Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

1956 és Nagy Gáspár keresztény szellemisége

Nemrégiben a Szalézi Szerzetesrend által fenntartott Bécsi úti kollégium diákjainak kezdeményezésére irodalmi klub jött létre. Megkértek, javasoljak nevet számára, és Nagy Gáspárt ajánlottam. De miért éppen Nagy Gáspár Kör? Költői nagysága miatt? A szakma biztosan találna nála jobbakat is. De néhány sora megadja a választ: „...makacsul / visszacsavarodtam a múlt / fedett jeges zónáiba / ahol csak a hó világított... / de a lábnyomok hozzák / hibátlan ép formájukat / és az emlékezet sem / olvad el túl könnyedén / hanem pontosan kibetűzi / a jég mögötti tengert / a térkép és zászló / itt már súlyfölösleg / egyetlen iránytű maradt / velünk: az Isten" (Expedíció).
Ez a múlt érdekel minket, s ez a bizonyos iránytű. És ezért választottuk Nagy Gáspár nevét.
A múlt, amely Nagy Gáspárt kísérti és számomra is egész életemet meghatározó élmény: 1956. Csak tizenöt éves voltam akkor; a költő pedig csupán csak kilenc esztendős gyerek, mégis mélyen, ösztönösen átérezte 1956 jelentőségét. Éppen annyira az övé volt az a 11 szép, fényes nap, mint azon gyermek hősöké, akik fel se mérve tetteik horderejét, szinte játékból, tankokat lőttek ki, és meghaltak a Hatalom golyóitól. „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált megidéztem, / mikor a könnyek az égből estek, / mikor legjobbjaink értünk elestek. /..../ Októbervég és nem akárhol! / Most is március idusa lángolt / egy letiport nemzet szívében... / De nem tilthatták a lángot! / Egy költőnk volt: / Petőfi Sándor! / „Szent suhancok" bátor / tettei sokkolták a világot!" (Október végi tiszta lángok).
Valóban: a diktatúra „elkövette" azt a hibát, hogy a fiatalok kezében hagyta a Petőfi-köteteket. Olyan természetességgel csapott fel ötvenhatban a forradalom lángja az ifjú szívekben, amilyen lendülettel valaha Petőfi írta: „Haloványul a gyáva szavamra: dalom / Viharodnak előjele forradalom!" Vagy ezeket a sorokat: „Hogyha el kell veszni, nosza, / Mi vesszünk el, ne a haza! / Előre!"
A párhuzamot Nagy Gáspár már szinte didaktikusan mutatja be: „testükön nem »fújó paripák« vágtattak át... / tankok gyalázták őket holtan!" (Október végi tiszta lángok). Még jobban megrázta azonban a követő megtorlás kegyetlensége. Számomra a legmegindítóbb sorokat az Ők már kivárják című költeményében vetette papírra: „Ők már kivárják / ott, a föld alatt / hűségesen simul / homok- és nápolyiként a / megtört deszkaprés / nyelvük helyére hull / akár a kés / s fölvérzi utolsó szavuk. /.../ de Ők már kivárják / ott a föld alatt / kivárja ott velük / homok agyag - és / csöndben kivájják fényük / a deszkaprés alól / mikor feltámadnak / halottaiból".
A versben frivol abszurditás a nápolyira való utalás. De ha belegondolunk abba, hogyan találták meg az elkapart tetemeket, beleborzongunk Nagy Gáspár próféciájába. A nyolcvanas években már egyre többen érezték, még a Hatalom sáncain belül is, hogy 1956 értékelése, ellenforradalommá való átmázolása nincsen rendjén, s hogy a nagy internacionalizmus mellett van mégis valami, amit úgy hívunk: haza. De hazafinak lenni még egyet jelentett a nacionalista-soviniszta fogalmával, így kimondani kevesen merészelték.
Emlékszem Simonyi Imrének egy szép versére, amelynek Rendületlenül volt a címe. Simonyi megértően arra biztatta az érzéseik kimutatásához kellő bátorsággal nem bírókat, hogy szakállukba mormolják, belül, de azt aztán rendületlenül, hogy e kívül, e kívül nincs más belül ...
