Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár hűsége

A hűség, jól tudjuk, nem esztétikai kategória. Az áruló, a hazát - önmagát és a népét - feladó is írhat jó verset, festhet jó képet, szerezhet értékes zenét. Nekünk mégis valahogyan jobban tetszik az a művész, akinek az alkotását a megélt élet hitelesíti. Amikor a mű és az életút nem áll szögesen szemben egymással. Amikor a megannyi -egyéni és közösségi - szenvedés során kikristályosodott élettapasztalat jobbító erőként visszatükröződik (egyedi módon, hiszen ettől művész a művész) az alkotásban. Nem kell ahhoz az írónak tolsztojánus szentnek lennie, hogy minden futásában benne lássuk az emberiség önfelszabadító gyönyörét. De ha karaktere valamennyit is hordoz ebből a végső soron közösségi magatartásból, már nem élt hiába: teljesítette a rá mért (önként vállalt) küldetést. Mert az igazi író - így van ez ezredévek óta - lámpás; erkölcse révén a sötétség, a társadalmi félelmek oszlatója, a mindenkori önkényuralom és a zsarnokság ellensége.
Nagy Gáspár (1949 - 2007) is abba a, Balassitól Petőfin és Illyésen át Utassyig húzódó vonulatba - a bajvívók közé - tartozott, amelynek tagjai az egyén boldogulását a közjó motorától hajtatva a nemzet fölemelkedésében látták. Akik nem vetették el -sőt, magukra nézvén kitűntetően élték meg - a népszolgálatot, s a botor és gyáva „politikusok" ellenében mertek cselekedni. Manapság nem nagyon van hitele ennek a magatartásformának, még a szorongatott (kisebbségi) helyzetben élő literátorok közül is nem egy inkább a nemzetközi tőke nemzeti sajátságokat lemetsző ollójára - a globalizációra - esküszik. Eme, az önfeladással egyenértékű „sövény-nyírás" leginkább azon szellemi nyomoroncok sajátja, akik számára a haza (és a sokszor leszólt, meggyalázott nyelv, jóllehet általa igyekszenek boldogulni) csak szükséges rossz. Elviselik, hogy a megtagadott „sajkán" behajózhassanak a népek szent nagy óceánjába. A posztmodern - innen-onnan jól megfizetett - skribler még József Attila érzéseibe is (aki a Dunát testvériség-folyónak látta) képes belerondítani, hiszen képzelme szerint az ember csupán ezzel a tettetett „modernséggel" lehet igazán világpolgár.
Eme divatos áramlat ellenében, sokszor a golgotai szenvedést is a maga javára fordítva, épült a Nagy Gáspár-i életmű. A harlekin játékos maszkját sem sutba dobva -van-e posztmodernebb vers, mint a tág horizontú és fölöttébb fullánkos Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból című költemény -, ám komoly méltósággal. A „konzervatív vers" hagyományaihoz (lásd Petőfi szabadságeszményét) ragaszkodva, ám a legnagyobb nyíltsággal közelítve a világfölforgató bohócok - az orfikus mosolyú Weöres Sándor és a csörgősipkát Londonban rázó Határ Győző - nyelvi, világképi terrénuma felé. A Dózsa György halálai - a lázadó igazságát - címében is viselő első verseskötet, a Koronatűz (1975) nem véletlenül volt (többek között Nagy László és Kormos István elismerését is kivíva) a könyvek könyve.
