Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A zóna ideje, avagy közép-európai emlékezetalakzatok

1980-ban a Nobel-díj átadása alkalmából tartott beszédében mondta Czesław Miłosz: „Az emlékezet a mi erőnk, mindannyiunké abból a másik Európából, az emlékezet óv meg bennünket attól az önmagába burkolózó beszédtől, mely saját magát fonja körbe, mint a repkény, ha nem talál magának felületet egy falon vagy fatörzsön.”

Nagy Gáspár életművének egyik központi kérdése az emlékezettel, a közösségi emlékezettel van kapcsolatban. Tudjuk, milyen fontos eszméltető szerepet játszottak a nyolcvanas években az 1956-os forradalom emlékét idéző versei. Költőnk emlékezetkutatása – véletlenül vagy sem –  egybeesik a szellemtudományok újabb hullámával, amelyben ismét napirendre került a kulturális emlékezet vizsgálata. Az emlékezés jogáról beszélt a költő 1988 májusában az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elzászi tanulmányi hetén tartott előadásában: „…nem lehet és nem szabad felejteni a jövő érdekében sem, mert azt is a megismételhetetlenség távlatából kell fölépítenünk.” A költő, író és esszéista Nagy Gáspár néhány közép-európai emlékezetalakzatáról kívánok szólni. Hiszen a kommunista diktatúra a mi tájainkon mintegy négy évtizeden keresztül a közösségi emlékezet nagyszabású átírására tett korántsem teljesen sikertelen kísérletet. A közép-európai vagy kelet-közép-európai régió emlékezetközösségének egyik meghatározó összetevőjét épp a totális államhatalomnak az a kolonialista jellegű törekvése adja, amellyel a közösségi tudat gyökeres áta­lakítására törekedett. Annak az orwelli gondolatnak a jegyében, hogy aki uralja a múltat, uralja a jelent is. Nem véletlenül idézte költőnk az 1993-as Szárszói Találkozóra készült fölszólalásában Czesław Miłosz egyik regényének (A hatalom megragadása) kommunista szereplőjét: „Szinte korlátlan eszközök állnak a rendelkezésünkre, hogy a lét által határozzuk meg a tudatot.” A totális diktatúrában nyilvánvalóvá vált, hogy az emlékezet hatalmi tényező. Nyers erőszakkal, manipulációval, modern tömegtájékoztatási eszközök birtokában folyt a harc az emlékezet ellen, a modernitás zászlajának lobogtatásával, a „múltat végképp eltörölni” jelszavával.

Nagy Gáspár következetes szószólója volt Közép-Európa száműzött emlékezetének. „Az ember harca a hatalom ellen annyi, mint az emlékezet harca a feledés ellen” – olvashatta kedves cseh írójának, Milan Kunderának A nevetés és felejtés könyve (1978) című regényében. Ő maga így fogalmazott erről 1997-ben Lisszabonban tartott előadásában: „Az emlékezet szabad éltetése: hűség. A felejtés képességének szakszerű karbantartása, az amnézistréningek, kondicionáló helyzetek tudatos megélése: hűtlenség. Minden az emlékezés és felejtés határmezsgyéjén zajlik, ezért kitüntetett hely.” Ismeretes, hogy az emlékezet a kommunikációban él, és különböző közlési rendszerek biztosítják fönnmaradását. Jan Assmann az emlékezet alakzatait három ismérv alapján tartja meghatározhatónak: konkrét időhöz és helyhez kötöttségében, meghatározott csoporthoz kötöttségében és az újjáteremtésének önálló eljárásában. A költő közép-európai emlékezetalakzataiban az időt és a teret a közös sors határozza meg, a kommunista zsarnokság és a szovjet megszállás évtizedeiről van szó. Ennek alapján képzelhetjük el a „zóna” népeinek emlékezetközösségét 1956 Budapestjétől 1968 Prágáján át 1976 és 1981 Varsójáig: „az állomásokon szótlan utasok / ötvenhatosok hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek” (Változatok, 1982).

Az újjáteremtett múlt nélkülözhetetlen a jelen és a jövő tapasztalatának szervezésében. A nyolcvanas évek szellemi mozgalmaiban nagy jelentősége volt az egymás iránti tájékozódásnak, a közép-európai sorsközösség tudatosításának. „Fontos tudnunk, mit írnak a szomszédban – mondta Nagy Gáspár 1986-ban, Filep Tamás Gusztávnak adott interjújában –, Közép-Európában, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk meg az elmúlt negyven esztendőben.”

