Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Világvesztés?!

A Koronatűz és a Halántékdob köl­tője harmadik kötetének első oldalai után már sejthető, ami a későbbiek­ben bizonysággá válik: számottevő hang- és szemléletváltás, a későbbi pályaszakaszt feltehetően lényegesen módosító hangsúlyeltolódás uralja az itt olvasható verseket. Noha az elő­ző könyvek műveit jellemző vonások - mint például a látomásos expresszi­vitás vagy „ellentéte", a transzcendenciára hajló szemlélet és hangvétel - most teljességgel eltűnni látszanak, azt az érzést keltve föl, hogy valamitéle tudatos önmanipuláció zajlik itt - a költői és versvilág központi helyére kívülről, mesterségesen beemelt elem szervezi át az attitűdöt -, a figyelmes olvasó azonban fölfedezheti: szó sincs efféléről, a váltás, változás éppenhogy természetes következmény: a kitelje­sedő költőlét eredménye. A „repül­ni vágyó akarat'' és a „ketreces szavak"-at szülő repülési viszonyok szem­benállása-szembesülése; az öntörvé­nyű költői és a (szintén öntörvényű) poézis nélküli világ szükségszerű(?) ütközése hozza létre azt a groteszkbe, iróniába, olykor az abszurditás komorságába hajló versvilágot, ami a Földi pöröket markánsan megkülön­bözteti ugyan az előző könyvektől, de nem távolítja el ettől azokat. A Halántékdobban és a Koronatűzben jobbadán csak körülírt „repülésvágy" ebben a kötetben teljesedik pontosan meghatározható akarattá. S míg azok­ban az emberpróbáló, de még nem vérontásig menő „árnyékbokszolás" szült meggyőző erejű műveket, addig itt már nagyon is „talajszagú" birkó­zás folyik a porból vétetett, de aka­ratunktól immár függetlenül, kiismer­hetetlen belső törvények alapján cse­lekvő gólemszerű hatalmakkal-hatalmasságokkal. A küzdelem tétje a le­hető legnagyobb: ,,a száj börtönudvará"-nak megszüntetése vagy a „hall­gatni szabad" véglegesülése. Az egyet­len lehetséges életfunkcióját végző, azaz a repülő vagy az ,,áthúzott ma­dár" állapota: a költői „élet vagy ha­lál" olykor már-már eszkatológikus tisztasággal és tisztánlátással formulá­zott „tételei" a Földi pörök, legkivált a Hangtompítók című ciklus versei.

Emellé, a könyv egészén végighúzó­dó gondolatgerinc vagy „pörmenet" mellé, azt támogatva-kiegészítve föl­rajzolódik egy másiké is: a repülés involválása, azaz a szuverén, a poézist nélkülöző dolgokat is költészetté alakító látásmód - illetve e látásmó­dot motiváló-meghatározó szabadság-építő vágy - és a ,,repülni-miért" átlényegíthetetlen, bénító látószöge egy­másra vetüléséből kibomló gondolat­menet, amelyet legtisztábban az első és második ciklus (Tantárgyak a feke­te indexből, Párhuzamos koporsók) fogalmaznak meg. E gondolatmenet lényege végső közelítésben világvesztésként határozható meg, mely világ­vesztés nem csupán a létminőség versekben, versek által is megrajzolt alázuhanását (Ko/ó/rkép, Ha látnál), ha­nem az embervesztéses idő állandósu­lását is jelzi-jelképezi (Párhuzamos ko­porsók). Egy elsüllyedt világ, amely életünkben ma már csak emlékek, sír­keresztek formájában és reminiszcen­ciákban van jelen, és az itt- és meg­maradt, ám kiürült, emberi tartalmát és funkcióját vesztett világ párhuzama ez. S a költő, az ellentétes irányokban mozgó, merülő és emelkedő világok között ide-oda lökődve-verődve riad­tan keresi a kötődés lehetőségeit, mó­dozatait („De szüljön meg valaki azzá, aki voltam"). A „tartozni valaho­vá" megindítóan emberi motivációja egyúttal arra is készteti, hogy szűkebb élet- és mozgásterét, a költészet, az irodalom tájait is végigjárja (Utak és kutak) pörölve és vitázva a - számá­ra a művekben nyilvánvalóan a világ­vesztés zajait-zörejeit intonáló - különféle poétikai felfogásokkal, költői magatartásformákkal. A világlét és emberlét biztonságát és méltóságát kutató, mérlegelő szenvedély egyúttal a költői lét felelősségét is keresi (Párhuzamos koporsók, Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra . . .), olykor ta­lán túlzott, indokolatlan szigorral ma­rasztalva el a felfogása szerint ide­gennek, itt és most gyökértelennek minősülő; minősített poétikák követőit (Az un. nyelvkritikus költészet mani­fesztumának rekonstruálása. . .). Ag­gódása, félelme persze nem alaptalan, hisz' a világvesztés eléggé pontosan érzékelt és jelentésteli metaforákban fölírt történelmi időben, történelmi folyamat/ok/ban jelentkezik . . . , s ki vonhatná kétségbe ,,a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel. . . a lényegről" „kussoló" művészet elve­szejtő cinkosságát!? E világ-, ember-, hit-, és honvesztéses történelmi idő­érzékelés legkiválóbb megfogalmazása a Két nyárfa a Hódoltságban, a kötet egyik kiemelkedő szépségű verse és a Benézünk majd a Múltidőbe . . . ős­szel, melynek „arcod egy üvegtáblába merül..." és „egy élére állított vers , . ." kezdetű betétjei ugyancsak lírai csúcspontjai a kötetnek.

Az utolsó ciklusa az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, találó lezárása a poézissel végzett törvénykezésnek, a repülés szabadságáért folytatott, lírai kérdés-felelet formájában végigvitt pöröknek. Betetőzéseképpen, utolsó darabjában megbomlott világunk, tudathasadásos létünk egyik alaphelyzete elevenedik meg: a költő önmagával pöröl, ön­magát idézi - felfogásától eltérő fel­fogások nevében! - (fogalmazzuk így:) a kor ítélőszéke elé. S ebben az ab­szurd pörben könnyebbséget - mely korántsem jelent; meg- és belenyug­vást - nem a zsebben hordott borot­vaéles kés tudatának biztonsága, s nem is az asztalra tett láb talmi te­kintélyeknek fittyet hányó, józan pi­maszsága ad (vagy adhat), hanem az a tény, amelyet a mű végső üzenet­ként (ítéletként?) tartalmában és tar­tásában is sugall; embertelenül nehéz, de ama bugyrokban is létezhetünk sé­rülésmentes gondolkodással, gerinccel,


Endrődi Szabó Ernő
Palócföld, 1983. 5. sz. p. 48-49.


< vissza