Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"hosszú kéjben megmártott szövegtöredékek"

NAGY GÁSPÁR: AUGUSZTUSBAN, LUDVÍK JAHN NYOMÁBAN (LEGÉNY-RÉSZLET) C. KÖNYVÉRŐL.

Nagy Gáspár prózaírói életműve alig terjed a tanulmány címében szereplő, csekély terjedelmű kötet borítólapjain túlra. És ahová kiterjed, többnyire onnan is visszahúzódik ezek közé: a Kibiztosított beszéd kötet Zónaidő ciklusából, ahol e kötet két rövidebb írása már szerepelt, vagy a Kanizsa vár (vissza) című 1999-es kötetből, ahol a legény-részlet c. írás jelent meg kis kiegészítéssel, önálló kötetben, s mint látszik, más címen. Márpedig ha az augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet) kötetet afféle gyűjteményes anyagnak, a prózaírói életmű reprezentatív darabjának tekintjük, a kötet jelentősége nyilvánvalóan megnő. Sőt, mi több, ez az alig 140 oldal a prózaírói életmű gerince, s ez megint újabb tartalommal tölti fel a borítóképet, mely amúgy is figyelmet igényel a versek felől szemlélődve is, s amelynek címe Radírgerinc.
 
Dolgozatom kettős, egymásnak látszólag ellentmondó olvasati lehetőséget igyekszik vázolni: a kötet, mint nyelvi-gondolati egység szemléletét, s ezen belül az epikai egységeket önálló darabokként, úgyis, mint egy Nagy Gáspártól szokatlan narratív beszédmód aktivizálását legfontosabb általános tematikája, a közéletiség, a politikum, a történelem megszólaltatójaként. Az egység gondolata saját olvasásom történetének jelentékeny törekvése: hogy ugyanis a borítóra írt (legény-részlet)-et nem tudtam nem áthallani a regény felé, s ettől a gondolattól csak nehezen és sokára szabadultam meg, amikor pedig már újra azon kezdtem gondolkodni, hogy talán nem is kéne (mármint megszabadulni tőle). A szerzői intenciók erre is arra is lejtenek: az elsőre alcímnek tűnő „majdnem” műfaj-megjelölés, valójában ahogy van, a legterjedelmesebb írás címe, amely a kötet kétharmadát teszi ki, de felbontja a homogén olvasat lehetőségét a minden egyes szöveg végén feltüntetett keltezés is: a szövegírás töredezettségére, időbeli szétszórtságára utal (1981 és 1993 között keletkeztek az írások) – vagyis semmiképpen sem valamiféle nagyobb szerkezetre való törekvést sejtet. Az olvasás pedig megerősíti, hogy öt esszéisztikus, esszészerű önálló zárlatot exponáló epikai egységről (is) beszélhetünk, melyeket (kisebb motovikális összetevőkről itt még nem is szólva) nem csak tematikai és nyelvhasználati törekvéseik kontextualizálnak valamennyire, úgy mint az önéletrajziság, az 1968-as prágai események tematizálása (legfőképpen), vagy a prózafordulat alakzataihoz köthető szövegszerű posztmodern szervezettség, hanem hogy az első négy, rövidebb írás csomópontjai az utolsó, érezhetően jelentősebb darabban sűrűsödnek össze. Dolgozatom e kontextus sűrősödési pontjaira kíván rámutatni, feltárva e megszólalás legjellemzőbb prózapoétikai eszközeit, s felhívva a figyelmet, a kortárs irodalom párhuzamos törekvéseire.
 
