Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A nyelv felszabadít

NAGY GÁSPÁR KÖLTÉSZETÉNEK LOGIKÁJA


A  B E S Z É D   J O G A

A nyelv már nem ad világot,
a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat;
teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt
nyelvfilozófiák, fűrészporban lovagló kis bohócok,

pompás feminin nyafogások,
hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának;

és eljön maga Kreón is,
engedélyt ad a temetésre: temetik a világot;

a nyelv nem gyújt világot,
nem világosul meg általa a sötét konyhában
egyetlen mosatlan edény sem;

a politikusok nyelvi matricákat ragasztanak
az újságok címlapjaira, s egymás hátára is,
hogy a majom emberiség
és a megtermett biztonsági majmok
onnan is olvashassák a teendőket;
a mi teendőnk tehát a föntiekből következik.

A strófa Nagy Gáspár egyik emblematikus verséből, A valóság égető nyelvéből való. Pontosan kifejezi a költő tiltakozását: egybekapcsolódik benne a politikai manipulációval és elnyomással, illetve a kulturális-szellemi kiüresedéssel szembeni – taktikázást nem tűrő – ellenállás kimondása. A mi „teendőnk” – a lenini ironikus parafrázis élét nem akarván csorbítani – valóban az, amit a vers folytatása is ígér: kinyitni az értelmezés lehetőségét az isteni távlat felé. Nagy Gáspár poézise egyebek mellett azért megőrzendő értéke a magyar irodalomnak, mert művészetében tökéletes átfedésben van az alkotó és mű, és mert önmagát a kor ellenében is érvényesíteni képes erkölcsi fenoménná (Görömbei András) emeli a költői személyiséget, s általa az értéktanúsító magatartást magas esztétikai színvonalon gyakorolja. Fontos kulturális tapasztalat ez a XX. század végi, illetve ezredfordulós magyar művelődésben. Az életműnek van még egy nélkülözhetetlen tulajdonsága, ami a nemzeti emlékezetből kitörölhetetlenné kell tegye: költészete paradigmatikusan elválik az „utániság” számos válfaját bemutató, annak belátásait nyögő kortárs hazai irodalom – irányt mutatóvá kanonizált – „nyelvfilozofikus” trendjétől. Korszerűvé, s nem csak „mássá”, éppen a nyelvhez való viszonyának alapvető különbsége avatja. A nyelv Nagy Gáspárnál nem használóját lefokozó, alávető, elbizonytalanító szerepben tűnik föl, ellenkezőleg: kinyitja a végtelenség terét az emberi egzisztencia előtt.
Nagy Gáspár lírája látszólag igen távoli pólusok, a lázadás és a feltétlen tekintélytisztelet között mozog. Az előbbi vonás a közéleti szerepvállaláshoz fűződik, míg az utóbbi a létfilozófiai számvetéshez. Mondható úgy is, hogy e kettősség a létezés két arcának, az egyszeriség és az egyetemesség élményének megszólaltatásai. Számon kérő, ítélkező magatartása szilárd alapokon nyugvó eszmei-erkölcsi bázist feltételez, ahonnan kiindulva hitelesítheti nyelvi cselekvését. „Nagy Gáspár költészete a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a katolicitással. Eleinte a hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig a katolicitásból kinövő metafizikai kiteljesedéssel, kegyelmi állapotra való találással” – jellemezte poézisát értő kritikusa, Pécsi Györgyi („A remény sohasem meghaló” – Nagy Gáspárról, a költőről és az emberről). Valóban, az alkotó mély keresztény hite sohasem válik kérdésessé. Ahogyan monográfusa, Görömbei András írta: a hit abszolút érték ebben a világlátásban. Versei – a kezdetektől – egyre határozottabban foglalják szintézisbe a látszólagos kettősséget. A történelmi létezés és a metafizikai-vallási eszményeket hirdető beszéd, a vers átfedésbe kerül. A szintézis dimenziója esztétikai vetületben a maradandóság szépsége, morálisan a képviselt értékek helytállóságának bizonyossága, egzisztenciális kitágításban a hitvalló élet.
A hit, a létfelfogás esztétikai vetülete természetesen nem mutatkozhat meg másként, mint a nyelvhez való viszonyban. Abban a tradicionális bizalomban, amely hisz benne, hogy a nyelv forrása a valóságnak, s értelemmel ruházza azt fel az előfeltételezés, a teljességre való előremutatás gesztusa révén. Kifejeződik ebben a vonatkozásban az örök érvényűnek tudott létminőségekhez, a megbocsátó szeretethez és a kegyelem jelenvalóságához való ragaszkodás, illetve annak a meggyőződésnek a hirdetése, hogy a helyes emberi szó sugalmazott, mivel helytállóan nevezi meg a dolgok és események jelentését, azaz érvényre juttatja igazságukat. Ezek az állítások azonban akkor érthetők meg, ha tisztázódik: miért az igazság- és identitástételezés kérdése áll e költészet középpontjában. A beszédhelyzet, műfajválasztás, idő- és térfogalom természete, tragikum és irónia egybejátszása mind e felvetés megválaszolásán múlik.
A poéta több írásában is olvasható a „verset vétkeztem” kifejezés. A beszéd jogának problémája tehát erkölcsi vetületben, az emberi lét eredendő bűnösségének szemantikai körében merül fel. Az életmű egyértelmű felelete a felvetésre: a hallgatásnál – mint valós alternatívánál – akkor lehet több az emberi beszéd, ha és amennyiben az igazságra irányul. Ez az igazságfogalom természetesen azonos a keresztény dogmatikáéval. Annak belátásához, hogyan képes e hitbeli bizonyosság egy – ebben az esetben – esztétikai természetű szintéziseszmény eredetévé és céljává válni, a nyelv és a szó lényegének teológiai elemzése nyújthat fogódzót. Hiszen önmagában a kijelentés, hogy Nagy Gáspár bízik a költészet értelemformáló és világalakító erejében, még alátámasztásra szorul. Honnan meríti meggyőződését? Miként magyarázható az Írás igazsága?
