Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"...a költő már csak ilyen: személyiségét kitágítja a világmindenségre..."

NAGY GÁSPÁR PÉLDÁJA

Nagy Gáspár 1971-ben, huszonkét éves kezdő költőként egy önbemutató írásában – az ifjú József Attila magabiztosságával – ekként jelölte meg erkölcsi világrendjének talpkövét: „A gyermek naivitásával csak igazmondókat és hazugokat tudtam és tudok ma is megkülönböztetni.” Ez a kijelentés két megközelítés szerint is értelmezhető: a gyerekkor felidézésével – ez a visszapillantás –, valamint az egész későbbi pályájára való előrevetítéssel.
A falusi, paraszti környezetben már gyerekkorában megtanulta és elfogadta a közösségi szabályok értelmét, az emberi szolidaritás alaptörvényeit és erkölcsi súlyát, valamint a gazdag paraszti kultúra értékeinek megbecsülését. Megfigyelhette az igazság és igazságtalanság, a bátorság és gyávaság, az emberi kiválóság és hitványság egymástól való, jól kivehető elválásait, az élet nagy értékeit, illetve a gonoszság veszedelmeit. A szabadságról, a hazaszeretet mibenlétéről, illetve a zsarnokságról és a hatalmi erőszakról úgyszintén ebben a környezetben tájékozódott először. S még valami döntően fontosat kapott az itteni kis közösségtől: az életét mindvégig kormányzó istenhitet. Később Pannonhalma nemcsak a bencés atyák révén adott sokat: a hely maga volt az ezeréves magyar történelem kézzel fogható és átélhető része. Sőt: nemcsak a magyar történelemé, hiszen e hely szelleme összefonódott – a kora középkortól kezdődően – a nyugat-európai világ számos jelenségével, áramlatával.
Nagy Gáspár életrajzi vonatkozású vallomásai részletesen (és többször is) taglalnak néhány, a költészetét is erőteljesen formáló személyes megrázkódtatást, érzelmi traumát. 1968-at például – az egyik legfontosabbat – mint az 1956-os élménykörhöz elvezető személyes állásfoglalást. Miként a csehszlovákiai ’68, úgy a magyarországi ’56 is szinte mitológiai erővel alakította gondolkodását és érzelemvilágát. (’56-os hangoltságú verseiből később külön gyűjteményt állított össze, melyben ott lüktetnek a forradalom eszményeinek, erkölcsének, magyarságának, európai jelentőségének és máig érő tanúságának motívumai.)
1956 – és Nagy Imre alakja – Nagy Gáspár költői világában egyszersmind túl is tágul a magyar történelem mindennapjain: egyetemes erkölcsi problémává szublimálódik. A temetetlen holtak mítoszává. Azaz, nemcsak történelmi, társadalmi, politikai erőként jelenik meg, hanem az embert legbelül meghatározó, morálisan minősítő dilemmává válik. A jó, illetve a rossz emberi cselekvés axiómáivá. Szorosan ide kapcsolódik egy másik gondolati ív, amely úgyszintén az archetipikus szimbólumfajták fontosságát bizonyítja Nagy Gáspár világképében. „Azt gondolom – írta 1999 decemberében –, hogy a jászol és a kereszt között minden, ami lényeges, már megtörtént. Tehát: ama 33 év végtelen vagy véges megsokszorozódásában zajlik a teremtett világ új történelme.” S e teremtett világ új történelme – szerinte – nem is lehetett, lehet más, mint elrendelten folyamatos egymásutániság. (Feltűnő példája ennek a történelemszemléletnek Nagy Gáspárnál a 20. század végén Kelet-Közép-Európában lejátszódott politikai és társadalmi események láncolatának értelmezése: a világban működő, tőlünk független erő, azaz a Gondviselés szerepének az előtérbe helyezése.)
Az „alapvető költői hivatást” a képviseleti líra továbbéltetésében látta Nagy Gáspár. (Fogalmazása azonban nem volt kizáró: más költői irányzatok létjogosultságát is elismerte.) A magyar költészet évszázadainak legmagasabb vonulatai az ő számára ezt az elkötelezettséget előlegezik és hitelesítik. A jelenben élni, ám folyvást figyelni a múltra és fürkészni a jövőt. „Balassi Bálinttól József Attiláig ez volt a rend” – vallotta. Ennek a vállalásnak egyaránt vannak intellektuális, morális és érzelmi okai Nagy Gáspárnál. Értelmezése szerint alapvetően arról van szó, hogy ha az ember sokáig él politikai, ideológiai (stb.) hazugságban, ő maga is elromlik, emberileg tönkremegy. S minthogy a hazugságok történelmileg állandóan újratermelődnek; ebből következően az ezzel kapcsolatos írói-költői reflexiók – magyarán a képviseleti líra – úgyszintén életképes marad, tovább él. Egyszerű és cáfolhatatlan képlet ez – tehetjük hozzá.