A következőkben azt kívánom megvilágítani, hogy miként jutott el Nagy Gáspár, mondjuk így, Közép-Európa gondolatához, hogy milyen térséget rajzol körül tájékozódása, hogy milyen emlékezetalakzatokat jelenített meg a cseh, illetőleg a lengyel irodalom szerzőit vagy műveit idézve. Költőnk monográfusa, Görömbei András és más kritikusai egybehangzóan 1968-ra mutatnak mint kezdőpontra. Ez az a nevezetes Szent István-napi éjszaka, amikor „…tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. […] Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa.” Tizenkilenc éves, azon az őszön kezdi el tanulmányait a szombathelyi főiskolán. Ennek a nemzedéknek meghatározó élménye volt a Prágai Tavasz és a rá következő ősz. Másképpen hatottak a fiatal nemzedékre a csehszlovákiai események, mint az idősebb évjáratú írókra. Illyés Gyula, Fekete Gyula, Fodor András és Karinthy Ferenc is vezetett naplót, készített följegyzéseket ebben az esztendőben. Egyikük figyelmét sem kerülte el, mi történik Prágában és Pozsonyban, de nem láttak olyan választóvonalat ezekben az eseményekben, mint  az akkori fiatalok, akiknek a csehszlovákiai ’68 a szocializmusnak hazudott rendszer visszavonhatatlan kompromittálódását jelentette. Utassy Józsefből ekkor szakadt ki a keserű számvetés Ember az őszben című  nagy versében. Évekkel később így vallott erről Nagy Gáspár: „S akkor kezdődött egy totális kiábrándulás abból, hogy itt valamiféle emberarcú szocializmus megvalósítható.” (Elek Tibornak adott interjú, Bárka, 2003/1.) 1968 nyitotta meg az eszmélő fiatalembernek az emlékezet ablakát arrafelé is, ahol a legkeményebb tabu fala magasodott, ez pedig az volt, amit Magyarországon mindenáron el akartak felejtetni és felejteni – 1956 emléke.

Több interjúban elmondta később a költő, hogy neki a ’68-as szégyenteljes bevonulás nyitotta rá a szemét a magyar közelmúltra. „Engem a történelem felé igazából hatvannyolc indított el, ebből a traumából eredően kezdtem el ötvenhattal is foglalatoskodni.” (Tódor János interjúja, Könyvpiac, 2000. június)

1967–68-ban sorra jelentek meg a kortárs cseh irodalom alkotásai Magyarországon, hamar népszerűek lettek az új cseh filmes nemzedék rendezői. A történelmi esztendőben a tavasz vége felé egyre izgalmasabb, ugyanakkor nyugtalanítóbb lett a politikai légkör Csehszlovákia körül, s mindez nyilvánvalóan növelte a hazai érdeklődést északi szomszédunk iránt. Ez idő tájt került Nagy Gáspár kezébe magyar fordításban Milan Kundera A tréfa című regénye. Valamikor a nyáron jelentette meg a könyvet a korabeli kiadói együttműködés keretében a pozsonyi Madách és a budapesti Európa Kiadó. A cseh író első magyar nyelvű kötete, a Nevetséges szerelmek elbeszélései már 1967-ben napvilágot láttak, és meg lehetett vásárolni a ’68-as budapesti könyvhéten. A tréfának viszont már nem adták meg az engedélyt a magyarországi terjesztésre a Varsói Szerződés agressziója után, s példányai állítólag jó ideig raktárban hevertek. Nagy Gáspár műveiből és visszaemlékezéseiből annyit tudhatunk meg, hogy ő Csehszlovákiából kapta meg az ominózus regény egy példányát. 2004-ben így emlékezett erre: „Sikerült megszereznem Kundera A tréfa című regényét, 1968-ban e regény bűvkörében éltem.” (Ménesi Gábor interjúja, Új Forrás, 2004/4.) Kétségtelenül a cseh mester volt az, aki elindította irodalmi tájékozódását Közép-Európa felé. A szóban forgó regény nemcsak a műfaj megújításának egy kitűnő példája, hanem egyben az emlékezés regénye, hiszen a főhős története egy olyan cseh értelmiségi sorsát mutatja be, aki fiatalon maga is rajongó híve volt a rendszernek, vagyis egyben visszapillantás ez a mű a különösen kegyetlen, embertelen ötvenes évekre, mondhatjuk: az érzelmek cseh iskolája. Tehát annak a közelmúltnak kritikus-irónikus bemutatása, amelyről Nagy Gáspárnak gyermekkorából szintén lehettek személyes tapasztalatai. A tréfáról bízvást elmondhatjuk, hogy költőnk szellemi beavatásának regénye.

