Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Közelítések Nagy Gáspár költészetéhez

„A művészetnek csak egy törvénye van;
csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni. "1

„For poetry makes nothing happen: it survives
In the valley of its making ... "2

A következő észrevételek a műveknek és olvasójuknak együttléte nyomán keletkeztek. Tekinthetőek a művek által kezdeményezett dialógusnak, a versek kiváltotta /kikényszerített?/ szemlélődésnek, e nagyon sajátlagos szellemi, még inkább érzéki állapot eredményeinek. Sajátlagosságuk és esetlegességük egyaránt magyarázható az együttlét élményének intenzitásával és annak rádöbbenésével, hogy vannak olyan alkotások, melyek léttörténetként is olvashatóak. Az ezekből származó, és az értelmi síkra kivetítendő esztétikai élményt, pontosabban e kivetítésnek a megkísérlését, az olvasó nem mindig találja kielégítőnek, a létrejött tapasztalattal egyenértékűnek. Ezek a meggondolások vezetnek el az esszé és a szigorúbb értelemben vett tanulmány határterületeire, és, időnként, elidegeníthetik az értelmezőt azoktól az interpretációs, kritikai modellektől, amelyek egyébként pusztán tudással és elméleti felkészültséggel is alkalmazhatóak lennének.
Egy irodalmi műalkotással kialakult bizalmas és megértő együttlét, keresztülmehet olyan folyamatokon is, melyben egyre kevésbé különíthető el a műbeli világ és a sajátunk. A kapcsolat meghitté válása nemcsak a megismerésnek a szakaszait és azok elmélyülését foglalja magába, és nem is mindig értelmezhető az azonosulás, vagy a beleélés, jelen esetben, egyértelműen félrevezető pszichológiai felfogásával. A műbeli világot - és természetesen annak történeti-poétikai helyét is - elsősorban nem rekonstruálnunk kell, hanem inkább megteremtenünk /újra/ magunkban. Ez a művelet teljes mértékben a saját felfogásunktól és érzékenységünktől függ, ugyanis a művek és olvasójuk közti párbeszéd lehetőségeinek, az elhallgathatatlan kimondásának, az elnémulásoknak és megszólalásoknak, a felfoghatatlan megértésének, Nagy Gáspár költészetében olyan sodrása és intenzitása van, amelynek hatása alól, amíg ezeket önmagunkban is meg nem véljük találni, nemigen szabadulhatunk. Ettől válhat a kapcsolat meghitté, megértővé és, remélhetőleg, tartóssá. Az alábbi közelítések esetlegessége és sajátlagossága egyaránt fakad ebből a meghittségből és abból a szándékból, hogy vissza is tudjak valamit adni e költészetnek abból, amit az kölcsönzött nekem.
Nagy és örök kérdése a művészetnek; különösen az irodalomnak, főként a magyar költészet talán egyik legjellegzetesebb, immár évszázadokra visszanyúló hagyományában, melynek közéleti érdeklődése, hazafiassága, egyfelől követendő tradícióként, másfelől megszüntetendő, sőt káros, a líra benső önfejlődését hátráltató örökségként jelenik meg irodalomtörténet írásunkban; az, hogy hogyan egyeztethető össze a dilemma, miszerint a művészet és az erkölcs két különböző premisszából indul ki, s ezek, lényegüket tekintve, illetve magukba véve, összeférhetetlenek.
Itt csak röviden tudok utalni arra, hogy a fent említett összeférhetetlenség, az erkölcs és művészet kapcsolatának, ezek kölcsönhatásának, illetve elválasztottságának kérdésköre, az európai gondolkodás történetében, kortól függő mértékben ugyan, de mindig jelen volt, és visszavezethető Platon Lakoma című dialógusáig, melyben a szép és a jó eszméjének, vagyis esztétikum és etikum gondolatának megkülönböztetése és azok összekapcsolása először jelenik meg.
Másképp fogalmazva a kérdés az, hogy vajon miféle kísérleteket lehet tenni, hogy a fenti ellentmondást vagy összeegyeztethetetlenséget valamiképp mégiscsak áthidaljuk, noha ez a dilemma áthidalhatatlannak tűnhet. Nagy Gáspár költészete, legjobb teljesítményeit tekintve, erre a problémára ad olyan választ, melyet figyelmen kívül hagyni, ma már pontosan látjuk, nemigen lehet.
