Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Zónaidő

Nagy Gáspár „Közép-európai naplója”

Az egységes világidőn belüli zónaidő Nagy Gáspár új könyvének címlapján annak az azonos történelmi és léttapasztalatnak a kronotoposza, amelyről az utóbbi évtizedekben oly sokat hallottunk. A téma, sajnos, minden divatos vonása ellenére peremjelenség maradt a mai magyar irodalomban és kultúrában, a szomszédos országokban pedig még ennél is rosszabb a helyzet. Pedig nagyon könnyű belátni, hogy a nemzeti kultúrák és az egyébként is kétséges (legföljebb popzenei sikerlistákkal és azonos táplálkozási szokásokkal jelle­mezhető) „világkultúra" között ott vannak a zónák. Például a közép-európai térség - ma még acsarkodó mostohatestvérekre emlékeztető - „tejtestvéreinek" irodalma, gondolkodása, észjárása. Nagy Gáspár is úgy látja, hogy pers­pektivikusan csak az együttélés lehet megoldás, minthogy egyik nép sem óhajt innen elvándorolni. A kötetzáró interjúból azt is megtudjuk, hogy Nagy Gáspár közép-európai érdeklődésének és elkötelezettségének kialakulásában milyen nagy szerepet játszottak a határainkon túli magyar írók, akik helyzetüknél fogva is fogékonyabbak voltak, mint magyarországi társaik. Kányádi Sándor Ioan Alexandruval, Szilágyi Domokos Nichita Stanescuval, Tőzsér Árpád a cseh Holan és Holub költészetével ismertette meg.

Nagy Gáspár már korábbi köteteiben is sok verset ajánlott külföldi köl­tőknek. A Zónaidő izgalmas kötetkompozíciója viszont kizárólag olyan verse ket, prózai szövegeket, műfordításokat és interjúkat tartalmaz, amelyek – a litván, lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát, szerb, román, bolgár kortársak által is tudatosított - sorsközösségről vallanak. Gyakran a fordított vers szer­zője Nagy Gáspár saját műveibein is fölbukkan. Dan Veronával sohasem talál­kozott ugyan Nagy Gáspár, a román költő – versei alapján – mégis útitárs, „pokolbéli testvér" a Duna mellett. A „Szálla alá poklokra" című versben a Duna - miként Claudio Magris mondja - „az összetett és ellentmondásosan rétegződő modern identitás metaforája" is; Nagy Gáspár versében ráadásul „körzeti heródesek gyarmatain" folyik át: „ez a folyó a Styx, / feketén cipeli Európa zaccát, / ó Kék- Duna – és hozzá a / Keringő, a nagy átverés és / nagy altatás a Pokol-kerengő / márvány folyosóin, mélységek / hófehér zéróin miénk az / egész Pokol, hol vidáman / énekelgetünk..."

A Zónaidőt olvasva másféle, közép-európai kontextusba kerül Nagy Gás­pár műveinek jól ismert históriai érdeklődése és telítettsége. Az „emlékezése jogához tapadó makacsságot" olyan kelet-közép-európai specialitásnak tartja, - amely az elmúlt időszakban a leghatásosabban szőtte át a lírát. Nem kétséges, Nagy Gáspár számára az a fontos, milyen módon válik egy mű emberileg je­lentőssé. Ha nem bír ilyen jelentőséggel - vallja a költő -, akkor semmit sem ér. Hogy Nagy Gáspár a megértő-felelő kultúra vonzásában nőtt fel, mi sem bizonyítja jobban, mint Az emlékezés joga című esszé. („Lelkében átigazítson egy homályos földrészt, de megértse mégis annak koordinátáit...") Holt és élő elődök példáit, verseiket és sorsukat is abból a szempontból faggatja, hogy „élet és mű ábráit" egymásra rajzolhatja-e. Az alkotás tisztasága és erkölcse ragadja meg Zbigniew Herbert híres verse (Cogito úr egyenes testtartása) ol­vasásakor is. A Nagy László átköltésében ismert vers másként gondolkodó Cogito ura a totális erkölcsi züllés, gyávaság és lealjasodás idején sem akar „térdre esni" és „hű alattvalói leveleket" írni.

Ha Nagy Gáspár verseit a közép-európai irodalmak tükrében tanul­mányozzuk, még világosában látjuk, hogy a költemények centrumában mindig teljes személyiség áll, aki közvetlenül fejezheti ki önmagát, bármiről is beszél. Hiányérzetről, betöltetlenségről szólnak ezek a versek, a személyiség azonban minden pillanatban megragadható. Ez a költői magatartás teljesen eltér attól a mai líránkban gyakran tapasztalható jelenségtől, hogy a személyiség eltűnik a versből és megfoghatatlanná válik. Nagy Gáspár számára vannak evidenci­ák. Ilyen bizonyosság a szubsztancia föltételezése, s annak a hite, hogy ez a lényeg a költészeten túli világban kereshető és megtalálható.

Nagy Gáspár kivétel nélkül olyan közép-európai költőket tart szellemi ro­konának, akik a megszenvedett műalkotás esztétikáját folytatható örökség­nek tartják. Eszerint a megélt, megszenvedett élet a műalkotás feltétele. A pokoljárás teszi „tudóvá" a költőt: „... a büntetést, a tehetséghez méltót senki nem kerülheti el - írja egy helyen. - Ezt minden induló költőnek kötelezően nyakába tenném, s nem érem, de súlyos és szabálytalan, ezért minden moz­dulata sebeket ejtő kő formájában… Így cselekedj, amikor a szavakat illeszt­geted, így válassz Mestereket, és kötelezően így öld meg őket! Ha ezt tudod, csaknem mindent tudsz a költészet poklaiból." A Kiszálló önkéntes c. vers Danilo Kištől vett mottója is azt erősíti meg, hogy a „vérbeli írót" korunkban is a „kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társada­lmaknak."