Wolfhart Pannenberg Rendszeres teológiájának értelmében a bibliai igazságot időben kibomló, interszubjektív értelmezésre ráutalt axiómaként kell felfognunk. Az Írás egysége ugyanis végső soron csak az értelmező felfogásában valósul meg oly módon, hogy a mondanivaló nincs kiszolgáltatva a befogadó önkényének. Éppen ellenkezőleg: a mondanivaló igazsága szabja meg az értelmezés minőségét, azaz a véleménycserék során a mondanivaló hoz ítéletet értelmezője felől. Az isteni üzenet megismerése folytonosan kibontakozóban van. A dogma igazsága „eszkatalogikus fogalom” (Karl Barth), ami azt jelenti, hogy végérvényes ismeretet kizárólag a történelem végén megvalósuló isteni kinyilatkoztatás adományoz majd. Jelenbeli ismeretünk következésképpen korlátozott érvényű, csupán a történelmi folyamat magyarázatára támaszkodhatunk. Az igazság ugyanakkor nem szorul konszenzusra! A megismerés a történelemben és a közösségben zajlik, s a létrejövő egyetértés a vizsgált dolog azonosságáról alakul ki, s nem a benne foglaltak érvényességéről. Azért, mert igazság nem keletkezik folytonosan, hanem megelőzi az embert, eleve adott. Ítéletet alkotva az ember nem állhat felette az igazságnak, sohasem uralhatja, s nem teremti, csupán törekedhet arra, hogy érvényre juttassa.
Az igazság eszméje szervesen összefügg a lét fogalmával. Ágoston szerint az igaz valódi önazonosság, a hamis, ami más, mint aminek látszik. Az igazság megfelel az önazonosságnak, vagyis az emberi identitás lényegét és feltételét jelenti. Identitásunk – ahogy tudásunk is – véges, az idő függvénye. Csak a jövőben mutatkozik majd meg, mi az, ami megmarad, s ezért megbízható, és ebben az értelemben: igaz. Ítéleteink igazságát a dolgok között tapasztalt koherencia, illetve a róluk alkotott ítéleteink ellentmondásmentes egysége szavatolhatja. Mivel tapasztalataink a történelmi közeghez kötődnek, amelyben léteznek, viszonylagosak. Azonban a viszonylagosság maga is viszonylagos: az abszolútum eszméjéhez kötődik, nélküle értelmezhetetlen. A történések jelentése az idődimenzióban végérvényesen nem meghatározható, minden ítélet előfeltételezéseken alapul, érvényessége előrenyúlik a jövőbe. A jelentésadások folytonosan módosulnak az értelmezési folyamatban, ezért töredékesek, de csak abszolút háttér előtt lehetnek azok, egyébként még azok sem. Isteni háttér nélkül a lét dolgai megítélhetetlenek és értelmezhetetlenek. A viszonylagosság szükségszerűen feltételezi az egyetemes állandóságot a maga viszonyfogalmi létében. Mivel csak Isten lehet a minden igaz egységeként felfogott koherencia ontológiai helye, ezért Isten szükségszerűség. S ahogyan az igazságnak, úgy az emberi azonosságtudatnak is Istenben nyugszik a lételméleti státusa. Az igazságot és azonosságot – mint láttuk: a kettő nem választható el egymástól – kereső ember nyelvi cselekvésében önnön végességének korlátain igyekszik túljutni. Isten igazsága az állítás és annak recepciója között helyezkedik el, ennek a befogadásnak a végső mértéke. A létezés értelmezése részesedés az egzisztenciánkon túlmutató igazságból, hiszen csak abban az esetben lehetséges bármiféle megértés, ha van igazság. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy aki Istenről kíván beszélni, annak szükségképpen a világról és az emberről, az ember kiengeszteléséről és megváltásáról is beszélnie kell.
S ezt teszi Nagy Gáspár költészete is. Konok kitartással és megingathatatlan bizonyossággal. Műveiben határozottan szembehelyezkedik a történelmi jelen idővel, annak uralkodó létfelfogásával. Tudjuk jól, ez utóbbi föllebbezhetetlen normaként kéri számon a világ létének és céljának egyetlen végső isteni okra való levezethetőségének a tagadását, az emberi egzisztencia lényegi abszurditásának, illetve paradoxonokban, disszonanciákban való megragadhatóságának belátását. Az igazság és önazonosság, mindenféle filozófia számára nélkülözhetetlen fogalmait megszüntetve őrzi meg, amikor feloldja azokat a maguk logikai ellentmondásában. Nyílt tagadása ez a keresztényi egyetemességtudatnak, amely a világ egységét, a történelem célszerűségét, az emberi sors önmagán túlmutató értelmét, az üdvtörténet valóságát vallja. A költő ragaszkodása az isteni igazsághoz kultúrantropológiai vonatkozású, erkölcsi természetű ítélkezéssel jár együtt. Az „isten” szó a modern (és még inkább a posztmodern) világban felismert értelem fogyatékosságára emlékeztet, annak a világnak a helyzetére, amelyből kimetsződött egységének és teljességének kérdése, és megválaszolatlanná lett az emberi lét teljességének problémája – állítja Pannenberg teológiája. A vers erre utal: „borzasztó töredékes itt minden, mint az élet / csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat”.