Különösen, ha hihetünk a közelmúlt jeles alkotójának, Danilo Kiš-nek, amikor , „A művészet a hiúság műve, az erkölcs pedig a hiúság hiánya", szükségünk lehet egy olyan költőre és hiszem, hogy Nagy Gáspár azok közé tartozik, aki „példájával és művével megcáfolja a mondott dilemmát, vagyis hogy ,,magában a költői megkísérlés szívében " vesse alá magát egy szigorú erkölcs szabályainak, ".3
Visszatérve a magyar irodalmi tradíció azon vonulatához, melyet közéleti illetve hazafias érdekeltségűnek neveztem, nehezen kerülhető meg a 20. századi magyar irodalomtörténet egyik nevezetes polémiája, melyben éppenséggel művészet és politikum, költészet és közéletiség, addig szokatlan, végletes és végleges szétválasztásáról esik szó. 1929. július 14-én jelent Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című tanulmánya. Bírálata? Művészi elhatárolódása? Hozzászólása? Szatírája? Nehéz lenne pontosan meghatározni műfaját, annyi azonban bizonyos, az érett, de még a késői nagy verseinek megalkotása előtt álló Kosztolányi ebben az írásában próbál meg leszámolni, az akkor már évtizedes, általa érthetetlennek tartott Ady-kultusszal,4 ars poetica-szerűen, némi alkotás-lélektani elhatárolódással fűszerezve.5
Mit mond itt Kosztolányi? Egyfelől a polgári társadalmakban a politikai költészet létjogosultsága megszűnt, egyúttal a politikai költészetet valamiféle művelődéstörténeti archaikumba utalja. Másfelől a költő feladatául azt határozza meg, hogy az, mint, „a kifejezés művésze" az értelemmel megközelíthetetlen dolgokból, a megfoghatatlanból, művészi kifejező erejével, létezőt teremtsen. Ugyanakkor a közéleti költészet két nagyon nagy veszélyét említi, a konkrétságot, ami művészileg unalmas; és a homályos általánosságot, ami viszont modorossá tesz.
Látható, hogy aki közéleti, „politikai költészetre vetemedik", annak egy rendkívül vékony mezsgyén, vagy határvonalon kell egyensúlyoznia, azon a határon, amely elválasztja egymástól az aktuálisan konkrétat az általános érvényűtől, a kockázat nélküli sztereotípiákat a művészileg tartalmas kifejezésmódtól.6
Ezek a kockázatok természetesen nem hagyták érintetlenül Nagy Gáspár költészetét sem. Ennek ellenére egy olyan jelentékeny költészettel 'állunk szemben' amelyet a magyar irodalmi hagyomány, történetileg mindenféleképpen, egyik legerőteljesebb, legnagyobb múltra visszatekintő irányzatába, „a népben, nemzetben gondolkodó, erkölcsi helytállásra sarkalló, közösségért közvetlenül felelősséget érző, közgondokat megfogalmazó modelljébe"7 szükséges sorolni. Ugyanakkor költészetében állandóan jelen van a megingathatatlan meggyőződés, a valamilyen biztos valamiről való, eltökélt /makacs?/ tudás, a tulajdonképpeni hit, mely elsősorban hagyományos értelemben vett katolikus hitet jelent. Némileg a romantikusokéra emlékeztető költői magatartása, a megváltó; a vers által, a kimondás gesztusa és ereje által megváltó és felszabadító nagy költői szerepet, annak megszólalásmódját artikulálja. Hit még abban is, és ez szintén a romantikára emlékeztető jellegzetesség, hogy a poézis képes a szavak, a kimondás erejével, helyreállítani a világ összetört rendjét, ezzel szintén a már említett problémára vagyis „az esztétikummá transzponált etikum problematikájával történő szembesítésre sarkall."8
Magam ugyan eredendően erős kételyeket táplálok aziránt, hogy a költészet hatalma 'helyreírhatná' a világ kizökkent rendjét de Nagy Gáspár költészetét olvasva hitelessé válik, hiszen személyes jelenléte, küldetéses elszántsága is alátámasztja ezt, túl az alábbi olvasási tapasztalat hatóerején, hogy létezhet a költészetnek védelmező, megóvó ereje:

„Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ÉNEK. "

(Félelmen túli ...)

Különös pikantériát kölcsönzött Nagy Gáspár költészetének, hogy költői életművének egy jelentős része az előző politikai rendszerrel való szembehelyezkedésnek, a diktatórikus hatalom önellentmondásainak egyre nyíltabb és radikálisabb elutasítása volt. Ez tulajdonképpen egész költészetén végigvonul, alapvetően csak a Mosolyelágazásban(1993) szűnik meg, ebből hiányoznak a politikus-leleplező versek, valamint a Tudom, nagy nyári délután lesz(1998) kötet szervező témáiban, itt központi helyre a létösszegzés igénye és a halál tudomásul vételének mindent átértelmező élménye kerül.
Kérdéses tehát, miképpen teremthető meg a lírai beszédmód azon típusának, melyet közösségi ihletésűnek, már-már a váteszi hagyományokat felelevenítőnek is nevezhetnénk, és a jelenünkre, durva általánosítással fogalmazva, jellemző modern, ironikus megszólalásmód szintézise, hogy megmaradjon költészetének meghatározó vonása: az irodalomnak közösségi rítusként és kulturális kötőerőként való megélése, melyben igazság és szépség nem válik el egymástól. Ezt a rizikófaktort az egykorú kritika is, minden általános elismerése mellett, pontosan érzékelte és éppen arra irányította rá a figyelmet, hogy költőnk, minden biztos hangfogása ellenére néha bizony letér arról a vékony határvonalról:
,,Hatásuk és értékük nyilván nem lebecsülendő, ám újra végigolvasván az életművet, úgy látom, hogy művészi megformáltságuk kétséges. Magyarán, alatta maradnak azoknak a verseknek - Lüktetés a hullaházban, Csak nézem Olga Korbutot, Forduló év, Nyelvem pallosával, Karácsonyéji ár(v)ulás - amelyekből ugyan nem lúgozódott ki a politika, ám sokkal áttételesebben, ugyanakkor tisztábban szólnak az embert és az emberséget sokkoló megannyi veszélyről, magukban hordván a személyes megrendültség többletét is"9
Nagy Gáspár, költészetének legmaradandóbb teljesítményeiben — s természetesen ekkor születnek legkiemelkedőbb versei, kikerülvén az aktuális politikai, társadalmi utalásrendszerek, nemritkán publicisztikai bökversek, számára meglehetősen vonzó, ámde csak elszegényítő érvénnyel működő kategóriáiból — „személyes sorsát és vívódását egyetemes érdekű közös sorssá avatja."10 Ezzel egyidejűleg költői érdeklődésének változásai, fejlődése során, költészetében az alapvetően morális indíttatású és aktualitásokhoz kötődő élményvers, bölcselkedő önértelmezéssé formálódik át.11
Közmegegyezésszerűvé vált hogy, munkássága egyfelől az utóbbi 25 év megkerülhetetlen értéke, másfelől Nagy László emlékének legszívósabb fenntartója, szellemiségének legméltóbb örököse:
Költészete a tragikum és irónia, a megrendültség és az ítéletes játék különleges szintézisével teremtette meg összetéveszthetetlenül egyéni karakterét. A tragikum és irónia társítása nem valamiféle kimért, kicentizett egyensúlytartást jelent az ő költői világképében, hanem gazdag modulációt, kilendülést mindkét irányba. Ez nemcsak hangnemeinek, hanem költői műformáinak is fölöttébb nagy változatosságot biztosít. Költői személyiségének belső egyensúlya sohasem bomlik meg. Erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják a múló pillanatokon túli érvényességüket.
(Költői) személyiségének ez a benső biztonsága avatta őt a nemzeti értékeinkből, önismeretünkből, történelmünkből kilakoltató diktatúra következetes ellenfelévé is. Csendes szavú, de kíméletlenül pontos verseiben a saját igénye szerinti etikai evidenciákkal mérte az azokkal gyökeresen ütköző tapasztalatait, s könyörtelenül összegezte szembesítéseinek eredményeit: az elemi erkölcsi és magatartásnormák folytonos sérülését, sőt meggyalázását."12
A Nagy Gáspár-olvasás történetében a fentiek mellett szintén általánosnak mondható, az a belátás, hogy e költészet általános szabadságvágyán túl, bizonyos lokális, speciálisan közép-európai szempontokat is érvényesít, olyannyira, hogy eme vonása, egyfelől, mellőzhetetlen a megértésében, másfelől, éppen lokalitásának okán /is/, leválaszthatatlanul szervesül az európai fejleményekkel:
Szabadsághite, a szabad személyiség szabad ítélkezését hordozó programja alapján eredendő belső párhuzamban áll a kornak a nagy elbeszélések széttördelésére irányuló nyugati gondolkodásával, de mindezt jellegzetesen közép-európai látószögből s egy másik narratíva képviseletében teszi. A költészetének vezérfonalát adó közéletiségét (politikusságát) s ennek magyarországi történelmi koordinátáit ezért éppen olyan képtelenség volna figyelmen kívül hagyni, mint a magas fejlettségű kapitalizmus technológiai-gazdasági feltételrendszerét a kor nyugati kultúrájának értelmezésekor."13
Költői hitvallásában és szerepvállalásában nyíltan, egyenes ági leszármazottként vállalja fel a magyar költészetnek azt a mára kihalófélben lévő tradícióját, - e jelenség egyébként Kosztolányi jóslatát részben beteljesíti -, amelynek költői a nemzeti tudat, nem is mindig pusztán kulturális értelemben vett egységének megőrzését, pontosabban eme őrködés morális gondját magukra vállalják.
Ennek felismerése mentén szintén nagyon hamar közmegegyezéssé vált a Nagy Gáspár befogadás történetében, hogy a költő személyében és művészetében korunk egy olyan ritka tüneményét tisztelhetjük, melyben szervesen fonódik össze a személyiség tisztaságának, cselekvő jelenlétének hitelesítő ereje, a művészi szándékok, a szokásosnál lényegesebben politikus, helyenként vakmerőén szókimondó megnyilvánulása, a formaművész széles alapozású verstani kultúrájával:
Különleges egyensúlyt tart ez a költői világ: hangvételében szakrális áhítat és metsző irónia, látásmódjában leleplező analízis és tág horizont szembesül. Formakultúrája a négysorosoktól a nagy kompozíciókig, az énekversektől a prózakölteményig nagyon sok változatban mutatkozik mesterfokon. Versbeszéde — a puritán élőbeszédtől a neovantgard és posztmodern ösztönzéseket is hasznosító ironikus többértelműségig, a történelemidéző, meghitten archaizáló kifejezésmódtól az ironikus archaizálásig, a törvényfogalmazó tőmondatoktól az egész versben végighajladozó dikcióig, az egyszerű szavaktól a csak rá jellemző jelentéssűrítő, hangnemütköztető összetett szavakig - sokféle elemből alkot összetéveszthetetlenül egyéni hangot és dallamot."14
Másutt:
Költészetének erkölcsi súlya is van, mert szemernyi bizonytalanság nélkül teljesíti önnön szigorú normáit. ... gazdagon él a modern líra eszközeivel, az iróniával, játékossággal, groteszkkel, a vizuális elemekkel, de ezek az ő verseiben sohasem véleménye rejtekezésének, személyisége önvédelmének az eszközei, hanem az élmény sokrétű kifejezésének elemei."15
Az, a fentiekben posztmodernnek nevezett alkotásmód, melyet kényszerű egyszerűsítéssel élve, a nyelvi alakzatok szétbontásában és újra összerakásában, a nyelvtani egységek elemeire osztásában, egy-egy szó, kifejezés újszerű kontextusba állításában, a nyelvnek való kiszolgáltatottság tudatosításában és e belátásnak a szövegbe való beemelésében, az irodalmi és nem irodalmi közlésformák között hagyományosan meglévő különbségek felszámolásában érdekelt törekvésként határozhatunk meg Nagy Gáspár költészetében, noha ritkán jelentéskonstituáló erővel, de érezteti hatását.
Irodalomelméletekben már-már nyomasztó bőségű, a visszatükrözés visszatükrözését egyre nyilvánvalóbban/gátlástalanul?/ alkalmazó korunkban, amikor a nyelv néha önmagával folytat, nem ritkán igen tetszetős, ámde sok esetben egyre kevésbé termékeny, hogy ne mondjuk, csak az olvasót fárasztó vitát; irodalmi diszkurzusunkban gyakorta gépies reflexszerűséggel alkalmazott nézetek kritikai, költészeti artikulálása nyer mind szélesebb teret.
Ezt természetesen Nagy Gáspár költészete is érzékelte, és természetesen, mint költészete sok más vonatkozásában, ebben sem tett engedményt. Tudatos távolságtartásának nyilvánvaló jele, hogy az ironikusan öntükröző, metafikcionális nyelv fölött is képes még egy 'metá'-val följebb menni és e felett ironizálni. Másképp fogalmazva az irónia iróniáját olvashatjuk, némileg pamflet-szerűen:

„a szilva megkékül
a költő kibékül"
mutatóban így szól a
hagyományos dalnépformula
ellenben MI még a
mikrokontinuit         ás
gyanújába sem keveredhetünk
mert pl. a fül = (fala van
a fülnek) negligálja a szemet
fagypont alá hűti a szívet
és végre a nyelv a nyelvet
a nyelvre használja
a nyelv bátran csak nyelv
akar maradni ergo
a nyelv nyal
egy merőben más nyelv
nyelvemléknélküli nyelv
a mellényelvelés finanszírozott
nyelve ... „   

(Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból)

Egyértelmű, hogy Nagy Gáspár költészete radikálisan elutasítja azt az alkotói attitűdöt, mely már önmaga megképzésekor az őt körülvevő világ megismerhetetlenségéből, annak elmondhatatlanságából, és ennek a kifejezésére egyetlen rendelkezésre álló eszköznek, a nyelvnek végzetes megbízhatatlanságából indul ki. Teszi ezt annak ellenére, hogy fellépésekor és működésének ideje alatt mindvégig, a magyar irodalomban ez a vázlatosan jellemzett törekvés igen erőteljesen volt, és még van is, jelen. Nem véletlen, hogy hazánkba, nagyjából a nyolcvanas évek végén meghonosodott, alapvetően Nyugat-európából beáramló, nyelvelméleti és hermeneutikai irodalomelméleti iskolák feltevésrendszerei, elsősorban a recepcióesztétika és a dekonstrukció különböző vállfajaira gondolok, illetőleg ezek teorémáin kifejlődő irodalmi diszkurzus16 teljesen érintetlenül hagyta e költészetet. S ez talán nem is baj.17 Az bizonyos, hogy az ebből való kimaradás nem okozott különösebb károkat e költészetnek. Igaz, a fent említett belátások mentén észrevehetetlen, mert nem rendelkezik ilyennel /értsd: nem tulajdonítanak neki ilyet/, a 'kánonok centruma' felé tartó hatástörténeti jelenléte, azonban egy egészen másfajta, nemzetben, kulturális kontinuitásban, a kimondott szó erejében, morálisan példamutató magatartásban gondolkodó, napjainkban irodalmilag mégoly ritka felfogás számára megkerülhetetlenné vált az a bizonyos jelenlét.
A költőnek meglehetősen veszélyes ilyen személyes kölcsönhatásban élnie az általa létrehozott szavakkal. Manapság a professzionista költő, a kifejezésekkel dolgozó, nyelvvel kilátástalannak tűnő küzdelmet folytató irodalmár az elterjedtebb. „Nagy Gáspár azoknak a poétáknak a sorába tartozik, akiket elemi költőknek is nevezhetnénk, mert összeforrott személyes énjük a versbelivel, s így egzisztenciális kockázatot jelent számukra a szó, a verssor, ami megszületik, s a várakozás is a megszületésre."18
Nagy Gáspár versalkotási gyakorlatában nem követi azoknak a modern költőknek az útját, akik a személyiség kiteljesedésének a lehetőségét a lírai én megtöbbszörözésében illetve állandó váltogatásában igyekeztek elérni. Nem hasadt ketté személyisége egy valódi, és egy idézőjelbe zárt lírai énre, mely kétségbeesett, és gyakran hiábavaló kísérleteket tesz önnön megalkothatatlanságának megalkotására, írásaiban megjelenő alapélménye az ellenséges világba-létezésbe való belevetettség, abba a világba, amely egyszerre otthona és idegensége.
