Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Múlik a jövőnk

NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEIRŐL

Márai Sándor egyhelyütt azt fejtegette, hogy az igazi író mindig alázatos, hiszen sok elődje van, baráti kölcsönöket kapott hajdani őseitől és kortársaitól. S ezeket az adóssá­gokat nem szabad elfelejtenie, a kölcsönkapott értékeket meg kell őriznie és fel kell mutatnia. Márai szavai szerint Byron adott Puskinnak, Stendhal Flaubert-nek, Poe Baudelaire-nek, és eze­ket a nyugtákat Valéry mutatta ki. Nagy Gáspár hűséges, tisztességes, igaz költő, aki vállalja a költői kölcsönöket: legtöbbször Jékely Zoltánra, Nagy Lászlóra és Kormos Istvánra hivatkozik. Jékely Zoltán tenyerébe ír ver­set, akinek A marosszentimrei templomban című versét sohasem tudja elfelejteni, aztán ti­zennégy áprilisi sort ír emlékére: „mert a szabadságot min­dig megkísérti / a rabság s van aki ismét megkísérli / az áldoza­tot ha életével is játszik.” Ke­gyetlen álmot örökölt Tőle, „ki az álmokban is bízott / eleitől fogva”. Nagy László emlékének ajánlja a Majd júliusban című versét („agyő olümposz montblanc mounteverest”), költő-tár­sa vidám üzeneteire gondol, és átfordítja víg álorcáját a „félelemtől / átlyuggatott / országra” figyelve, és a Világolunk egy őszi kertben elé ezeket a Nagy Lász­ló-sorokat teszi figyelmeztetőül: „… egyedül maradok itt, / figye­lem ahogy a pirkadat / s puska­cső összekacsint”. Kormos István pedig, atyai barátja volt, ő mu­tatta be Nagy Gáspár verseit 1973-ban az Élet és Irodalomban, és az ún. „Kormos-Egyetemre” járt a Móra Kiadóban. A „Jézusos fejlehajtva” sorait Kormos Istvánnak ajánlotta, „ki vérként dudorász bennem halhatatlanul”, hisz megállítja az időt, így min­dig mindenütt „Nakonxipánban hull a hó”.

Domokos Mátyás a Tiszatáj egyik irodalomtörténeti jelentő­ségű számában, 1988. júniusában Pillantás az ,Évtizedhatárhíd'-ról címmel vall a hetvenes évek gyermekének nevezett költőről, akinek kibiztosított be­szédnek tűnő verse mégis „fegy­ver” lett. A fiú naplójából cí­mű versének sorait akkor poli­tikusok idézték, olvasták fejére a „drága júdásfa” árnyékában, és tiltották be a költeményt köz­lő folyóiratot, a Tiszatájt. Fur­csa módon tette „az irodalompolitika" valamiféle torz mér­legre Nagy Gáspár verssorait, így az akkor még kimondha­tatlan Nagy Imre-vers messzire világló betűit is („egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”). És ezeket a hamis megméretéseket megkérdőjelezte az idő, igazi értékekre, hamisítatlan aranypénzre változ­tatva a valódi költői szavakat. Nagy Gáspár a Kibiztosított be­széd verssoraiban: megáll Isten ablaka alatt, a „cinkelt” edé­nyekben ceterum teát vesz ész­re, tudja, hogy a „többet-tudás az igazi kereszt”. Árulást lát, a fiúk gerince roppan, hallgatnak és hallgatóznak egyesek, a vörösingesekkel nem akar kezet fogni a nemecsekekre gondolva nem messze a Grundtól és a Pál utcától. Sajnos, meg kellett ta­nulnia, hogy az élőkkel is és a holtakkal is mindent meg lehet csinálni. S milyen közel van ez a két szó: árulás és árvulás! Itt Heródes él, és felserdülnek már a Júdások is. Igaz költő­ként kérdőjeleket rajzol min­denhova, tiltott szavakkal hál, és megdöbbenve veszi észre, hogy „múlik a jövőnk”. A versek „frontidejére” figyel, áthúzza verseit, zónaidőt érez. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnok­ságról című korszakos jelentősé­gű versére gondol mindig. S ebben a siralomházi éjszakában „megfogyva is és törve is” le­gyűrve a félelmet kibiztosított beszédével „fényes mondatok­ban" álmodik. Közben szeretne költői játékba menekülni, kiszámolós gyerekmondókát írni, de a vidám ötletét – mint vékony nádszálat – elfújja a zord idő. A Nádból való versben a szótagokról hulló szavaik komolyra hangszerelik a verset: a „nád” mellé a „kimondanád” kapcsolódik a mindenféleképpen való szólás szükségességéről vall. A versben benne rejlik egy erőtel­jes ellentét, költői dráma is: hiszen a szálfaegyenesen álló náddal szemben a tavon úszik már a „nádvágó naszád” őfelé is. S csaknem valamennyi ver­sében Nagy Gáspár – igazi ki­biztosított beszédként – kifejezi ezt a kort, a benne élő költő, ember sorsát. A Szélben és szemben című versében mindjárt Petőfi Sándort idézi Az apostolból: „Olyan fekete a.vi­lág, / mint a kibérlett lelkiisme­ret.” Nagy Gáspár kitűnően ért ahhoz, hogy evokatív erővel kap­csolja be a maga vers-szövetébe a tudatosan választott mottót, idézetet. Magasról belátja a „tengernyi hazugságot / félelmet gyávaságot”... Kihajózik a bé­kés kikötőből, leszámol minden­nel, megköszöni a barátságot és tudomásul veszi az árulást. A címmel jelzi a széllel való szem­befordulást.