1980–81-ben közép-európai történelmünk újabb sorsfordítói évei következnek. Nagy Gáspár ekkor már szerkesztőként is kiélhette cseh irodalmi vonzalmait, a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában első kiadásra készíthette elő a cseh költők antológiáját. Ekkorra már nagyjából kialakult saját 20. századi cseh irodalmi kánonja, olyan költők tartoztak bele, mint Vladimír Holan és Miroslav Holub, a prózaírók közül pedig Jozef Škvorecký, Ludvik Vaculik, Vladimír Páral és Bohumil Hrabal. Első helyen persze Milan Kundera, aki 1975-től már nem Csehszlovákiában élt. A Kortársban 1981-ben jelentette meg Nagy Gáspár „legény-részletének” első változatát, benne ’68-as élményekkel és a cseh író regényhősével mint szereplővel. Ebből született azután nagyszerű prózai remeke, az Augusztusban Ludvik Jahn nyomában, amelyben az elmúlt időt – közelebbről két esztendőt, 1968-at és 1981-et – kereste. Az 1981-es folyóiratszám azután eljutott Kunderához Párizsba, aki a következőket írta köszönő levelében: „Nagyon meghatódtam tőle, annál is inkább, mert Magyarországról érkezett, egy olyan országból, amely iránt mindig különös vonzódást éreztem.” Az egymásra figyelő gesztusokban ott van a közép-európai szolidaritás. Két évvel később jelentette meg Kundera híres esszéjét Közép-Európáról Az elrabolt Európa címmel.

Nagy Gáspár közép-európai útjának fontos korábbi állomása volt Conştanţa, ahol 1976-ban részt vett a költőtalálkozón. Innen számíthatóak a román költőkkel fenntartott kapcsolatai. Verset fordít Dorin Tudorantól, verset ajánl Marin Sorescunak. Költeményeiben helyet kapnak román költők, Nichita Stănescu és Dan Verona például. Az Apostoli Hitvallást invokáló 1977-es nagy versében (Szálla alá poklokra) a közös sors sátáni vízióban jelenik meg, a Dunatáj, a zóna világa ez. „bizony Dan Verona éji / utitársam, sosemlátott / pokolbeli testvérem / egyetlen Petrarcám, társam / a Duna mellett, röhögve / a nagyördögök, körzeti / heródesek gyarmatain, – / ez a folyó a Styx, / feketén cipeli Európa zaccát, / ó kék-Duna  –  és hozzá a / Keringő, a nagy átverés – és / nagy áltatás a Pokol-kerengő / márvány folyosóin, mélységek / hófehér zéróin miénk / az egész Pokol, hol vidáman / énekelgetünk…”

Az irodalmi Duna-toposz új változata Ady keserű analízisére emlékeztet, a „fél nemzetecskék számára készült szégyenkalodára”. A nagy folyam itt egyértelműen az alvilág folyója, és Európa zaccától fekete.

Magyar értelmiségi 1980–81-ben nem lehetett közömbös azzal szemben, ami Lengyelországban történik. Költőnk közép-európai tájékozódásában nagyon fontos lett a nyolcvanas években a lengyel szál. Miłoszt fordítja, Marek Nowakowski elbeszéléseihez ír kiegészítő-magyarázó költeményt, egy másik versében pedig Bohdan Zadura képzelt társaságában elmélkedik az utcai megfigyeltetés lélektanáról. Közép-Európa reményét Nagy Gáspár a tízmilliós szabadságmozgalom Lengyelországában látta megtestesülni. Később így emlékezett ezekre az eseményekre egy interjújában: „Meggyőződésem, hogy az általam csodált Szolidaritás a lengyel pápa imája nélkül nem tudott volna az lenni, ami lett, nem tudott volna Európának egy olyan centrális pontja lenni, amire mi, magyar értelmiségiek is figyeltünk.” (Bodnár Dániel interjúja, Vigilia, 1999/10.)