Ugyanakkor az embert történelmében és saját viszonylatai között elveszett lénynek látja, olyannak, aki nem bizakodik, az olvasatomban egyébként nem pontosan megfogalmazott, teljesség vagy egység elérhetőségében. Az ember Nagy Gáspár költői világának erőtereiben fegyelem és nyugtalanság egybeszövődése, zárt világkép és látásmód letéteményese, másfelől övé az otthontalanság élménye, beteltség helyett zaklató és kínzó morális hiány.
Éppen abban áll modernitása, illetve másképp megközelítve, modernitástól való elkülönböződési szándéka, hogy amire rákérdez, annak voltaképpen leglényegéhez tartozik, hogy megválaszolhatatlan. A megválaszolhatatlanság felmutatása mellett, vagy épp ennek ellenére megfogalmazni igyekszik valamiféle eszményképet, melyben talán helyreállhat az, amit az ember régen elveszített, illetve soha nem is birtokolhatott egészében: a történelmiség és a személyesség és személyiség törékeny egyensúlya.
Elsősorban a posztmodernizmussal kapcsolatba hozott erkölcsi viszonylagosság ösztönzésére számos törekvés született arra, hogy bizonyítást nyerjen miszerint az igazság megosztható 'igazságokra', azaz csak részigazságok léteznek, lehetetlen többé megtalálni az egyértelmű 'igazságot'. Nem vállalhatom feladatomnak, hogy ebben döntő szót mondjak, különösen nem ennek az előadásnak a keretein belül, de bizonyosnak látszik, hogy Nagy Gáspár költészete éppen ennek a felfogásnak ellenében hat. Így őrizhette meg költészetének és személyiségének integritását az un. posztmodern problémákkal együtt a „nyelvkritikus"; vagy nevezzük sterilnek; irodalom vonzerejével szemben. Törekvése, költészetének emberi és morális hitele, művészetének formagazdagsága, helyenként kevésbé sikerült megoldásai, művészi hitvallásának megkérdőjelezhetősége 19 ellenére, nemcsak irodalmunkban egyre nagyobb ritkasága okán, föltétlenül elismerésre és újragondolásra érdemes.


Jegyzetek

1  Vö. IGNOTUS, L'artpour l'art. In Uő. Válogatott írásai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1969. 459-465. 465.

2  W. H. AUDEN, In memory of W. B. Yeats. Saját, szó szerinti fordításomban, mert a költészet nem csinál/nem vált ki/ semmilyen történést, túlél az általa létrehozott völgyben. Az enyémnél művészibb és ismertebb magyar fordításban, „mert a költészet nem ér el semmit, csak fennmarad magateremtette völgyében ... " Ford., Hernádi Miklós. Wystan Hugh Auden, W. B. Yeats emlékére, in Achilles pajzsa. Válogatott versek. Európa Könyvkiadó, Bp. 1968. 78-81. 80.