M I É R T „ S Z A B A D R A B O K ” A  V E R S E K ?

Bevillan odakintről
nem tudod elmondani

kisajdul idebentről
nem lehet elmondani

ülsz
és nagyokat hallgatsz
visszahallgatod mindezt a kazettára vett csöndtől
már nyugodtan alhatsz
nem félsz
míg élsz

vége lesz
ennek a híg melónak
jönnek érted a szabadnapok

áthúzod
csöndben összes versedet
megérted miért szabadrabok

A Zónaidő című vers szóleleménye, a „szabadrabok” az alkotói önértelmezésben is kiemelt szerepet játszik. Bizonyíték erre, hogy a költő ötvenedik születésnapjára megjelent, az addigi verstermést egybegyűjtő kötetnek is ez a kifejezés szolgált címéül. A zónaidő foglya, a vers alanya kettős hiányérzet elszenvedője. A történelmi korszak és a politikai helyzet határozza meg egyrészről létezésének minőségét és lehetőségét. (Osztoznak ebben az „élményben” Kelet-Közép-Európa más népei is. Általános kor- és helyjelölő a szó tehát.) Másrészről a léttapasztalat nyelvi megformálásának nehézségét vagy éppen lehetetlenségét érzékelteti. A lemondó gesztus, a versek jelképes érvénytelenítése, áthúzása azonban nem igazolódik az életműben. Éppen ellenkezőleg: ez csupán Nagy Gáspár lírájának egyik, a szintézisben nélkülözhetetlen logikai pólusa vagy végpontja. Ugyanis, ha nincsen képesség vagy lehetőség az igazság kimondására, akkor hallgatni kell: „AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA / BECSUKÓDNI, MINT A BICSKA!” – olvasható A halántékon lőtt versek emlékműve mögött című opusban. Az alternatíva adott, az elhallgatással járó következmények azonban az egész élet lefokozásával kísértenek.
A kint és a bent kettőssége a versben a létezés partikuláris, időhöz és térhez rendelt, illetve az univerzális, a kötöttségektől eloldott, a személyiség belső világából megközelíthető, metafizikus arculatait hivatott jelölni. A keresztény felfogásban a teremtés folyamat, időben kibomló fölöttes értelem. Teleologikus történés: ahogyan kezdete volt a világnak, úgy vége is lesz. A létezés egyszerre tekinthető bizonyos szempontból determináltnak és a célba érő jövő felé nyitottnak. Előre meghatározott az idő folyamata, mert a kereszténység a megvalósult ígéret vallása. Jézus személyében, Isten testet öltött Igéjében, ahogyan megígértetett, bekövetkezett a megváltás. A megváltó ígérete a világ végéről, az utolsó ítéletről amaz új ígéret, mely felé a történelem halad. A lét egyszeri, térhez, időhöz és nyelvhez kötött, ellenben a halál elkerülhetetlensége valójában az egyetlen megmásíthatatlan bizonyossága. Egzisztenciája nyitott a cselekvésre, a szabad választásra. Az emberi tapasztalat ahhoz a történelmi közeghez tapad, amelyben megszületik. Ontológiailag szükségszerűen partiális tehát, de részesedhet az igazságból. A saját létkondíciót kell megérteni, illetve azt tudatosítani, hogy az ember mindig egy anyanyelvi hagyomány örököse, és személyiségének alaprétegeit a felnevelő közösség kultúrája befolyásolja. E belátások a feltételei annak, hogy a reflexió, az értelmezés aktusában részesedhessen az egyetemes és partikuláris szétszakíthatatlan összetartozásának élményéből. A „szabadrabság” a szintézis evidenciájának az elfogadását jelenti, belátását annak a ténynek, hogy a cselekvés helyességét nem a kortársak jóváhagyása, megegyezése, hanem egyedül az isteni igazság érvényre juttatása igazolja – adott térben és időben.