Maga a töredezettség, a novellákra szakadozottság olvasható a prózafordulat jelenségeihez kapcsolható kísérletként (a fentebbi évszámokból kitűnik: a kötet jó része éppen azokban az években született), gesztusként: az élményből nem formálható nagyregény, mert maga a történet (mármint a kötetben ábrázolt történet, nem úgy általában) válságban van: ahogyan a hatóságok rejtették a valóságot a közvélemény elől 1968-ban, jelen kötet központba állított történelmi idejében, s ezáltal a nagy történet lehetőségétől megfosztották az ellenzéki érzelmű, de a második nyilvánosság csatornáihoz hozzá nem férő fiatalokat, mint amilyen(ek) e szövegek elbeszélő(i)je, vagy mások számára egyfajta ellentörténetet formáltak (hiszen vajon hogyan gondolhattak, gondolhatnak vissza az eseményekre azok, akik személyesen vagy családtagjaik révén érintve voltak a magyar katonai beavatkozásban, lásd a rejtve felszínre kerülő halálhíreket) – ezek a rövid szövegek is a háttérben görgetik a valós történet- és személyiségformáló élményt, vagy nem ritkán, mint a (legény-részlet)-ben együtt futnak és hullámoznak az élettörténet különben radikálisan más íven mozgó tényeivel. Egy ilyen értelmezési kísérletben szövegszervező formaelvként lehet tekinteni a történelmi körülményekre – a diktatúra módszerére, amely a tematika jelentékeny vonatkozásaiban is érdekelt: a hatóságnak nem érdeke, sőt ellenérdekelt abban, hogy a köz összefüggéseket, ok-okozati viszonyokat fedezzen fel az események között, ezért a politikai kommunikáció, ha szabad a narratológia fogalmaival közelíteni felé, alineáris és a kauzalitásláncolatot megbontó – és a történet szakadozott, elemi darabokra robbantott és össze nem szervezett elbeszélése kétségtelenül ezt a világhelyzetet modellálja. Vagyis a politika, a politikai tartalom nem csak diszkurzív formában tapasztalható meg, hanem a formaeszme részeként is – ahogyan például kauzalitásláncolatot első fokon tagadni látszik a Sinistra körzet is, vagy értelmetlenné tágítja az Agancsbozót – a politikai beszéd ilyen jellegű jelenléte ’80-as - ’90-es évtizedünk irodalmában tehát sem társtalannak, sem terméketlennek nem tekinthető.
 
A kötet öt írása közül nem egy kultikus tárgyak-személyek köré rendeződik, s maga a kézbe vett könyvtárgy is hasonló: a már emlegetett, s a Múlik a jövőnk kötet Tékozlók imája ciklusának Egy könyvborító halálára versében szereplő grafika, Orosz István munkája a fedőlapon, s Milan Kundera mintegy legitimáló levele a hátoldalon, de a címsorokat figyelembe véve, jelenléte mindkét borítólapon nyilvánvaló. A Kundera-szereplő címbe emelése a name dropping eljárását követve teremt kontextuális hálót a szövegek köré már az olvasás előidejében is, a kelet-közép-európai ellenzékiség szimbolikus regénye és írója együtt emlegetve a történelmi dátummal, az augusztussal, nagyjából lefedni igyekszik e kötet eszmei mondanivalóját. A Radírgerinc pedig igen beszédes cím a borítógrafikát illetően: a radírt rá kell tennem a papírra, igen, de törölNI már nem muszáj vele. A radíroztatás ellenére meg nem tört gerinc, a radírozás gerincessége – mind ott van ebben a Nagy Gáspár számára láthatóan fontos grafikában. Évekig visszatartott írás e kötet egyik-másik darabja is – de el nem felejtett, ki nem radírozott.
 