Nagy Gáspár azonban a világot a mártírok sírjainak keresésére biztatja, mert, mint írja: „Isten a világ gyáváit akképp / Bünteti, hogy görnyedjenek / Élve ítéletnapig..." (Ők már kivárják)
E nagy versben ott rejlik a kereszténység felfoghatatlan titka, a halottaiból Feltámadott. Nem véletlen, hogy lemaradt az utolsó sorban a többes szám jele... Sokkal többet jelent ez a kivárás, mint a majdan bekövetkező - akkor még nem is sejthetett - újratemetés. Sugallja, hogy dicsőséges lesz az a bizonyos feltámadás, és egyértelműen felidézi azt, aki halottaiból feltámadott. Azt, aki majd elszámoltatja e szörnyű tettek szerzőit is.
Nem csoda, hogy a Hatalom rendkívül idegesen reagált a másik versére, amely már félreérthetetlenül utalt a mártír miniszterelnökre, Nagy Imrére: „Egyszer majd el kell temetNI / És nekünk nem szabad feledNI / A gyilkosokat néven nevezNI!" (Öröknyár: elmúltam 9 éves). Nagy Imre (NI) a „néven nevezendő" gyilkost valóban évtizedek múltán is kísértette, az elmebajba kergette. Gondoljunk csak vissza arra az utolsó KB-ülésre, amelyen a szegény - ezt kell mondanunk már rá - zavarodott Kádár János összevissza motyog, és utal arra, hogy „azt az embert" kényszerűségből kellett kivégeztetnie, mint „tudják az elvtársak". Ami, ha hihetünk a történészeknek, nem volt igaz, de Kádár hinni akarja ekkor már, mint Ágnes asszony a „csibém vérét", amely elkeverte „a gyolcs leplet"... (Ezt a verset már nem viselhette el a hatalom. Igaz, karóba nem húzhatták a költőt, de azért a nyolcvanas években át kellett élnie Nagy Gáspárnak az egzisztenciális megfélemlítés megpróbáltatásait.)
Soha nem tudott szabadulni ötvenhattól. Rövid élete végéhez közeledve is visszatért a személyes emlékekhez. Ekkor már nem kellett rejtegetni mondanivalóját. Egyik utolsó versében szinte epikus elbeszélő stílusban írja le, hogy nagybátyjánál - akiket az eset után úgy is hívtak: „a puskás Kelemenék" -, hogyan kerestek a pufajkás, durván káromkodó emberek fegyvert. Durva ütlegeiket, a pecsétgyűrű kék nyomát soká viselte a szeme alatt Kelemen József. „Pedig tudhatták volna, hogy októberben / Egyik megmentője volt a tanácselnöknek, / akivel bizony nem tudom mi történik, / ha a népharag úgy istenigazából nekiszabadul" (Puskás Kelemenék 1956 októbere után).
(Hű, de ismerős ez nekem is! Jóskának, férjemnek ezek a pecsétgyűrűs kezek a fogait verték ki. Aztán, mert kiköpte őket, újabb ütéseket kapott, „mert nem tudott illendően viselkedni". A többi kivert fogát így hát lenyelte... Egy életre süketté tették, dobhártyáját felszakították, veséje vérzett. Kilökték a hóba mínusz 17 fokban. Ott fagy meg, ha nem leskelődik az utcán édesanyja és kollégistatársa, kockáztatva, hogy elkapják őket. Kijárási tilalom volt ugyanis. A híres és emberséges Bugyi doktor gyógyítgatta, egy kocsi csomagtartójában csempészve őt be, a szentesi kórházban. Pedig a városban, ahol a forradalmi bizottság tagja volt, szinte semmi atrocitás nem történt akkor októberben. Botos Jóska a diákbizottság elnöke volt. A diákok egy lefordított fürdőkád alá rejtették a népharag elől a közutálatnak örvendő kollégiumi igazgatót. S hány ilyen eset volt!)
Azt hiszem, elegendő ennyi magyarázat, hogy miért legyen Nagy Gáspár Kör.
Mi az, ami a mai fiatalok számára éppen őt teszi fontossá?
„Kit nem hevít korának érzeménye / Szakítsa ketté lantja húrjait!" - így mondta annak idején Petőfi. Volt szerencsém egyszer egy szilveszteri éjszakán Kiskőrösön hallgatni Nagy Gáspárt - íme a véletlen kapcsolat közöttük -, azon az ünnepségen, amelyet Petőfi szülővárosa minden év utolsó éjjelén, éjfélkor megrendez. Nagy Gáspár mondta el ott az Írószövetség ünnepi beszédét.