A rabság érzése a versekben jellemzően a diktatórikus elnyomás és a kulturális szkepszis eluralkodása okán jelenik meg. Domokos Mátyás mutatott rá, hogy Nagy Gáspár a hetvenes évek gyermeke volt a költészetben. Ez azt jelenti, hogy részesedett mindabból a „dezillúzióból”, amely – máig ható érvénnyel – akkoriban jellemezte a magyar művelodést. Sorolhatók az ebből a forrásból eredő idézetek a Ködhimnuszból: „józan helybenzsákbanfutós korban” élünk, „rettentő agyroncstelepek” veszik körül a költőt, abban az országban, ahol „a latolgatás tűnik a legjobb narkózisnak”, s melynek egyik jelszava a Noli tangere!, a „nem érinteni” bizonyos tiltott témákat és politikai tabukat lehet. „Írni a szó egyetemes súlytalansági állapotában”, áll a Hétparancsolat című versben. A jelentésüket, hitelüket vesztett szavak, a nyelv elzüllése olyan mélyen hathat a tudatra, hogy az irodalmi kifejezést is deformálhatja. Az esetleges politikai várakozások és reménykedések meghiúsulásán túl, a szűkebb értelemben vett kulturális életben is új „fenyegetés” tűnt fel: a nyelvelméleti, ismeretelméleti belátásokra hivatkozó esztétikai kétely jelentkezése. Kérdésessé vált a kifejező nyelvbe vetett bizalom, illetve a személyiség önazonosságának mibenléte. Az individuumszemlélet felülvizsgálata a modern személyiséget már eleve a hatalmi-ideológiai, illetve a hatalomgyakorlás bonyolult és kifinomult technikái által teremtett konstrukciónak, erőszakosan létrehozott fikciónak tekintette. Az értelmet is ennek a befolyásolásnak az áldozataként fogta fel, vagy a nyelvi önműködés, az anonim diskurzus szabályai révén létrejött viszonylagosságként. Az igazság és azonosság tételezése felettébb problematikussá vált, leginkább – az azóta eltelt évtizedek kanonizált irodalmi termelését végigtekintve – feloldhatatlan ellentmondásaiban, betöltetlen hiányaiban, emlékeiben ragadható meg immár. Nagy Gáspár pontosan látta, s idejében meg is állapította kora kultúrakritikai beállítódásának két releváns következményét. A közéleti cselekvés értelmének elvitatása, az elfordulás az irodalom nemzeti sorskérdéseket tematizáló válfajától, a tiltakozás jogának fölényes leminősítése a hatalommal, illetve a politikai kiszolgáltatottsággal szembeni vereség beismerésével járt együtt. A modern individuum „szétírása”, dekonstruálása, nyelvi rögzíthetetlenségének tekintélyelve pedig afféle „kultúraváltást” hozott magával, amely radikálisan szakított a keresztény üdvtörténettel, „a semmi tündöklő árnyalatait” (Nyelv-tan) hozva magával.
Az alkotóval szembefordult a kora.
Nagy Gáspár válasza a tisztánlátást követelő helyzettudatból, a szabadsághiányos állapotból ered. Szembe kell szállni a tiltásokkal, a valóságot a maga emberellenes voltában kell megmutatni. Az „élére állított vers”, a „kibiztosított beszéd”, az „aknákon sétálgató, vízen járó” beszéd lehet a „lehűtött versek”, a „ketreces szavak” ellenszere. S „amíg / egy félelemtől / átlyuggatott / ország roskad / a versek betűire”, addig nem kerülhető ki a belőle következő feladat: a félelem megszüntetése, az egyetemes morális értékekre támaszkodó lelki-szellemi megújulás elősegítése. A rendszerváltozást követő évek magyar politikai valósága valamelyest módosított a szituáción: a hatalom vágyától vezérelt közéleti szócséplésben, tekintélyelvű fecsegésben az Igazság privát, behatárolt érvényességű igazságokra való cserélése ment végbe az egymás ellen forduló „békebeli kannibálok” áldatlan csetepatéja nyomán. A megfigyelő lírikus az ország morális csődjét látta abban, ahogyan bebizonyosodott: a magyarság többsége alkalmatlannak bizonyult a politikai szabadságra.