Ha a költő „prae korszakát" (1968 - 1972) nézzük, azonnal látni a versek élmény-mögöttesét. Vagyis azt a szülőfalujában, Bérbaltaváron vérébe ivódott hagyományvilágot (paraszti ősök) és a pannonhalmi gimnáziummal később kiteljesedő művelődéstörténeti terrénumot, amely a munka megbecsülésén kívül a tudás emeleteit is magában hordta. S nem kevésbé az igazságtalanság elleni bátor föllépés - a valahol a Bibliát maga mögött tudó tisztán szólás - megannyi alakzatát. A vőfélynóta farigcsálásáról híres nagyapától sokat elleső kisfiú élményvilága az 1956-os forradalom bukásával menekülésre kényszerült fiatalok élménybeszámolóival gyarapodott. „Hétévesen ittam minden szavukat. Két évvel később a Vas megyei napilapban egy kis hír tudatta, kivégezték Nagy Imrét és társait. Nagymama megjegyezte: a jó Isten megbünteti őket." Ugyanebben a visszaemlékezésben olvasható: „A második szál, ami a forradalomhoz köt, Pannonhalma. Amikor '63-ban a bencés gimnáziumba kerültem, sokan suttogtak arról, milyen retorziók voltak a forradalom emlékének ápolásáért, merthogy a diákok gyertyát gyújtottak '60-61-ben november 4-én. Hallottam arról is, hogy Söveges Dávid igazgatót miként verték félholtra '57-ben, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mondván, Pannonhalma se a nyilasoknak, se az oroszoknak nem nyitott ajtót." (A forradalom budapesti helyszíneit különös térképpé rajzoló gyermek - papirosán a Corvin-köz a Széna-térrel volt határos -, 1956 őszén sejthette-e, hogy a szabadság lekaszabolását mily megtorlások fogják követni?)
„Baltavár és Pannonhalma Nagy Gáspár világképében a hűség és a nyitottság iskolája lett. A kötődés és szellemi hódítás - máig eleven személyiségjegyei" - írta az író monográfusa, Görömbei András. S ebből a karakterét már fiatal korában jól mutató arcból kiolvasható volt minden gyalázat elítélése. Csak a vak nem látja, hogy híres versének, az 1983-as Öröknyár: elmúltam 9 évesnek (a tatabányai Új Forrás botránya után a költemény kötetben csak 1989-ben jelenhetett meg) mindennél világosabb előzménye a prae-korszak egyik jellegzetes darabja az 1970-ben papírra vetett Aki állítólag. Világos történet, ám van benne annyi csavar - pályáján a kibiztosított vers később is kibiztosított kézigránátként működött -, hogy a cenzúra ne vehesse észre a (később infinitivusokkal bújtatott-erősített) Nagy Imre-parafrázist. „Kivezették a városfalon kívül / a kapunál majdnem elgáncsolta az őr / a harang majdnem elkondulta magát / hivatalos eljárás a bizalmasok szerint / 'csak a megkövezés után következik' / szóval a kivezetett volt a bűnös / aki állítólag másképp akarta építeni a várost / illetőleg az addigi gyakorlattal / és a fejével nem tudott mit kezdeni / ezért is 'megváltás volt számára a kövezés' / az eltemetést engedélyezik / de nem a katakombába / az utókort meg akarják kímélni / egy 'vértanú-históriától'."
Aki ezt írta, „idegek rácsain ringatózott" (József Attilához), és készült a megmérettetésre. Ha kissé keserűen is - „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!" (Petőfi elsiet a segesvári piacról) -, de öntudatosan viselve a költőnek-igazmondónak járó kivetettséget. Nagy Gáspárt már ekkor sem a forradalmár-gesztus űzte-hajtotta, hanem a földhűség, az anyahűség, az együtt-gondolkodókkal való hűség - Elérhetetlen föld; Kapuállító - versben való kinyilvánítása. A költemények mítoszi hátterét a paraszti létforma (Csikó L; Csikó II.) éppúgy rajzolta, mint egy Illés Árpád-festmény (A tenger ajándéka) vagy a költőnek is keserű halál-sor (Égi megbízás - Kondor Béla emlékének; in memóriám B. Nagy László). A Biblia mint egyetemes jelképtár ott izzik a szavakban - „Katapultos szamárháton / röpítsd szavad ki a kertből // ezért a mákszemnyi kincsért/lopd el szíved Názáretból!" (Lopd el!); illetve ilyesféle telítettséget mutat még a Tékozló fiú szülőföld-élménye is -, s igencsak fontos „történelmi" élménykor letéteményese az Aranyharmonika, s nem különben megrázó anya-verse, az  egyetlen szóképében a mester, Kormos István előtt fejet hajtó Anyámmal hófehérülök is.