Átsétáltunk fáklyák fénye mellett a szépen kivilágított evangélikus templomba, hogy megtekintsük a nevezetes mátrikulát. Az Úr 1823. esztendejének első napi bejegyzése szerint szilveszter éjjelén született és reggel nyomban megkereszteltetett Alexander Petrovics - mivel elég véznácska volt, s Hruz Mária bizonyos akart lenni abban, hogy fia a mennybe kerül... Éppen előttem állt a sorban Nagy Gáspár.
(A városka hosszú évek óta minden esztendőben valami Petőfi emlékét ápoló dolgot cselekszik. Felújítja szülőházát, kertjébe elhelyezi az aradi vértanúk mellszobrát, díszkivilágítást csináltat a kis, alacsony ház körül, emléktáblát avat. Ez alkalommal minden, az abban az évben, szilveszterkor született gyermek egy Petőfi-kötetet kapott ajándékba. Vagy százötven könyvet osztottak ki a kis ünnepségen. A kedves szülők nagy része el is jött átvenni az ajándékot.)
Nagy Gáspár örököse a meg nem alkuvó Petőfi szellemiségének.
Mi az, ami a mai kor eszmei áramlataiból éppen benne talált megszólaltatóra? A költő érzékenyen reagál az őt körülvevő világra. Nagy Gáspárnak nem kellett kettészakítania lantja húrjait. Korunknak „érzeménye" „hevítette", a szabadságvágy. De nála a helyén volt, nem csapott át féktelen individualizmusba. A humanizmus és a keresztény perszonalizmus fényében fontos neki az egyén. Úgy individualista, hogy közösségi.
Érzi, rezonál rá, hogy mi az, ami a nemzet sorsát - s az egyén sorsát a földi léten túl is - meghatározza. Ahogy Petőfinek a szabadság volt mindenekelőtt - még a szerelem előtt is - a legfontosabb dolog a világon, költőnk is ennek hiányára reagál a leghevesebben. A diktatúra idején, de a rendszerváltozás utáni helyzetben is.
Húsz év telt el a rendszerváltozás óta. Őszinte, nagy várakozással tekintettünk mindnyájan a változások elé. Nyilván Nagy Gáspár is. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy mennyire más lett mára a világ, mint amilyennek gondoltuk, mint ahogy azt elképzeltük. „Éppen krisztusi korba lépett / a fogait verték ki / a forradalmunkat leverő / és megtipró diktatúra / amikor szétmállott, megszűnt, / de miféle furcsa szabadságot, / micsoda megváltást szült?" (Októberi stációk - keserű töredékek).
Nemcsak hogy nem lett ésszerűbb, igazságosabb a közélet, de „Röhögő senkik, balkörmű gazok / Szállnak a mennybe" - hogy Ady sorait idézzük. A demokrácia fügefalevele takarja az önkényt, jogszerű a kegyetlenség, törvényszerű a hatalmas jövedelemkülönbség, csak a kapcsolatok számítanak - azok meg éppen a „régi motorosok" köreit „hozzák helyzetbe".
Mély szomorúsággal töltötte el Nagy Gáspárt az a széthúzás, amely a rendszerváltás nagy közös akarását követte. „Sikerült mindent elkövetnünk / Mindent, amire elleneink / Legszebb álmaikban sem gondolhattak / Sikerült sikerült hát vivát vivát / egymást elárulni föladni hátba szúrni / nem volt könnyű de sikerült..."  (A történet vége)
Nagy Gáspár számára megrázó a feltáruló múlt is. Kiderült, ki, kiről, kinek jelentgetett. Bizonyos erők csöpögtetve, érdekeiknek megfelelően borították ki az asztalra a III/III-asok, III/ II-esek neveit. Aztán - nem történik semmi. A bűnök - úgymond - elévültek. A sortüzeket vezénylők és elrendelők csaknem mindnyájan békén morzsolják - ha élnek még - megszolgált nyugdíjukat. Szőnyeg alá söpörve az egész szörnyűség; „ne vájkáljunk a múltban". Nagy Gáspár verset írt a róla titkosszolgálati jelentéseket körmölő besúgók fedő- és valódi neveiből. Gyötrően érzi, hogy még mindig félelem ül a lelkeken. „Azt mondja Valaki / akit én nagyon szeretek / felejtsem el örökre / azon rendőrök neveit / akik mindenféle / szennyes papírok alján / az állam biztonságára / nézvést láttamozva / hol »belső ellenzékinek« / hol meg »ellenséges ellenzékinek« / szóval meglehetősen / rovottnak ítélték / valahai múltamat /.../ de azt hogy ő fél, / - szinte már tőlem is - / azt mégsem felejthetem / s meg sem bocsáthatom / most már nekik / kik elhozták újra a félelmet" (Szigorúan titkos állambiztonsági barlangrajz).