Beszédmódjának öntematizáló-önéletrajzi jellege az első írásban, a Szívoldal, gyepüszél meg Napnyugat-királyságban több egymásba ágyazott rétegben tapasztalható meg. A rétegzettség az írás sajátosan összetett mnemotechnikájából ered: a Postamúzeumban látott művészi térkép hatására előkerülő fiktív emlék-képben gimnazista korára emlékszik az elbeszélő, ahogyan a csak jóval utóbb elkészült térkép előtt felelésképp feleveníti gyermekkori emlékeit, elvegyülve a szülőföldről való történeti tudással. A szülőföld művészi kivitelezésű topográfiai vetülete előtt beszámoló diák önmaga „mozgásáról” számol be a szigorú paptanár előtt, a műalkotáson bejelölt térségeket saját emlékezete tölti fel tartalommal, a történelmi látásmód által kitágított időkeretben összeolvadva és keveredve a régmúlt eseményeivel – miáltal a gyermekkor történelmi távlatba helyeződik – mintha tegnap történt volna a török dúlás, s mintha ma, s ez már a személyes történelem része a falu kollektív történelmében, hogy a környék megtelt menekülőkkel – ötvenhat novemberében. Az erőteljes emlékező attitűd nyelvi regiszterei a szülőföld örökölt nyelvétől az iskolában megtanult nyelven át a diktatúra által megkövetelt nyelvig jelölhetők ki. Ez a fajta nyelvszervezettség, mely a kötet egészére jellemző, az ellentétes végletek feszültségére épít, melyből kétségtelenül poentírozó jellegű, ironikus lejtés fakad, meghagyva, sőt, felerősítve a kettős beszéd lehetőségét. Az önreprezentatív jellegű írás ugyanakkor nem könnyen adja meg magát a referenciális olvasónak: az elbeszélő sem magát, sem másokat nem leplez le ebben az írásban (sem), ellenben hanghordozása a játék lehetőségét kizárja (mégha különböző nyelvi játékok jelentékeny részét képezik is), és jelzi a téma személyes jellegét, személyes fontosságát. A kötet többi írásában észlelhetőnél is erősebb a szubjektum szerepe itt, hiszen világszerűségre(-világalkotásra) törekszik a mindössze néhány lapos írásban, amely világnak központi alakja és megképzője ő maga. A kötet másik tematikájához, a közép-kelet-európai ellenzékiséghez vékony szálon kapcsolódik, tulajdonképpen egyetlen mondatban utal konkrétan a prágai eseményekre, de az egész írás lényét – ahogyan például Oravecz Imre Halászóemberét, a szülőföld hasonló szándékú legandeszerű megképzése, s még bizonyos „helyi érdekű” kifejezések és fontos földrajzi nevek kurzív szedése is rokonítja a két kísérletet – befutja az ellenállás légköre, különös tekintettel az ötvenhatos menekültekről szóló szakaszokra, vagy az agitátorokal szembeni acsarkodásra. Az egymásracsúsztató ténykezelésre talán a legjellemzőbb példa, hogy az atya intenciója „a térképrombolás maradjon örökre a nagyhatalmak bűne” – áttevődik a szövegbeli kistáj „kishatalmaira”, akik téralakító-térromboló terveikkel megszabják, hogy például minden ésszerrűség ellenére mennyit kell gyalogolni a vasúti megállóig. Ez a többdimenziós létértelemzés a kötet nyitó darabjaként egyrészt máshová fókuszálja figyelmünket, mint ahová a borító- és a címlapok vezették, másrészt azonban annak az emberi, irodalmi és politikai attitűdnek az eredőjét villantja fel, amely Nagy Gáspár egész életművét átizzítja, egyben megelőlegez egy történetszálat, hogy tudniillik a korban benne levő elbeszélő hogyan maradt ki Csehszlovákia lerohanásából.
 
A kötet címadó írása pár lapos volta ellenére is nagyobb forma felé mutat: egyrészt több darabból tevődik össze, prológ, cselekmény, epilóg, epilóg epilógja, másrészt, ahogy van, lábjegyzetként olvasódik a Tréfa mellé – a kultikus Kundera-regény korabeli olvasásának tematizálása áll a szöveg középpontjában. Az 1981-es keltezésű szöveg a kisvárosi burleszk és a politikai pamflet határmezsgyéit érintve vázolja fel egy kultusz születését, illetve kivéreztetés(ének kísérlet)ét. Legfontosabb összetevője az irónia és a szatíra gesztusa, mely egyfajta infantilis elbeszélői naivitás beépítéséből ered. Olyasmi ez, amiről Balassa Péter egy helyen azt írta: jellegzetes közép-európai gyagyaság. A jellegzetességet pedig éppen a cseh irodalomra értette. Elkobzott kötetek, megfigyelt olvasók, az ellenzékiségbe szinte belehajszolt fiatalok az írás szereplői. A titok, a közös olvasmányélmény, a beavatódás szintjei a leplezés fokának alakulásában érhetők tetten: előbb „M.K.”-ról beszélnek a szereplők, utóbb, ahogy az összeesküvés köre bővül, Milan K.-ról, azonban az Epilógusban, amely a Tréfa „eltűnéseiről” szól, már ismét M.K. lesz, s a Žert vagy Tréfa című könyv pedig „i.m. (idézett mű)”. A beszéd és az elbeszélő lebutítása, infantilizálása feloldó jelleggel képes működtetni a hatalomról való megszólalást: „ismeretlen kezek” munkájáról beszél, a könyvtárakból való kivonásról, vagy az albérletből eltűnő kötetről így szól: „Pár hónapja megint eltűnt a könyv; de nyilván nem a barátaim közt kell keresnem a tettest. Valaki ittjárt, beleolvasott és nem tudta letenni, annyira érdekelte Zemánek karrierje. Így aztán magával vitte. És ő nem tartozik az ismerőseim közé, hogy polcán viszontláthatnám. Egyszerűen nem járok a lakásában.” – a dolog feszültsége abból ered, hogy egyetlen szó sem esik a Tréfa ellenzéki hangneméről és tartalmáról – az elbeszélő, tettetett naivitással persze, így aztán csakis értetlenül állhat az események előtt. Mint ahogy a gyanútlan olvasó is – olyan megjegyzései, hogy pl. a Tréfa eladhatatlan könyv lenne nyilvánvalóan legalább kétféleképpen olvasható: a gyanútlan olvasatban esetleg olvashatatlan, nehezen felfogható könyvként, vagy másképpen, kínos ilyesmit tartani a boltban, eladhatatlan, mert tilos árulni – hát gyorsan megszabadulnak tőle. A szöveg egészét áthatják a cseh irodalomból és filmekből építkező motívumok: az „urazás”, vagy a pecsételés szigorúan Hrabal-Menzel féle mozdulatai
 