Régi és új verseiből válogat Nagy Gáspár. Az 1975-ben meg­jelent Koronatűzzel és az 1978-os Halántékdombbal halad az 1987-ben napvilágot látott Ki­biztosított beszéd felé. Szívesen idézi a szerelem holdját, az énekveszejtő nehéz órákat. S már a korai versében, az Erő­terekben három helyre dobálja szavait a lap különböző helyei­re, fontos és kevésbé fontos dol­gok, tevékenységek kerülnek hir­telen különös költői reflektor­fénybe: Júdás és Pilátus között ott látjuk Krisztust. S tudjuk, hogy neki is, nekünk is válasz­tani kell szokatlan költői kira­kós játékában. Ugyancsak régi verse a Három kézjeggyel cí­mű, melyben jó sáfárként, mint korábban Jékelyt, Kormost és Nagy Lászlót nem feledte, most Petőfi, Ady és József Attila so­rait építi egybe. Verse a szó szo­ros értelmében evokációs vers, azaz a költő-mesterektől kölcsön kért verssorokból formál új al­kotást. Itt a játék igazi költői remekléssé válik; az összefont, egybeépített sorokban elhalvá­nyodik az idézett költő, csak fé­lig őrzi a sorokban külön-külön, de mégis eredeti és új egésszé válik. („Az Óceánt mégis el­érem. / Jöjj el, szabadság. Te szülj nékem rendet.”) Közben első köteteiben is el kell mennie költő-mesterei, író-barátok sír­jához. Nagy Gáspár hűséges köl­tői egyéniség; Petőfire gondol a Segesvári nyár soraiban, Tamá­si Áron sírjaihoz zarándokol el, versvariációkat ír zárthelyi dol­gozatként W. S. mesternek, Sü­tő Andrásnak bölcsődalt küld Perzsiából, Bartók Béla nevére ír akrosztichont. A költő jelen ideje a múlt is; az ő „merőle­ges” álmában Dsida Jenő jele­nik meg, és nincs messze tőle Kuncz Aladár vagy Kosztolányi Dezső. Árvaságában közel áll hozzá Pilinszky János, és verses koszorút visz Szilágyi Domokos koporsójára. Domonkos István­nak Újvidékre infintivusokat ír, Kányádi Sándornak meg távira­tot küld Kolozsvárra. A 70 Ha­táron is átjövő Határ Győzőt köszönti 9 soros versvágányon. Tudja, hogy a költőknek, a „ver­sek tengeralattjáróiban” olykor megpattan a tüdejük. S a Föléírás(ok)-ban, a harmadik rész­ben litániát ír a „költők fölé”, Fehéregyházától Házsongárdig, Magyarországig és Európáig szélesítve a költők szemfedőföldjét. Ez összetett szó elé különös jel­zőt tesz: „szemnyitogató”, hisz a költők „megannyi föld alatti lézerágyú”.

Gazdag formavilágú költő Nagy Gáspár. Megőrzi a hagyo­mányos versszakot, verssort sokszor (pl. Szerelem holdja), más­kor meg széttöri, szavakká fo­kozza le, számmal jelöli, más betűtípussal emeli ki, közeledik a képvershez. Megáll verssorai­val, gondolatjeleket tesz, s aztán folytatja (pl. Kegyetlen ál­mot kaptam). Prózaverset ír, föllelt janicsárnaplót fogalmaz: Két nyárfa a hódoltságban cím­mel. Néha töredékké, vázlattá szűkíti versét, csak a hozzászó­lás kivonatát írja le (pl. Ceterum, ahogy én láttam). Epistola-félét ír Verbőczy Antalnak, da­gállyal és apállyal növeli és csökkenti verssorait (Rég’ hul­lám). Nem tud szabadulni a nyelv, a szó fogságából: nyelv­tant, föld-tant stb. ír, föléíráso­kat készít, Örkény Istvánt kö­vetve a Vízművek szabályzatát figyeli, 70-kedik Weöressel, hiá­nyos névmutatót állít össze. Búcsúszókat keres, a halálon túli súgásokra figyel, vonzza a sza­vakban alig megragadható film, Huszárik Zoltán művei (pl. Szí­ve álmodik nékünk). Közben figyel a vizuális törekvésekre, a szövegköltészetre, a párizsi Magyar Műhely vagy az újvidéki modern költők munkáira, így Tolnai Ottóéra. (Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból.) Nagy Gáspár „nyelvkritikus” versében kiszélesedik költészetének horizontja, Kierkegaardre is hivatkozik. Marin Sorescura utal álom-versében, Teilhard Chardin-nel foglalkozik másutt, Mi­lan Kunderától választ mottót a Változat című verse elé, Ca­mus szavait idézi Az idők köze­pén előtt, Danilo Kišt pedig a Kiszálló önkéntes című verse mottójaként. Közvetve talán va­lamiféle vallomásnak is tekint­hetjük Kiš szavait: „A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kocká­zatos léthelyzet vállalása külön­bözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dé­delgetett védencei az intézmé­nyesített társadalmaknak.” Igen, Nagy Gáspár, ez a vérbeli köl­tő, ez a felelősséget vállaló írás­tudó, aki tudja, hogy „ráégünk erre a földre”.


Szekér Endre
Napjaink, 1990. jún. p. 31-32.


< vissza