Ez a nagyszívű, keresztény költő attól döbbent meg igazán, hogy vannak a múltnak tovább élő örökösei - s milyen gazdag örökösei! -, akik elhozták újra a félelmet. Hát igen, ezt nem lehet megbocsátani! Hatalmas bibói igazság, hogy ahol a félelem uralkodik, nincs demokrácia.
Ha körbenézünk, mégis azt látjuk, hogy „fortélyos félelem igazgat" hazánkban, hiszen az emberek kiszolgáltatottsága a hatalomnak alig csökkent. Elég baj, hogy hazánknak a keserves egzisztenciális küzdelmekbe belefáradt és a tv-szappanoperákba mélyedt népe - félelemből? közömbösségből? vakságból? - alig veszi észre, mit, kinek „köszönhet". Elromlott erkölcsi iránytűje szerint többségük csak vállat von: „Na és?" Úri huncutság a politika; akik fönn vannak, mind jól megszedik magukat, egyformák mind. Úgyse tudunk változtatni rajta. Eltompult szívükkel érzéketlenek egymás baja iránt, határon kívüli testvéreik iránt, alkalmatlanok az összefogásra. Ahogy mondani szokták: „Nincs forradalmi helyzet." Az író úgy érzi, hogy „...a diktatúrát / a tiltásokat el lehetett ép lélekkel viselni / de ezt az elmúlt tizenöt évet... / az árulások csalódások hegyláncai alatt / össze lehet roskadni..." (Éjjel a megváltó hó).
Elkeseredetten „számol be" róla Nagy Gáspár, hogy „bizony itt csak az irigység biztos / csak a ködben kaszaboló táborok léte..." (Félig vakon írt levél J. A.-nak). „Magánlázadásaiban" csak annyit tehetett, hogy megírta véleményét a „nyálfüggő, nyájfüggő" szerkesztőkről és az általuk kedvelt tenyésztett írókról, múzsákról. „Nekem ez a választék nem választék..." Nem publikált náluk, velük együtt... az Iszter két oldalán megjelenő, ezt a szellemiséget sugalló folyóiratokba... Hogy ne mondhassák kései maradékai, „na, ezt is szépen bedarálták"...
Nagy Gáspár hivatásos író volt. Az Életnek írt, de az Irodalomnak is. Mint a Nyugat nagy nemzedéke, amelynek tagjai oly sokszor egymásnak, egymásról írtak, amellett, hogy a legelvontabb fogalmakat versbe foglalták, s reagáltak a társadalmi történésekre. (Például Trianonra. Szinte mindenki. A szóbűvész Kosztolányi. Még az ifjú József Attila is.) Szabadság, szerelem, haza, elvágyódás, halál, Isten. Nagy Gáspár is szinte minden második versét valakinek írta, valakinek ajánlotta. A magyar kultúra kimagasló alakjának: Illyés Kingának, Erdélyi Zsuzsannának; egy műfordító barátjának Németországban, élő és holt költőtársaknak - születésnapra, betegágyuknál vagy haláluk emlékére.