3  Danilo KIŠ, A Mester és tanítvány története, In Uő. A holtak encik­lopédiája. Európa Könyvkiadó, Bp. 1990. Ford., Borbély János. 112-121. 113.

4  Vö. KOSZTOLÁNYI Dezső, Az írástudatlanok árulása, In Uő, Egy ég alatt. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1977. Összegyűjt., sajtó alá rend., és jegyz., Réz Pál. 220-239. „ ... az a divat, mely Ady személye körül tombolt, immár elvált munkáitól, független tőlük, s azoknak, akik néger lármával körültáncolják, egészen mindegy, hogy mit alkotott és mit nem, csak az a fontos, hogy unos-untalan tápot leljenek ideges lelkesedésük szítására. Egy legenda keletkezett, mely ártalmára van neki is, az irodalomnak is."221.

5 Vö. KOSZTOLÁNYI, im. „Hiszen a politika manapság mindenütt mesterség lett és tudomány. Éppen ezért a politikai költészet pusztulóban is van. Egykor, mikor az élet még nem hasadt rétegekre a munkafelosztás elve szerint, a társadalmak régi szervezetlenségében, mikor a sajtó, vezércikk, kortesbeszéd, parlament nem szippantotta el minden mondanivalóját, még lehetett tárgya és értelme. Türteiosz, aki egy kezdetleges ókori társadalomban „ lanttal a kezében buzdítja a csatát", azért megrázó, azért nem nevetséges, mert van reménye arra, hogy szavának közvetlen hatása is lesz. A modern költőnek alig. Vajmi kevéssé valószínű, hogy egy költő, a jelenkor reklámparkjai, kormányrendszerei közepette mindaddig követeli verseiben az általános, egyenlő, községekre is kitejedő, titkos választójogot, a hadi-kölcsönök valiorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat, míg azokat meg is adják. Aki komolyan és őszintén ilyen hivatást érez magában, az helyesebben teszi, ha hatásosabb eszközökhöz folyamodik. Mint képviselő vagy utcai agitátor inkább előmozdíthatja célját. A költő a kifejezés művésze. Hivatása az, hogy a benne alaktalanul forrongó természeti erőket, melyeket értelemmel nem lehet megközelíteni, érzékletesen megformálja, mintegy létezőt teremtve a megfoghatatlanból, s ezzel a roppant munkával véget is ér hivatása. Ha politikai költészetre vetemedik, két veszély fenyegeti. Vagy néven nevezi, hogy mit akar, s akkor tartalmas, de művészileg lapos és unalmas. Vagy pedig csak céloz erre, messziről és tétován, s akkor pufogóvá, fráziscséplővé, jelszavassá válik, afféle dörgedelmes néptribunná. " 228-229. /Kiemelés tőlem, V. L. l./

6  Eredeti témánktól függetlenül, mellékesen jegyzem meg, hogy ami a, mondjuk úgy, 'kanonizációs versenyt' illeti, manapság, legalábbis megítélésem szerint, Kosztolányi és vele együtt költészetről vallott felfogása, egyértelmű nyerésre áll Adyval szemben. Persze ez egy olyan verseny, amelyet, remélhetőleg, soha, senki nem fog megnyerni.

7  PÉCSI Györgyi,  Nagy Gáspár két könyve.  Múlik a jövőnk,  In Olvasópróbák. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc. 1994. 185-196.

8  KARÁDI Zsolt, Abból a jászolból...  Nagy Gáspár költészetéről. Holnap 1993. október. 85-90. 85.

9  SZAKOLCZAY Lajos, A politika senkiföldjén, In Uő. Korfurdaló. Széphalom Könyvműhely, Bp. 246-248. 246.

10 SZAKOLCZAY Lajos, Töretlen gerincek kopogtatása, In Uő. Ötágú síp. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1989. 271-288. 277.

