivé növekedve a szokott tekintélyes felületességgel és értetlenséggel szemlélik nyugati ,.őrhelyükről" egykori tágasabb hazájuk, Közép-Kelet-Európa viszontagságait és tökéletlenségeit, többnyire,,behozhatatlan késéseket” regisztrálva a Nyugathoz képest. Ez a szomorú belső és külső deszinkronizáció azonban nemhogy csökkentené, el­lenkezőleg, növeli a Zónaidő szükségességét, idő­szerűségét, érvényességét; éppen ez köti még erősebben a magyar irodalom meghatározó törekvéséhez, ahová Domokos Mátyás sorolta, az Ady lá­tomásait a politikatörténet tényeire és fogalmaira le­fordító Bibó István tanulmányát idézve a „kelet­európai kisállamok nyomorúságáról", mint amely reádöbbenthetett „mindenkit – már akiben erre fogékonyság mutatkozott –, hogy e nyomorúság ellen küzdő elitértelmiség harca nemcsak a »magyar«, de az egész kelet-közép-európai »Pokollal« van. S ennek a közös Pokolnak a Tornácán már 1977-ben ott találja magát a Zónaidő szerzője is, ahogyan erről a »Szálla alá poklokra« című verse tanúskodik.” Aligha lehetne találóbban s tömörebben összegezni a könyv lényegét és szellemét; így hát inkább csak néhány rejtettebb, és meglehet: vi­tathatóbb vonásáról próbálok még szólani.

Először egy vitathatatlanról: a Zónaidő költői és baráti együttérzései és együtt-rezdülései, mások gondolatainak felvállalása és kibontása közös – vagy közösnek vélt – eszmék és értékek jegyében Nagy Gáspár egész poézisének. egész emberi lényé­nek egyik jellegzetes, vonzó, állandó vonása. Már első kötetében, a Koronatűzben (1975) Három kézjegy-gyel (József Attiláéval. Adyéval, Petőfiével) írja le a maga hitvallását, mégpedig formailag is úgy, ahogyan az majd gazdagodva, finomodva, egysze­rűsödve és pontosodva később is meg fog jelenni verseiben és prózájában. Nagy Gáspár a szó legnemesebb és legtisztább értelmében képes ..koloni­zálni", vagy ahogyan tán fordíthatjuk, „belakni” mások észjárását, és tud a tanultakból eltéveszthetetlenül eredeti formát és gondolatot teremteni, le­gyen szó könnyed és tréfás Variációkról „(zárthelyi W. S. tanár úrnak)" vagy pilinszkys megrendültséget idéző Némaságról. „Egy könnyem se lesz szinte látom / eső füröszti arcomat / állok vízözöni pózban: némán / fogom föl árvaságomat.” Máskor egy sor, egy szóösszetétel („különben partizánsötét”), egy jellegzetes szó vagy egy hangulat formájában történik a „hivatkozás”, amit vagy jelez valami (pl. kurziválás), vagy se; az eredmény pedig az, hogy Nagy Gáspár poézise szervesen és magától értető­dő természetességgel fonódik a magyar költészet szövetébe és éppen ezáltal a világirodalomba. S hogy tudatosan is, azt épp a jelen kötetben mutatja egy olyan „filológiai" remekelés, mint a Levél egy fiatal párnak; egyszerre értve itt Czesław Miłosz komoly, sőt magasztos szóhasználatában a Filológiát (tán ezért is csatlakozik a Levél éppen Míłosz verséhez) és ugyanakkor valami profánabb, sőt frivolabb értelemben, valamiféle tündéri tréfás hódolatként Kormos István időben növekvő emlé­ke előtt. A Levél a Holmiban jelent meg, 1993 októ­berében, és a maga miłoszi–rilkei–dickinsoni–elioti–kormosi– bahtyini–jacobsoni hivatkozá­saival, összhangban Nagy László, a kései Márai és „0. 0.” soraival, mutatja vidáman és cáfolhatatla­nul a magyar irodalom eredendően-európaiságát és természetes szétszakíthatatlanságát. Ami persze nem azt jelenti, hogy mesterkélten és erőszakosan ne lehetne nagyon is szétszakítani, azonban ez már nem elsősorban irodalmi célok és érdekek mentén szokott történni.

A Zónaidőt összeállító Nagy Gáspár nagyon jól tudja, hogy tájaink irodalmainak életébe rendsze­rint erősen és csaknem mindig durván bele szokott szólni a politika. És sajnos, az is állásfoglalás és színt vallás, ha az irodalom úgy tesz, mintha nem venné észre. Nagy Gáspár a maga weöresi–rilkei–miłoszi–herberti–kormosi vonzódásaival való­színűleg eredendően apolitikus alkat, de vállalja, valami tüntető ártatlansággal és szinte vidáman, a politika kihívásait, úgyannyira, hogy a magyar rendszerváltás kezdeteit egyenesen az Ő nevezetes Nagy Imre-versétől lehetne datálni; ha azóta annyi­ra le nem járatódott és be nem piszkolódott volna ez az eredetileg ártatlan és reménykeltő szó, hogy „rendszerváltás". Nagy Gáspárnak erről is megvan a véleménye. 1991-ben fogalmazta meg, Mérlegnaplójában: „Túl sok az igazmondó ember. És még több a rendíthetetlen igazságok letéteményese. Túl sok a szabad, független fórum, ahol kétségek, lelki­furdalások nélkül bátran fogalmaznak a betűrovók. És elképesztően kevés a »könnyen megtámadható igazság« bátor, de szelíd szavú védelmezője. Aki odaáll a többség ellen is: pajzsként, értelmes szóval, szelíd figyelemmel.” Íme Cogito Úr művelt, ko­moly, enyhén ironikus hangja; írhatta volna akár egy mérsékelten relativisztikus nézeteket valló mo­dern tudományfilozófus. Azután – herberti vonás ez is – mélyül az irónia: „Ha már túlzásokba estem, akkor verselni kezdek, parafrazeálok. Bevallom. Bevallom, kissé idétlenül. Túl, túl, messze túl, mi van az igazságon messze túl? Nem kérdés ez: – megint az idétlenkedést hívom mentségemre, az is­mert, csonkított szót, így: a gazság. De legyünk megértőbbek, árnyaltabbak. Túl sok a feszítsd meg-et kiáltó eltorzult arc, és közben túl sok a szaba­don fogalmazó független toll a kézben. Az áldozat vérében tocsog a tollhegy, már úgy írja a címlapra kerülő főcímeket. Ha nem akarok is, oda kell figyel­nem. Naponta erőszakot követnek el ellenem. De­mokratikusan, plurálisán terrorizálnak, mert még van szemem és van fülem. Ha nem lenne...”