Ennek a lírikusi világképnek egy másik fontos összetevője az esztétikum és az etikum egy tőről fakadásának a tételezése. (Többször visszatér ez a gondolatkör Nagy Gáspár vallomásaiban. Így hát – menet közben – pontosít is: egy-egy életmű egészében nem lehetséges a kettő szétválasztása; egymás elleni kijátszásuk legfeljebb ideig-óráig, esetleg csak egy-egy műben lehetséges.)
A költészetét szabályozó ars poétikáját a kelet-közép-európai párhuzamok is erősítették és formálták. „Fontos tudnunk – vallotta –, mit írnak a szomszédban, Közép-Európában, ahol nagyjából hasonló történelmet éltünk meg az elmúlt negyven esztendőben”. Azt mondja, számára „a hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tüntető másság”. S ez a figyelés nemcsak esztétikai, poétikai sajátosságokat érint, de nemzeti ügyként is értelmezendő.
Nagy Gáspár nem békélt meg semmiféle kizárólagossággal.
Sem politikaival, sem esztétikaival. A korszerűség mibenléte – vallotta – szoros összefüggésben van a minőséggel. A költői műalkotás korszerűsége szerinte sem azonos a kísérleti avagy a régit, a már voltat mindenestől tagadó lírával – sőt egészen más természetű. Először is: a tartalom, a gondolat, a szellem felől közelítendő. Másodszor: a mű megvalósulásának minősége felől vizsgálandó. Számára a magyar költészet (a magyar kultúra) egyetlen hatalmas, színes szőttes, amelynek tovább és tovább szövésén sok évszázadon át munkálkodtak az elődök.
Versesköteteiben mindvégig erőteljes nyomokat hagyott gondolkodásmódjának és érzelmi világának lüktető feszültsége, drámaisága. Nemkülönben azonban a mindezt sajátosan egyénítő – játékossága. Már az egyes kötetcímekben érzékeltetett valamit a feszültségekből, nyugtalanságokból s tán még a kritikai attitűdökből is, amelyek mint magán- és közembert leginkább foglalkoztatták. (Olyan kötetcímekre gondolhatunk, mint pl.: Koronatűz, Halántékdob, Földi pörök, Kibiztosított beszéd, Mosolyelágazás, Múlik a jövőnk, vagy: Ezredváltó, sűrű évek.) Verseiben szembetűnő módon kapcsolódik, ötvöződik a „személyes” szféra, a szűkebb és tágabb közösségek szelleme, valamint – hangsúlyosan – (legtöbbször transzcendentális értelemben megjelenő) az egyemetes érvényű tartalom és életérzés. Egymáshoz törvényszerűen illeszkedő, kapcsolódó világok találkoznak ebben a költészetben. Az elsők között jelezte például (még a kilencvenes években), hogy „a diktatúra visszasompolygott” közibénk, és bizonyos volt abban is, hogy a „Múlt”-at nem lehet – csak úgy – „eltörölni”, s különösen nem „végképp”. Azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik „Kreon utódai” helyett „méltóbb uralkodót” várnak, akik Balassihoz, Vörösmartyhoz, Adyhoz, Németh Lászlóhoz, Illyéshez, Bibóhoz, Kodályhoz, Nagy Lászlóhoz fordulnak, az ő színük előtt protestálnak, akik nem képesek beletörődni abba, hogy nálunk „ – két vállrándítás között – történelmileg úgy alakult”.
Az elmúlás, a végleges eltűnés e földi porondról úgyszintén markáns motívumsor Nagy Gáspár költészetében. A művésztársak, a barátok eltűnése és az általuk képviselt értékek sorsa, valamint saját halálának elkerülhetetlensége sokat foglalkoztatta. Feltűnően nagy számú emlékező verset és kisprózát írt – derűs ellenpontozásaikként pedig tán még több élőket köszöntő költői ajándékot. Számára a transzcendens szféra éppoly „tételes” valóság volt, mint az itteni árnyékvilág. Sőt, mintha – a történelmi és történelmen kívüli sors tágasságából szemlélve – éppen a legfontosabb valóság lett volna. Az apokalipszis például – szerinte – minden eddigi elképzelésünkkel ellentétben – békés és derűs, az Úr, a „Rendező” szeretetforgatókönyve szerinti rendezvény lesz, ahol mindenki főszereplővé válik, hiszen önmagát és csakis önmagát kell képviselnie.
Nagy Gáspár egyik esszékötetének a végére helyezte az életfelfogását vezérlő egyik kalauz fő  gondolatát, egyben – emberi létének és írói-költői működésének – ars poétikáját. Ezek a mondatok Szent Pálnak a Timóteushoz írt második leveléből valók. „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan... mert jön idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”
Ma már bizonyosan tudjuk: Nagy Gáspár küldetéses ember volt, példakövetésben haláláig megfelelt a Szent Pál-i felszólításnak; elvégezte feladatát, betöltötte szolgálatát.


Elhangzott Vasváron a Nagy Gáspár Kulturális Központ avató ünnepségén 2009. május 2-án, a költő 60. születésnapjára emlékezve.


Monostori Imre
Új Forrás, 2009. 6. sz. p. 47-50.


< vissza