Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Mosolyelágazás, Fölös ébrenlétem

Nagy Gáspárnak öt esztendővel eze­lőtt jelent meg Múlik a jövőnk című vá­logatott kötete. Akkor, éppen a rend­szerváltozás „előestéjén”, a forrongó történelmi pillanatok közepette iro­dalmi eseményt jelentett ez a tény. Annál is inkább, mivel a politika lép­ten-nyomon meghatározta addigi lírá­ját, sorsát. Ő az, akinek néhány verse miatt feszültség alakult ki az Új Forrás és a Tiszatáj körül, s vannak, akik sze­rint ennek következtében került sor a szegedi folyóirat betiltására. Ha ez szó szerint nem is felel meg a valóságnak, az biztos, hogy ama költemény az utol­só cseppek egyike volt a csordultig telt pohárban...

Persze illúziói korábban sem lehet­tek a hatalomról. Gyermekkora óta meghatározó élménye 1956, és vele együtt Nagy Imre – bajt okozó verse­inek hőse. A válogatott kötet tehát akkor került ki a nyomdából, amikor a Nagy Gáspár-féle költők szárnyalását fékezni akaró politikai hatalom és tár­sadalmi rendszer összeomlott. Jelképes az összegzés, és sejteni lehetett, hogy fordulatokat hozó. S az új kötet, a Mosolyelágazás négy esztendő elmúltával jelent meg. Költőnk közben másfajta szerepeket vállalt, de mindvégig hűen múltjához. (Lásd: Bethlen Gábor Ala­pítvány, Hitel szerkesztősége, Írószö­vetség, stb.) A hatalomhoz való vi­szony is megváltozott: a „belül” állapota jött el. Nem vitás: nagy próbatétel ez egy költő életében!

S a Mosolyelágazás útelágazást is je­lent. Ilyen sorokra lelünk: „eszelős na­pok évek jönnek”", meg: „a holtak he­lyett sétálgatok/az ezredévi fényben” (Örökreébren). Az ilyesfajta vers­pillanatok azt jelzik, hogy a poéta látja az új veszélyeket, kockázatokat. Jóelőre arra int, hogy bizony a diadalmenet elmarad. Fontos megállnunk e ténynél. A felelősségteljes költői magatar­tás hőse nem dőlhet be a napi esemé­nyek mégoly vonzó és sodró lendületű újdonságainak sem. Útja messzebbre mutat, s a percemberkék hevületénél jóval több a tartása.

A magyar valóság iránti érzékeny­ség nyomon követhető a kötet első fontos ciklusa, a 11 americana olvasása közben is. Ezek a művek egy amerikai utazás élményeit rögzítik, de a legfon­tosabb érintkezési pontot az jelenti, hogy a külhoni magyar szerzők, Márai Sándor, Horváth Elemér vagy Tűz Ta­más újra és újra megjelennek a versek világában. Nagy Gáspár remekül köti össze a különféle síkokat, s érzékelteti, hogy az ő szellemi tájaikra is kívánko­zik. Márai esetében a megrendült em­lékműállítás lesz aztán indokolt... Az utazás élményei persze az idő múlásá­val átértékelődnek; mindinkább bel­sővé válnak, a személyiség részeivé lesznek. Mint a Most kezdett el benned dobolni esetében is. A nagy, a végső búcsú előképe jelenik meg ebben a fi­nom és érzékeny lírai pillanatban. „Valamit megérez: te már búcsúzkodol/mész kifelé ebből a kék ég alat­ti/gömbből...” A szívbéli szorongás fe­szültségeiről vall ez a költemény. Ko­rábban is találtunk hasonló intenzitá­sú pillanatokat Nagy Gáspár művei­ben, így hát nem meglepőek az ilyen fordulatok. Áttételesen szól itt, meg­hagyja a többféle értelmezés lehetősé­gét. A végkifejletben újabb távlatok nyílnak: „…s újra a dobpergés/majd trombitákkal/és harsonákkal az an­gyal.” Zsoltáros hangulat, a hit és a re­mény transzcendens bizonyossága kap erőre. Eképpen oldódik a feszültség, szelídül a kín.