Megfigyelhető, hogy Nagy Gáspár kisvárosi szüzséjét az újabb irodalom mennyire támasztja alá. Olyan fiatal írók munkáiban, mint Grecsó Krisztián vagy Kiss Ottó ugyanezzel a színpadias gesztusokkal és burleszk-jelenetekkel „működő” vidéki mikrovilággal szembesül az olvasó – de náluk már az írás ilyen jellegű politikai töltete nélkül.
 
A ZöldErvin Tübingenből a kötet leginkább poén- és posztmodern szövegszervező eljárások köré épülő írása. A középponti, már-már kultikus tárgy egy jó nagy hangszertok egy lány kezében. A túlrészletező, jellegzetesen posztmodern építkezési mód, a semmiség felfokozott poétikája teremti meg az írás feszültségét: a nyelvhasználat felszínessége szöges ellentétben áll a történet titokzatosságával: ki ez a lány, mi van a hangszertokban (és mikor ez kiderülni látszik [virágok], akkor meg, hogy mért), hová tűnt el a lány és mért lett az elbeszélő gyanúsított? A nyugtalanító kérdésekre adandó válaszokat a könnyed és érezhetően terelő, elkenő jellegű narráció jelentéktelenné teszi, elmossa, az elbeszélhetőséget megkérdőjelezi. Ebben a szövegben tapintható ki leginkább az önreflexív-jelleg, a meta-narratíva zárójelbe tett és onnan kibeszélő szerveződése, amely már a Ludvík Jahn írásban is megfigyelhető volt, a nyelvi poénok, és azok folyamatos kommentálása, felülírása (ld. a címbeli ZöldErvin, aki természetesen Hölderlin akarna lenni – a keltezés időpontja kizárja, hogy egy másik költővel folytatna párbeszédet a szerző).
 
Kultikus személy köré rendeződő, erőteljes írás a Barnásfekete történetek – a budapesti művész közeg, az egyetemisták sokáig szimbolikus helye az Ibolya presszó, s H. úr a közép-európai író, akit, ha más egyebet nem is tudnánk, a szöveg mottója is Bohumil Hraballal enged azonosítani. A vele beszélgető magyar író(k) Nagy Gáspár szétszórt (értsd e helyen személytelenül emlegetve, de többfelé, több személyre szétosztott) élettörténet-darabkáit elevenítik fel, s a cseh értelmiség ellenzéki dokumentumaira hivatkoznak (de egészen pontosan ezt sem nevezik meg). A szatírikus-gúnyos hangnem (ld. sűrű szemöldökű tanár úr), mely ismét elhallgatásokkal egészül ki, megint alkalmasnak bizonyul a hatalom „titkolt” módszereinek karikírozására. A Vegy-tan vers körüli botrány, az ellenség-keresés/teremtés érthetetlen és józan ésszel felfoghatatlan mozzanatainak felemlegetése valóságos összeesküvések színhelyévé avatja a presszó asztalát. A Vers- és szövegértelmező munkaközösség pedig már egyenesen antiutopikus lépés – érezhetően a nagy íróval való beszéd szenvedélye egyre zabolázhatatlanabb képeket hoz elő a hatalom módszereiről. Amelyek különben, bármilyen hihetetlen is, reális talajon álltak. A leginkább publicisztikával érintkező írása ez a kötetnek, hiszen szinte minden mondatát átizzítja a poétikailag alig megdolgozott politikai mondanivaló. Tényszerűen az elhallgatott, visszatartott versek felemlegetésével, egyes irodalmi botrányok megszellőztetésével ez a szöveg kapcsolódik legelmélyültebben a Radírgerinc c. borítógrafikához is.
 