A poéta a kultúrakritika felülvizsgálatának útján is megpróbálta visszavezetni a kortársakat, a felebarátokat az igazság forrásához. „Uram – bár rendesen vakulgatok – / kegyelmedből talán marad belül / a látás / s kívül – ha így akarod – a kegyetlen nézés” – fogalmazza meg alapállását, visszatekintő érvénnyel is, a Magamtól féltem… című opusban. Az idézetben a „látás” és „nézés” megkülönböztetése ismét csak a teljességeszmény, az egzisztenciális cselekvés két terrénumára utal. Kritikája gyakorlatában megfigyelhető az a retorikai kettősség, amely szintetikus nyelvi formákban ölt testet. A konfesszió és az elidegenítő groteszk láttatás, a tragikum, az irónia és szarkazmus illeszkedik egymáshoz a versekben. Másképpen fogalmazva megállapítható, hogy a predikatív, azonosuló, megjelenítő nyelvformálás mellett helyet kap a visszavonó, érvénytelenítő, semlegesítő hatású nyelvhasználat is. E dualitás felhasználja az asszimilálás eszközét is. A versek a megidézések, a megszólítások révén folyamatos párbeszédet folytatnak a magyar líratörténettel. Ebben az esetben a példaértékűnek érzett eszmények és magatartások nyelvi befogadásáról van szó. Teoretikus elvontságban ez az igazság megismerésének közösségét, az azonos értékek konszenzusát igazolja, melyhez csatlakozik a személyes számvetés versbeli megnyilatkozása. Szerepet kaphat ennek kapcsán a nyelvi archaizálás, a profetikus, prédikátori attitűd, hasonlóan a siralmas énekek, a zsoltáros költészet hagyománya, ahogyan a belső monológ, a meditáció, a vallomás és a gyónás beszédhelyzete is. A hatalmi tiltás kikényszerítette „félig kimondás” lehetősége egy időben az enigmatikus, utalásos, áthallásos jellegű kifejezésmódot is előtérbe tolta. Karakteresen jelen van ugyanakkor a kritika tárgyává tett szemlélet és nyelviség beemelése is a saját versbeszédbe. Az egységbe foglalás alkotói eljárása grammatikai lebontásban a mondatszervezésben (ahogyan azt Gáspári László vizsgálta elemző munkájában [Mondatösszevonás-típusok és funkciók Nagy Gáspár költői nyelvében]), sőt a szóteremtésben is kimutatható. A parafrazeálás, a szójátékok, a nyelvi ötletek emblematikusan jellemzik Nagy Gáspár költészetét. Ki ne hallotta volna a „sorsbukfenc”, a „szaltószabadság”, a „mosolyelágazás”, az „öröknyár”, a „tömegsírhaza” kifejezéseket? A depoetizálás, az ironikus rájátszás, az esetleges travesztia azonban sohasem öncélú. A költő azokkal a jelenségekkel szemben használja ezeket az eszközöket, melyektől elleste, kölcsönvette őket: „hiszen bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjeit / az egynapos csodát / a konkrétvers és / szövegek sorát / átverhetnéd a / semmi szigonyát / a banális nagyhalon / soha nem kínálkozik / így az alkalom” (Csak nézem Olga Korbutot…). A szarkazmus, a groteszk eltávolítás mindig az állítás, az azonosulás megerősítése érdekében történik. „Az igazság szépsége az egyetlen fogódzója. Aligha igényli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték enyhület, többsütetű irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést, mert »a szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet «” (Egy ars poetica megvalósulása) – jellemezte Ágh István e líra effajta arculatát.