Egyébként is számottevő a keresz­tény kultúrkör és a vallás állandó ha­tása ebben a költészetben – s ez jól látszik a kezdetektől, költőnk első szí­vedobbanásától, neveltetésétől. Ez a háttér őrizte meg mindig a sárdobálástól, ettől tudott méltósággal küzdeni, így lehetett hű az evangéliumi lelkü­lethez, így állt meg emelt fővel min­denkoron. A mának szóló példázat és a legbiztosabb morális támpontok erő­sítik gyakran mindezt. Ezúttal talán a kötetzáró Jegyezvén szalmaszállal sorai vallanak legszebben erről a bizonyos­ságról „ – ...kívül és belül/poklosan örvényült, háborúlt világ,/de a remény sohasem meghaló,/ha minden utolsó szalmaszál/ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" Egyértelmű utalás: közös ér­dekünk, hogy ama tiszta forrásra és eredetre tekintsünk, abban a tudat­ban, hogy persze nincsenek tévedhe­tetlen eszmék és emberek. Ám miként az 1992. karácsonyán született vers, a „Ne féljetek…” leghangsúlyosabb bib­likus mondata hangzik: „s az Úr dicső­sége beragyogja Őket”.

Visszatérve még legújabb közéleti műveire: 1989. október idusának – ahogyan egy helyütt datál – idején tényleg volt lelkes és eufórikus hang Trombitával, harsonával, angyallal... így találkozik a történelmi pillanat az örökkévalóval – egyetlen költészeten belül. S a pillanat sem akármilyen! A harmadik ciklus nyitóműve, az Évkönny, 1989 feltétlenül az ilyen pilla­natok közül örökít meg egyet. A szójá­ték mélységesen komoly és szellemes: nem évkönyv, hanem évkönny az, ami a lyukas zászlót, a „tűzből és vérből men­tettet” siratta ott a téren.

Nagy Gáspár tehát úgy lép tovább, hogy közben nem tagadja meg korábbi énjét sem. Hiszen ezek még nem azok a valóban „jobb idők”... Régi barátsá­gok bomlanak szét, hajdani küzdőtársak fordulnak szembe egymással, „mintha nem volna/már ki ellen/hurrá hajrá most/egymás ellen!” (Békebeli kannibá­lok) A közéletiség mellett megszólal­tatja a személyes lét viszontagságait, az esendő ember keserveit, fájdalmait is. (Kórházi éjszakák és nappalok)

Nem földi dicsőségről énekel. Tud­ja, hogy ilyen aligha létezik. Az egyik versében föltűnő Heródes és kései kö­vetői alaposan megrontották már az ember esélyeit. Ám a „fénylő csillag” reményéről sem mond le, miközben nem tagadja le a „kormos viharlámpa” jelenlétét. Számol a kétezer esztendő bukásaival és diadalaival is. Dehát – miként a létezés – így lesz Nagy Gáspár költészete bonyolultan összetett és igaz.

„És dicséretére az Égnek/magasába indul az Ének”. Egy régebbi verséből, a Szavakból valók e sorok, s most azért is időszerű idéznünk, mert Nagy Gáspár pályáján egyre magasabban száll az ének.

Ha egy kissé töredezettebben, válsá­gos napjainkat kifejezőbben is. Ám tény, hogy a tavalyi Mosolyelágazás után itt az idei kötet, Kőnig Róbertnek, köl­tőnk grafikusbarátjának míves címlap­jával. Persze csak a kötet idei; a versek az elmúlt esztendő lírai krónikáját ad­ják. Dehát fölös lenne az ébrenléte? Hitünk szerint nem. Meg az ő hite sem hagyja el, változatlanul él benne az a tartás, melynek gyökerei a család és a pannonhalmi diákkor tájékán kere­sendők. Többször hallhattam tőle, hogy a legősibb magyar iskola az ő szá­mára a megtartó hiten túl a magyar történelem pontos megismerését je­lentette.

Egyre mélyülő lírája aztán ma sem tá­volítja el e közéleti fogantatástól. Ref­lektál mindenre, amire érdemes. A bel­ső tájakra éppúgy, mint – egy pesszi­misztikus „elszólalása” szerint – a „le­het: az utolsó békeévre”... Melyben re­mények és kétségek között vergődött a magyarság, s benne a költészet is. Mely­ben a gyász sem hagyott ki bennünket, a nemzeti sem. „Uraim,/Önök megtettek mindent,/– bedobtak ezeregy gáncsot – /hogy siettessék elestét!" – hangzik a Magyar karácsony szomorú üzenete a mindenkor gáncsolóknak, azoknak, akik „most már emelt fővel/szégyenkezhetnek!”

Megszólal ezekben a versekben a közösségi meleg iránti vágyakozás, de érzékeltetvén, hogy annak esélyei nem éppen rózsásak. Egyenletes művészi színvonalú, jó verseskötet ez. Mint egész eddigi pályája kiemelt pillanata­iban, most is hitet erősít, értéket tar­tósít ez a mégiscsak ébren őrködő köl­tő, nemes őseinek hűséges követe, né­pének és nemzetének, de a legújabb irányoknak is lírai krónikása.


Bakonyi István
Magyar Élet, 1994. jún. p. 43-44.


< vissza