A Litvánia területén született lengyel Nobel-díjas Czesław Miłosz Filoló­gia c. versét saját fordításában közli Nagy Gáspár. A vers - Miłosz által írt - jegyzete a nyelvnek a kelet-közép-európai népek életében betöltött kivételes jelentőségére hívja föl a figyelmet.: „Litvániát sokkal inkább a filológia terem­tette meg, mint a történelem. [...] a nyelv élesztette újjá. Innen ered a nyelv jelentősége a litvánok számára..." Más kérdés, hogy az alkotás szintjén a nyelvbe vetett bizalom megingásának lehetünk tanúi. A valóság égető nyelve c. versben olvashatjuk: „A nyelv már nem ad világot, / a világ ad bábeli nyelv­zsarnokokat, szóterroristákat; / / teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt / nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok, //pompás feminin nyafogások, / hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának". A „nyelv nem gyújt világot" helyzete azonban feladatot, „teendőt" ad a költőnek. A szavak alkal­matlansága olykor Nagy Gáspárt is elbizonytalanítja, verseiben azonban a szubjektum változatlanul uralni, használni akarja a nyelvet.

Ám Nagy Gáspár - igaz, óvatosabban és a tradíció lényegi elemeit megtartva - maga is részt vett a kortársi magyar költészet átalakulási folyama­taiban. Ez még akkor is elmondható, ha az eddigiekből inkább a megőrző fo­lyamatokhoz való kapcsolódása tűnt ki. Ő nem avantgarde a szó eredeti „elő­őrs" értelmében, a kultiváció finom munkáját végzi. Azt is elmondhatjuk - tartózkodva költészetének periodizációjától, iskolás áttekinthetőségétől -, hogy a nyolcvanas évek elejétől szemléleti és poétikai változások érlelődnek, s erre a váltásra éppen a sokak által homogénnak tartott Nagy László-líra inspirálja. Amit A vers érvényessége. Széljegyzet Cogito úr testtartásához c. esszéjében Nagy László poétikájának módosulásáról, újfajta világképi elemei­ről és nyelvhasználatáról ír, saját verseire is érvényes. Amikor Nagy László Zbigniew Herbertet fordít, már „a lecsupaszított nyelv" és a gondolatiság iz­gatja. „A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is. Herbertnél így van. Megjegyezzük, hogy némileg ha­sonló poétikai elvek szerint rendezte élet-halál színpadán a verset a cseh Vla­dimír Holan, a román Nichita Stanescu, és hasonló tömörséggel él a szerb Vasco Pópa is. Nagy László Zbigniew Herbert Cogito-verseivel érezte legin­kább újszerűnek a közelítést Uticához." (Utica Cogito úr városának neve.)

A Nagy László-líra tónusát a pátosz, Nagy Gáspárét inkább az elégia és az irónia határozza meg. (Mind a patetikus, mind az ironikus autentikus ma­gatartás lehet ugyanarra a valóságra. Az ironikus szemléletű alkotó nem lát a világban értéket, a patetikus az értékek világnélküliségét tapasztalja.) L'ubomir Feldek szlovák költőt is azért kedveli, mert a történelemről ironikus, olykor grotesz elképzelései vannak. „Ez is új szín. A mi költészetünkben a történelemmel nem szoktunk ilyen groteszk módon bánni." Nagy Gáspár él­ményversből kifejlődő ontológiai lírájában a játékkal, iróniával eltakart fájda­lom a tragikumnak, az elégiának és a groteszknek olyan ötvözetét hozza létre, amely költészetét azokétól is megkülönbözteti, akik egyébként a legközelebb állnak hozzá.

A Nagy Gáspár költészetében központi jelentőségű (és oly sok galibát oko­zó) árulás-motívum egy 1992-ben, a Magyar Naplóban megjelent esszében is fölbukkan (Követelsz? És tartozol?): „Rotyog a kondérban az áruláslecsó..." Az írót egyre jobban idegesítik a harsány „csak az igazat" mondások és az ezeket cáfoló még torzabb licitek. „Ez most ilyen idő. Szó- és hasmenéses. Mi is akar­tuk. Veletek együtt. Aki túléli, az lesz itt megint gróf és elvtárs. [...] Követelsz, És tartozol? A síri csöndben kövek zuhognak. Távol? Közel? Belül." A Zónaidőben reményekről és csalódásokról, a lélek omlásairól tudósít a költészet, mint az emberi autonómia megőrzésének szinte egyetlen lehetősége. Ehhez a defenzív magatartáshoz hívja segítségül Nagy Gáspár közép-európai eszme-és pályatársait. Illyés Gyula írja az Elpuskázott tartományban, hogy nemze­déke a kudarc élményével vonul be a színről. Mai eseményeket figyelve sok más nemzedék elmondhatja ezt, ám a szellemi és erkölcsi erőfeszítések igazát ez aligha befolyásolhatja.


Olasz Sándor
Életünk, 1995. 11. sz. p. 1054-1056.


< vissza