S Z A B A D Í T Ó T   M O N D A N I

Nagy Gáspár verseinek nyelvelméleti megközelítéséhez Gerhard Ebeling elméletére hivatkozhatunk. Állítása szerint a szó, a mondat egyik lényegi jegye, hogy képes jelenvalóvá tenni rejtett dolgokat, tartalmakat, különösen azt, ami már elmúlt, és ami csak a jövőben valósul majd meg. Azáltal, hogy jelenvalóvá teszi azt, ami nincs jelen, felszabadítja a hallgatókat, akiknek immár nem kell kizárólag a meglevő dolgokhoz kötődniük. Ebeling azt mondja, a nyelvnek erre a „mélydimenziójára” utal az isten szó.
Nagy Gáspár lírája egzisztenciánknak a konkrét történelmi, illetve a mindennapi praktikus létezésen túlmutató valódi értelmére emlékeztet. Az alkotó Az emlékezés joga – Tűnődések a költészetről című eszmefuttatásában írja: „A jó vers kegyelméből a szüntelen ellenkező, az ellenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyoghatja a szabadság elviselhető fénye.” A szabadság fogalma természetesen az igazság és önazonosság értékeihez tartozik, belőlük következik. A szabadság nem más, mint a megtalált azonosság, részesedés az igazságból, az erkölcsi feladat teljesítése. Fel-feltűnik a versekben a keresés motívuma – „Ha nem keresem / talán sosem talál rám” (Mai zsoltárkivonat) –, amely a szabadság élményében megragadható teljesség felé irányul. A költői küldetés a maga evidenciájában mutattatik fel:

Lefokozott szívűeknek
valami szabadítót mondani
a kapuk alatt

görbe utcák
körbefonnak bennünket

vérágas szemekkel
kétségbeesik a gyermek

lepréselt levelek albuma
következetességre tanít

de a levelek már
cégtáblákhoz szorulnak

több évre nyújtott
ősz következik

kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.