A kötet első négy írása, ha elfogadjuk azt a különben reflektálatlan sejtést, hogy azokat végig ugyanaz a narrátor beszéli el, mozaikos önéletrajz-váznak láthatók: kezdődik a gyermek- és gimnazista korral, a második történetben 19 éves segédmunkásként a kisvárosban, majd a fiatalember immár a nagyvárosban, s aztán művészként a negyedik írásban – s közben a naivitástól a kezdődő ellenzékiségen át a konkrét meghurcolásokig jut el a történet, mintegy fejlődésregény-lenyomatként. Innen ír vissza a megelőző szövegekkel valamennyire érintkező (legény-részlet) az augusztusban, Ludvík Jahn nyomában szöveg helyszínébe és idejébe.
 
A történetbeli Zsuzsa vagy Klára alakja magába olvasztja a Ludvík Jahn-szöveg szőkeségét, a zenész lányt a buszról, az író titkozatos Kláráját az Ibolya-preszó-beli révedezésből. Élettörténet és történelem ellenpontozza és feszíti egymást – mikor melyik takarja a másikat. A szöveg bár érezhetően párdarabja a már említett Ludvík Jahn-írásnak, nem látszik tudni róla: a kétféle elbeszélő-főszereplő élettényei nem akarnak érintkezni, még csak annyiban sem, hogy a legény-részlet főszereplője éppen akkortájt, 1968 augusztusában egy interjúkötet révén hall először Kunderáról – vagyis a sejtésre rácáfolva, (részben) más az elbeszélő ebben az írásban.
 
Nagy Gáspár szerelmi története ismét a túlrészletezés eszközével épül, de ebben a kisregénnyi terjedelmű szövegben nem teremt olyan mikrovilágot, mint a jóval rövidebb Ludvík Jahn-szövegben: mintha a városkának alig volnának lakói a szerelmeseken és a családtagjaikon kívül, akik vannak, mint Buzek úr, viszont ugyancsak amolyan cseh-stílusú burleszk-figurák. A mellékszereplők háttérbe tolása még hangsúlyosabban szabadabb teret nyit a főbb szereplőknek, amire szükségük is van: a történet hullámzása hol a szerelmi szálat, hol a mellette/mögötte zajló történelmi eseményt erősíti fel, s e rövid terjedelem ennél szélesebb spektrumú ábrázolásra nem is teremthet már teret. A gondos aprólékossággal felépített szerelmi történetet aztán az írás utolsó harmada tragikus rohamléptekkel leépíti – a történelmi szál hosszú oldalakra száműzi, majd egy másik, már eleve zárójelbe tett szerelem számolja fel végképp. A történet két szála tehát ellentétes irányban változik, afféle fordított arányosság figyelhető meg: a szerelmi történet intenzitása csökkenő, a történelmié pedig növekvő, erősödő – ugyanakkor a csúcspontok és a hullámvölgyek egybeesnek: „Levert voltam, mint a testvéri csehszlovákok” – erősíti fel időnként a megérzést a narrátor hasonló mondatokkal.
 