A lengyel tájékozódásban föltehetően Zbigniew Herbert költői és emberi példája volt a legfontosabb számára. Filep Tamásnak nyilatkozta 1986-ban: „…én akkor figyeltem föl rá, amikor Nagy László a hetvenes évek elején elkezdte fordítani.” Ebben az esztendőben írt egy rövid esszét Herbertről a Hungaro-Polonica című tanulmánykötetbe A vers érvényessége címmel. A lengyel költő verseskötete 1979-ben jelent meg magyarul, s ebben már helyet kaptak a Cogito ciklus versei. Herbert hőse, Cogitó úr, a közép-európai értelmiségi, a maga racionális-szabadelvű hagyományaival, reményeivel-vágyaival és félelmeivel-esendőségével. Nagy Gáspár a Cogitó úr egyenes testtartása című vershez fűz széljegyzeteket. Idézi a vers hősét, aki „állni szeretne / a helyzet magaslatán” és „egyenesen szembenézni a sorssal” –  a városban, amelyet már elfoglaltak, és a hűséges alattvalók, a helybeli polgárok megkötötték már az új hatalommal kicsinyes kompromisszumaikat. És ekkor a hősi ellenállás már idejétmúltnak látszik. A mi költőnknek mindenekelőtt a „szembenézés bátorsága” rokonszenves Cogitó úr, e Herbert által némi iróniával szemlélt, kissé 19. századi alak magatartásában. Egyértelmű számára a vers üzenete, bármennyire anakronisztikus is a hősi gesztusoktól elszokott világban, mégis fontos értéket jelent a morális tartás. Nem véletlenül tér vissza ehhez a gondolathoz a lengyel költő emlékének szentelt kései versében. Szavait mint mesteréét idézi: „»A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem.« / Tanulom ezt Magától nemes úr holtában is / ahogy éltében a testtartás bátor egyenesét” (Zbigniew Herbert emlékére).

Amint lengyel példaképe, Nagy Gáspár is tabuk megszegésére vállalkozott. Ahogy a lengyeleknek Katýn kimondhatatlan fogalmába sűrüsödött a lengyel tragédia (ne feledjük, nálunk volt, aki még 1981-ben is azt hirdette, a németek bűne!) a kommunizmus alatt, nálunk 1956  forradalma és az utána következő borzalmas terror jelentette a kimondhatatlant. Az emlékezetért vívott küzdelemben Herbert a lemészárolt lengyel tisztek egyenruháinak maradványait idézi versbe: „csupán a hajthatatlan gombok / élték túl tanúi a bűnnek / a mélyből felvilágra törnek / sírjukra jelnek emlékműnek” (Gombok – Gömöri György fordítása)

A magyar költő, mint tudjuk, a mártírok eltemetéséért és a bűnök számonkéréséért pöröl, szembenézést sürget a történelmi árulással.

A zóna idejében különös szakaszt jelentenek Nagy Gáspár publicisztikájában és költészetében az 1988–91 közötti átmeneti évek. Sorra megjelennek írásaiban közép-európai pályatársai a litván Venclovától s cseh Vaculikig és régiónk tájai Prágától a szlovéniai Karsztig. Térbeli kiterjedését tekintve ez a Közép-Európa semmiképpen nem azonosítható az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területével. A zóna területe nála nagyjából az orosz világtól nyugatra, Nyugat-Európától pedig keletre található. A Balti-tenger és az Adria között. És beleértődik a velünk szomszédos és együtt élő bizánci övezet is, költőnk megfogalmazását idézve: „…itt a legkeletibb reneszánsz és a legnyugatibb ortodoxia egymás mellett mutatkozik.”

És nem feledkezhetünk meg Nagy Gáspárnak a Bethlen Alapítvány Titkárságában folytatott közép-európai vonatkozású tevékenységéről. Fontos szerepe volt a titkárság irányítójaként abban, hogy 1987-től kezdve kitűnő közép-európai írástudók sora kapott Bethlen Gábor-díjat. Áldozatos szervezőmunkával járult hozzá a nem mindig egyszerü feladat teljesítéséhez. Érdemes fölidézni, hogy olyan világirodalmi nagyságok vehették át a díjat, mint például Zbigniew Herbert vagy Bohumil Hrabal.

Nagy Gáspár Közép-Európája – számadás a zóna helyéről és idejéről – az elmúlt évtizedek egyik legértékesebb tanúságtétele magyar író tollából. Németh László példájára emlékeztető irodalmi tanúságtétel  –  a szolidaritásról és a sorsközösségről.


Elhangzott 2012. május 17-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Nagy Gáspár Emlékkonferencián.

Kiss Gy. Csaba
Kortárs, 2012. 9. sz.


< vissza