Herberti hangok, mint már az 1968-as Nem néz ki a főtérre, mert... című versben: „mindenféle fontolgatások / redőzött homlokok / hümmögések / szapora léptek és szívverések / nagyobbacska csöndek / társaságában itt grasszál / városunkban..." Mígnem végül – „Századvég jön, elvtársak! Ezred­vég jön, uraim! Én mosolyogtam volna többször is, de csak csikorogtam" – az irónia groteszkre vált, és „rotyog a kondérban az áruláslecsó" – ahogyan Görömbei András már hosszan idézte recenziójá­ban –, „Szaglik az ország”.

Megvan a Zónaidőben ennek a rendszerváltó rotyogásnak is az előképe, még 1980-ból, a Vegy­tanban: „Az összes szín és bűz benne fortyog, / akárha tenger mormol s képzel maga / fölé sirályo­kat, kik fölvijjognak / hiányokat helyette is: az egyetlen /szürke zászló fehérült csattogása is, / ha­lott bakák kapcái is, meg belül /gőzölgő dühök, föl­darabolható folyók /s egek, kitiltott tengerszemek, a / nagy közös sajt- és égbolt képtelen / blöffje is itt bugyborékol az asztal / közepére tett lombikban: ecce lombik/" Ebből a büdös lombikból lett a nagy rendszerváltásban kondér? Lehet, hogy éppen eb­ből állott a „rendszerváltás"? „És megírjátok, hogy ez nem az! Hanem jó, a legjobb! (...) Ne féljetek. Mászkáljatok bátran, de papírt hordjatok magatok­nál. Írni és törölni. De nem a szöveget. Az mehet, nyersen, vadul, az »igazságot« kiböfögve. Mást. Ez most ilyen idő. Szó- és hasmenéses. Mi is akartuk. Veletek együtt. Aki túléli, az lesz itt megint gróf és elvtárs. Szent összekacsintás évada újul. Bár a ta­nítómesterek mélyen a földben.” Mit tehet itt „a »könnyen megtámadható igazság« bátor, de szelíd szavú védelmezője"? A második bekezdésben, a 62. oldalon megfontolt és míves mondatokban fogal­mazta meg a Követelsz? és tartozol?-t Nagy Gáspár, „gyötrődve, szavakat, szórendet mérlegelve”. De a hetedik bekezdésre („a hetedik te magad légy”) a groteszk ideje jött el a hazában és a „zónában”. „Jöhetnek a szép szorongásos, beleket napokig puf­fasztó évek. Aki – csak gondolatban is – egy egészséges szellentésre áhítozik, bizony deresre, de még inkább karóba húzzák. Száját földdel tömik. Véleménye egyik likán se távozzék. Tehát: értsetek a szóból, drága betűrovóim, főpublicistáim, váltó­gazdaságra máris berendezkedett sikeres, sikert megkívánó írókáim! És a némulat se kutya! Csak ebül érzi magát, akit erre fognak.” Prózában és kormosi Filológiával kifejtve – pace Miłosz – aligha­nem ugyanarról szól ez a szöveg, méghozzá nem is nagyon másképpen, mint az immár örök Mesterek körébe távozott Baka-Yorick vallomása: „Janus-arcú időkben írom én /s eresztem szélnek ars poeticá­mat /Hamlet halott a Múzsa vén /szipa s reám fene­kedik a bánat”. És félreismerhetetlenül ugyanaz a két nagy Kormos-diákban „a költő egyenes testtar­tása” is: „s bár nem Damoklész kardja leng fejem / fölött csak rozsdás svéd halef azért / nem tagadom meg égi lényegem / s nem keverem össze szarral a vért." így hangzik az ezredvégen a „fölöttem a csil­lagos ég és lelkemben az erkölcsi törvény”.

A költő, aki most szállt föl végleg November an­gyalához, láthatóan testvéri szemmel méri a Zóna­időt. És égi dicséret mellett most már nevetségessé válna a földi. Elég annyi, hogy úgy látszik, némely magyar poéták ma is pontosan, szépen mutatják az időt. A csillagidőt. Függetlenül attól, hogy törő­dik-e ezzel a Zóna vagy se, „a Baltikumtól le az Ad­riáig”. Vagy akár a honi irodalmi, egyetemi, gazdasá­gi és politikai élvonal.


Vekerdi László
Kortárs, 1996. 3. sz. p. 110-112.


< vissza