A magyar irodalom gazdag egymásnak írott versekben. Nagy Gáspár így „beszélget" Nagy Lászlóval, Kányádi Sándorral, Csoóri Sándorral, Kormos Istvánnal, László Gyulával, Lászlóffy Aladárral, a Püski házaspárral és még mennyi más jó baráttal! Élőkkel s már rég eltávozottakkal. Kosztolányival, Arannyal. Emlékezetes verse a József Attilához írt Te Istenre bíztad című. Benne van minden, amit Nagy Gáspár a legfontosabbnak tart. A Költő iránti csodálat, Isten végtelen nagylelkűségébe vetett hit, s a mai hivatásos deheroizáló és minden eszmét bemocskoló ítészek iránti lenézés: „...legvégül te Istenre bíztad a világot / ... / az a két, nagy dióbarna szem / e földi pokolból már a Mennybe látott / ... / te szeretetért kuncsorgó / örök izgága, kellemetlen fráter / ...én holtig elsakkozgatnék veled, / egy állomási restiben, / ahol az összes játszmát te nyered... / Attila! Nagyon sietek, / Várj meg!" (Te Istenre bíztad).
Sajnos nem kellett rá sokáig várni. Rövid időt mért ki neki is a sors - mint annyi, nagy tehetségű elődjének. Egyik versében a Duna TV-nek egy József Attiláról szóló műsorát, s az abban hallott sorokat idézi (ezek nekem is közel állnak a szívemhez): „Az Isten itt állt a hátam mögött / és én körbe jártam érte a világot." Nagy Gáspár valóban sokat járt körbe Istenért. Mert ahogy Ady írja: Az Isten van minden gondolatnak alján...
Nagy Gáspár végső következtetése ez: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni / Nem lehet a világot Isten nélkül megérteni / Nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni / Illetve lehet / csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s végkimenetele fölöttébb kétséges." (Belátás).
Mindig ott van munkáiban valahol az Isten; de különösen az utolsó versekben. Ez az „Istenhez hanyatló árnyék" - hogy kedves Tóth Árpádom szavait vegyem kölcsön - a betegség és a biztos halál tudatában sokat gondol az örök dolgokra.
Gyakran témája a biblia, a háromkirályok útja, s iszonyú Heródes magatartása. Képzeletében megelevenednek egy korabeli besúgó jelentéstöredékei, egy valakié, aki figyeli Jézus életét, s jelzi a társadalomra nézve veszélyes összeesküvés kezdetét...
Leírja a végső, nagy napot, mint egy filmforgatást, amikor a négy égtáj felől megszólalnak a harsonák, és egy nagy jelenet veszi kezdetét. „Tudom, / emlékezetes, nagy nyári délután lesz / s nem lesz idő megírni, leforgatni, / de mindenki - - - holt és eleven - - - / főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL..." (Tudom, nagy nyári délután lesz).
A közeli halál tudata igen nagy magasságokba repíti költészetét. Keresztény hittel fogadja az elkerülhetetlent, s verseiben ekkor már csak ő van - meg az Isten. És a kedves, szeretett lény, akire gondolva szeretne még egy kis időt nyerni. Esetleg vele együtt utazgatni, egy római zarándoklatra elmenni: „buzgó zarándokok nyomában / még együtt mehetnénk.... / szavamra, én nagyon szeretném" (H /2/).
Ezt írja: „...ama utolsó utat / vagy napot / a kedvedért is / még nagyon szeretném elnapolni" (Még szeretném elnapolni).
De már - mint látjuk - sokszor címet sem ad a verseknek. Csak beszédes betűkkel és sorszámokkal jelöli a témakörbe tartozókat. Tudja: minden nap ajándék. Adrága kötelmek, mint hálók tartják, ringatják. Készülődik az útra: „...a megválást gyakorlod / és csak erre a semmiségre / marad gondod / hogy átkelj odaérj / oda ahová / kezdettől készülődtél." (H /10/)
Az utolsó pillanatig, betegágyán, tudata teljes fényében készül a halálra. „Itt mifelénk a halál kutyája ugat / csak Nagypéntek óta mennyi halál! / ... / Nálad semmi sincs idejekorán... / mert tudom, lehullnak a meglőtt madarak, / s lerogynak a csatából visszatért lovak... / tanulom már a néma harangok szavát... / megint le kéne győzni egy éjszakát!" (Tanulom már).
A fenti vers dátuma: 2006. július 22. A küzdelem 2007. január harmadikáig tartott. Aztán odaért, ahová kezdettől készülődött. Ahol főszereplőként találkozott a Rendezővel.
Jó lenne hinni, hogy majd mögötte ballaghatok valahol az ottani körmenetben, mint 2005 szilveszterén, Kiskőrösön.

Botos Katalin
Magyar Szemle, 2009. 9.-10. sz.


< vissza