Az elbeszélő nem farag hőst magából: egyetlen utalás sincs, hogy kivált volna a szendergő közösségből, s harcosan és dacosan szemlélte volna a csehszlovákiai történéseket: míg mások a felvonuló tankok miatt lezárt úton amiatt bosszankodnak, hogy nem látják az augusztus 20-i tűzijátékot, s a manipulált, felülről szervezett hírekben nem mondják be, mi történik, ellenben állandóan az elvárt táncdalfesztiváli szirupokat sugározzák, amelyek nem jutattják a hallgatóság eszébe a gondolkodás szükségességét, tulajdonképpen nagyon mást ő sem tesz. Nem háborog és nem mond butaságokat, de a szerelemmel, az egyhetes nyári kalanddal foglalkozik. A szatirikusan szemlélt táncdalfesztivál döntőjét figyelte ő is az előző estéken a Szabad Európa Rádió adásai helyett – utóidejű felismerései határozzák meg e szövegbeli fellépését.
 
A kisregény tulajdonképpen az eszmélés története – a világnézeti formálódás utolsó, nagy lökést adó stációja. Az elbeszélő még be sem tette a lábát az iskolába, de a pedigréje már gyanússá teszi. Minden megszólalását árgus szemekkel figyelik a párt ideológiai megbízottjai. És közben minden irányból a cinikus elhallgatás és hazudozás falába ütközik. Ilyenformán valósággal beleépül a kirívó, az ellenkező, az ellenzéki szerepébe. És ekkortól kezd el egyéniségként funkcionálni – míg a szerelmi történetben alig látható jelleme, a buszon pedig, melynek útját elállják a tankok, szinte ott sincs, az olvasmányélmények (Kundera és Ortega y Gasset) és a politikai eszmélés után jelenik meg tulajdonképpen karakteresen a történetben. Melynek utolsó harmadát, az addigi részletező módszertől eltérő kivonatos elbeszélést már valóban maga formálja – és nem a történet őt.
 
Nagy Gáspár e kötetben szereplő szövegei, eljátszva az életírás alakzataival, azt sugallják, hogy dokumentumként, egyes részleteit valós memoárokként is olvashatjuk akár. A politikai-közéleti szerepvállalás megformálódása kétségtelenül fontos korrajzzá teszi a kötetet. Dokumentum jellege-értéke mellett, helyenkénti publicisztikussága, esszészerűsége ellenére, amely leginkább a több stilisztikai réteg aktivizálásából ered, szépirodalmi értéke kétségtelen, mint ahogy tulajdonképpen egyfajta csemegeként is olvasható a posztmodern prózaeszközökkel kísérletező mű a különben klasszikusan modern szerepben megismert költőtől.
 
Jelen kötet pedig az életművön belül sem társtalan: ugyancsak az 1995-ös esztendőben jelent meg e munka pár-kötete is, a ciklusból könyvvé nyújtózó Zónaidő, amely közép-európai naplóban tematikusan egybegyűjtött versek, fordítások és esszék olvashatók. (Föntebb már említettem, hogy e kötet néhány írása éppen a Zónaidő, akkor még „csak” ciklusban jelent meg kötetben először.) S ha hasonló, fikcionalizált prózát nem is publikált, az elmúlt években több esszékötet is megjelentetett a Tiszatáj Írói Munkaközösségének gondozásában.
 
Nagy Gáspár jelentős lírikusi teljesítménye elfedi ugyan terjedelmileg csekély prózáját, az 1956-os forradalom rehabilitációját célként kitűző tematikája pedig a más közép-európai diktatúrákkal foglalkozó írásait, de egymást követő két kötete jól jelzi e törekvések szubjektív fontosságát, a végeredmény pedig termékenységét. Így aztán a kötet kitikai visszhangjában tetten érhető kisajátító jellegű kijelentéseken, mégpedig hogy Tarján Tamás inkább a nyolcvanas évtizedben megéltek ábrázolásához kíván időt és alkalmat Nagy Gáspárnak, inkább csak mosolyogni lehet: a példa azt bizonyítja, jó, ha mindenre jut idő és alkalom. És persze élet.
 
2007. április 9. - 2007. május 3.


Elhangzott a Nyíregyházi Fősikolán 2007. május 3-án a Nagy Gáspár emlékére rendezett konferencián.

Antal Balázs
"A vers mégis maga a remény". In memoriam Nagy Gáspár. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Kar Irodalom Tanszéke, 2008. p. 27-35.


< vissza