(Szabadítót mondani)

Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – a Görömbei András által sorba állított szemléleti alapelvek mind a verbális cselekvés egy-egy konkrét formái. A költő szívesen idézte T. S. Eliotot: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelven mondhatók el, és lefordíthatatlanok.” Majd a Szabadrabok című kötet ajánlójában továbbfűzte a gondolatot: „A költészet minél teljesebb szabadsága egyúttal azt is jelenti, hogy azonnal fölépíti maga körül a személyesség vonzó börtöneit: ahová csak keveseknek lehet ihletett bejárásuk. Amitől a nappal éjszaka, és az éjszaka nappal. A múlt pedig teljes értékű jövő.” Az emlékezés a célba érő és megismételhetetlen, egyszeriségében erkölcsi küldetést hordozó idofolyamat, a jövő bekövetkeztének tükrében válik nélkülözhetetlenné. Az idő a maga történetében egész, a felejtés kihullás az igazság történéséből. A kimondás, a megnevezés az egyéni és közösségi megmaradás záloga is, mert „vagyunk – és magyarul vagyunk Isten ege alatt” („Bízzál s virágzóbb századokat remélj!” – Válasz a hazahívó jó szavakra). A félelem nélküliség igénye talán az 1956-os forradalom fénylő példájában ragadható meg a legközvetlenebbül. Nagy Gáspár a szabadságharcosok sorsában igazolva látta időtlen eszményeit. „Cáfolhatatlanul […] csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk”, írja a Láthatatlan kőre vésem…-ben. Áldozatukban nyilvánvalóvá lesz, „…most már bizonyosság / hogy a halál és jellem párhuzamosai beérik egymást…” (Zbigniew Herbert emlékére). Az árulás, a bevallatlan bűn viszont megmarad a létrontás örök mementójának.
A halál – ahogyan Görömbei András is rámutatott – a végső elszámolás, az erkölcsi szembesülés aktusa. „Mindent elrendező geometriájában” a lét szükségszerű osztottságának a megszűnését várja a „megváltást gyakorló” költő: „egyszer mindent az Ő szemével látunk / jót és rosszat” (Visszatérés). Nagy Gáspár „H”-verseinek sorozata a halálra való felkészülés, az időhöz és térhez kötöző hálóktól való szabadulás gondolatát járják körül. A halál természetes szükségszerűségét, a bekövetkezés állapotát érzékelteti a Tudom, nagy nyári délután lesz látomása: „Tudom, emlékezetes, nagy nyári délután lesz, / s nem lesz idő megírni, leforgatni, / de mindenki – – – holt és eleven – – – / főszereploként találkozik / a RENDEZŐVEL…”
Szokolay Sándor észrevétele a lényegét ragadja meg Nagy Gáspár poézisének: „Művészete minden összetevője, belső és külső világának teljes egyensúlya harmonikus rendben él.” Közéleti küzdelmei, személyes önvizsgálatai éppúgy magától értetődően simulnak bele a létezés egységes, logocentrikus szemléletébe, mint ahogyan nagy kompozícióinak, a Symphonia Ungarorum, illetve a Hullámzó vizeken kereszt üzenete: az egyén és nemzete lelki közösségének felismerése egyben a transzcendentális küldetés megmutatkozása is.
Nagy Gáspár lírai vállalása roppant súlyú, hiszen sikeressége tulajdonképpen a személyes létezés végső minőségének mércéje is, ahogyan arról a költő vallomása bizonyságot tesz: „A személyiség teljes, egzisztenciális részvételét kívánja a vers a költőtől, a teljes szembenézés és önismeret bátorságát” (Levél egy fiatal párnak. Posztmodern szíves tanácsok). A költészet szinte szakrális magasságokba emelkedik a gesztussal, melyben a teremtés misztériumával mutat analógiát – „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ” –, mindazonáltal a teremtmény alázata megőrződik: „Bár nap mint nap te is / csak tökéletlen / és felületes olvasója vagy…” (Isten költeménye).
Maradandóság, koherencia, ítélet – e költészet leírásának kulcsszavai. Isten, haza, nemzet, kulturális hagyomány, személyes integritás, szabadság- és üdvösségvágy: az élet szubjektivitása és az abszolútum felé irányultsága forr egybe a nyelv megjelenítő ereje által. Nagy Gáspár művészete a létezés elszigeteltségéből, a céltalanság és értelem nélküliség félelméből az egyetemesbe emel fel, mert „a vers mégis maga a remény”.


Papp Endre
Hitel, 2009. 5. sz. p. 6-14.


< vissza