Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Eljegyezve a történelemmel

Nagy Gáspár: Zónaidő

Nehezen meghatározható a mű­faja Nagy Gáspár új kötetének. A szerzői alcím szerint közép­európai naplót tart kezében az olvasó, vagyis olyan szövegek összességét, melyek mintegy „a kor falára" kívánkoztak fel­jegyzésül, s így az utóbbi ne­gyedszázad sajátos „dokumen­tációját" adják. Dokumentál­nak, de szubjektívek mégis; hisz a napló mindig személyes, min­dig hordoz valamit az érintett­ség hordalékából is, a kínokból, az elfordulásokból, a megcsalatásokból: mert a napló mindig rettenetesen őszinte szeretne lenni.
Nagy Gáspár őszinte költő; tiszta és meggondolt költészetet művel, mint ahogyan minden jó vers tiszta és meggondolt sza­badságot pazarol arra, aki ol­vassa és érti őt. S talán ennek a szabadságnak a kibontása, megmutatása a legfontosabb; a hazugság nélküli élet lehetősé­gének állítása: „A jó vers ke­gyelméből a szüntelenül ellen­kező, az ellenérzésekkel meg­vert, a világban rohangáló em­ber eljuthat a maga damaszku­szi útjáig: beragyogja a szabad­ság elviselhető fénye." (23. old.)
Vagy ahogy egy vers ömleszti ránk a kínos-keserves szavakat, s omlasztja ránk légvárainkat (1982-ből): ”…s akik megkerülik a földet / az állomásokon szótlan utasok / ötvenhatosok / hatvannyolcasokhetvenhato­sok nyolcvanegyesek / és főleg tömegesen egyesek / a tavalyi menetrend csatlakozási / csalafintaságain hümmögünk / unot­tan szotyolázunk köpködünk / pár percen múlt az életünk /.... / minden váltóőr a mi emberünk / mint a szabadság lehetséges változata / a független változók függvényében..." (Változat).
Kundera, Hável, Hrabal, Párál, Venclova, Zbigniew Her­bert, Czesław Miłosz, Nowakowski, Domonkos István, Ká­nyádi, Stanescu, Sorescu, Daniló Kiš szomorúsága vagy szemhunyoritása van ott ezekben a Nagy Gáspár-megszólalások­ban: versekben, fordításokban, prózákban, interjúban. Az elke­seredettségből is kifelé botor­káló kelet-közép-európai ski­zofrén tudat gondolkodói-alko­tói megnyilvánulásaiban. A szabadság megélésének itteni képtelenségeiben, abszurditá­saiban vagy az irónia páncélját magukra öltött alkotó elmék leleményes védekezéseiben: ugyanakkor mindig borongva a történelemmel kötött sorssze­rű/kényszerű jegyesség fölbonthatatlanságán. Míg végül a di­lemmát meglehetősen pontosan rögzíti a kötet egyik legjobb verse, a címadó Zónaidő: „…át­húzod / csöndben összes verse­det / megérted miért szabadra­bok".
Nagy Gáspár még őriz vala­mit a Nagy László-i hagyo­mányból, a metaforák, a képek erejéből. Szívesen oldja verssé a Kormos István-i örökség mági­kus elemeit és könnyed elegan­ciáját. Szavai olykor megrendí­tően modernek, máskor konzervatívan eszménykövetők: ízlés­beli egyensúlykeresése törvény­szerű következménye ösztönös harmóniaigényének. A Zónaidő nem új szövegeket tartalmazó kötet, hanem egy érett költő­gondolkodó formátumos világ­képét tovább árnyaló, „szempontosan" szerkesztett könyve. Újdonsága elsősorban, a szer­kesztés mikéntjében rejlik: egy szigorú mércével építkező élet­mű fősodrának meglelésében és méltó felmutatásában.


Fűzfa Balázs
Népszabadság, 1995. aug. 4.


< vissza