11 Amikor azonban enged az aktualitások vonzásának és a társadalmi utalásrendszereket nem sikerül általános érvényűvé emelni, költészete az esetek nem kis részében elválaszthatatlanul rögzül a keletkezés korához. Oly hihetetlen erővel kötődik a választott /és ezzel együtt a megtagadott/ konvencióhoz /is/, hogy számos verse mára jóformán újraolvashatatlanná és átinterpretálhatatlanná vált.
Másféle összefüggésben ugyan, többek között, erre hívja fel a figyelmet kappanyos András, Ki bántja a költőt? című írásában. Vö., pl. „Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges, egy magyar költő politikai pártállása révén mentelmi jogot élvezhet a költőként való megítéltetés alól." Kritika 1988. augusztus. 15.

12 GÖRÖMBEI András, Költő a kilencvenes években, In Létértelmezések. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1999. 201-220. 201-202.

13 JÁNOSI Zoltán, ,, Ítéletidőben, puszta-országban ". Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról. Kortárs, 2000. 3. sz. Valamint, Uő. Idő és ítélet. Felső magyarországi Kiadó, Miskolc, 2001. 201-222. 203.

14 GÖRÖMBEI András, Félelmen túli tartományban. Nagy Gáspár, Húsz év a kétezerből. Tiszatáj 2001 1. sz. Valamint, Uő. Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó Bt. 2003. 379-390. 379.

15 GÖRÖMBEI András, Nagy Gáspár újabb versei. Kibiztosított beszéd, In Uő. A szavak értelme. PÜSKI, Bp. 1996. 228-238. 228.

16 Vö., pl., KÁLMÁN C. György, Irodalomtudomány, 90-es évek. Jelenkor 1999. december.

17 Vö., pl., JÁNOSI, im. „ ...csupa olyan fogalmat vesz komolyan (szabadság, haza, erkölcs, nemzet, szeretet, igazság, hit stb.), s emel poézise eszmei pilléreivé, amelyek sem a puha diktatúra szellemi beállítódásainak, sem később a globalizációra törekvő kapitalizmusnak „nem nagyon kedvesek", s kóbor kutyaként surlódnak neki az újabb filozófia és irodalomelmélet sarokköveinek is. Ez a kor történelmi és emberi helyzetének a lényegébe metsző költészet már első mozdulataival élesen határolja el magát az e kérdéseket megkerülő poétai magatartásoktól. " 205.

18 ÁCS Margit, Költő a sohasem örök nyárban. Nagy Gáspár, Tudom, nagy nyári délután lesz. Tiszatáj, 1999. 5. sz. Valamint, Uő. A hely hívása. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2000. 315-322. 316.

19 A már jelzett etikum-esztétikum problémához tartozik, másképp közelítve ehhez a kérdéskörhöz, hogy mi, és hogyan választja el egymástól, elválasztja-e egyáltalán valami, az emberileg illetve a művészileg hitelest. A kettő semmiképpen nem tévesztendő össze, ellenben annál inkább összetéveszthető. Ami emberileg hiteles, művészileg nem föltétlenül az, ezt azonban én nem tudom /nem akarom, pláne nem itt és most!/ eldönteni. Meglátásom szerint a Nagy Gáspár befogadás történetének következő és jelentős fejezete lehet, már -amennyiben egy ilyen fejezet megíródik, ennek a két egymástól olyannyira különböző fogalomnak a szétválasztása. Ez azért is szükséges kell hogy legyen, mert tapasztalatom szerint, éppen ennek két dolognak összemosása mentén keletkezett eme költészet értelmezésének jó néhány dokumentuma.
Hasonlóan messzire /túl/ vezetne, ha ezt a kérdéskört a politikailag /akkor és ott, aktuálisan és konkrétan/ és a művészileg /vagyis általánosan/ hiteles problémájára is kiterjesztenénk.


Veláczki László
"A vers mégis maga a remény". In memoriam Nagy Gáspár. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Irodalom Tanszéke, 2008. p. 95-107.


< vissza