Magyarság-élménye, amelyet kimondatlanul is kimondva a Trianon-élmény fölöttébb meghatároz, szintén itt alapozódik meg. Nem is annyira a Ha regeszarvas lettem én című, naivan-bájos versre gondolok, sokkal inkább az erkölcsként jelen levő, határokkal nem cövekelhető hazára - „megvakít Kölcsey másik szembogara!" (Fűvel földellek el) -, amely egyszerre példa is, sors is, megváltó keménységével életet adó akarat is. Ugyan némelykor fájdalmas utalás van a magyar történelem jelent buzdító mélyrepülésére - Arad koromfeketében kétségkívül a mérhetlen történelmi gyász élő vértanúja: „Ők tizenhárman is oldják a bitók alatt kötelünk" (Társzekerekbe fogass!), és 1956 gyógyító gyámola is megidéztetik - „október vérző levélbrokátjába / csavard a kezed" (A tél elé) -, a „forgok ítéletidőben, puszta-országban" helyzetkép örömös szenvedése valamennyire fölszabadító erejű. Aki csupán a költői képet, és nem a megrendült fölismerést („mert már minden megtörtént értünk") követi, annak is megrázó erejű lesz a vallomás mint állapot-meghatározás - el nem szakadhatok innen! - szép következetessége. „Ha belágyul alattam a föld koponyája, / ha folyó és tó jege nem bír, nem viselhet; / kínzott halszálkaként szúrnak át / gyönyörű jövendölések, lehámozottan fönséges kopár / Magyarország-medencecsontok" (Eljöhet értem).
Ha megalapozódott valami - például magyarság-élményben fogant szent dühe -, az tovább is lüktethet. Most már nem a vállalás merészsége lesz irigylésre méltó - a hetvenes évek közepén-végén az sem lebecsülendő tett -, hanem folyamatossága. .Semmi sem tudja eltéríteni korán meglelt igazságától - pedig a politika előtte is elhúzza a mézesmadzagot -, nincs az az erő, ami maszkká színesítené jellemtulajdonsággá vált hitét: „Arcom országútjain / megtorpannak az átutazók, / megtorpannak és megdöglenek / az ideiglenes hazakeresők" (Arcom országútjaín). Bár az írószövetség 1981-es közgyűléséről, illetve az ott „megvívott csatákról" mondja az egyik, több mint másfél évtizeddel későbbi interjúban, megállapítása - mert erkölcsi irányultsága és eszmerendszere kezdettől fogva azonos volt - korábbi évekre is igaz: „"Ha majd egyszer valaki végignézi a szövetség remélhetőleg meglevő jegyzőkönyveit (a pártközpont és a művelődési tárca megfelelő osztályainak irataival egyetemben), akkor láthatja: ki mit képviselt, hogyan vizsgázott akkor demokráciából, szolidaritásból, emberségből. Azt hiszem, volt szerencsém bőven megtanulnom a leckét, látva nagy emberi drámákat, silányságokat..."
Számára a legnagyobb lecke - s ehhez ereje is volt, meg hite is -, a magyar irodalom egybetartásáért vívott küzdelem volt. Emberségünk megőrzése. Szembe tudott nézni - szembe is nézett - mindenkivel. Verset, novellát, regényt, esszét és tanulmányt is csak azért írt, hogy - önmaga szigorú vallatásával - közelebb kerüljön népéhez. Megvetette a sunyiságot, a hatalomhoz való dörgölődzést, a besúgást, az akarnokok (a csupán az önmaguk képét faragók) közösséggel szemben való mesterkedéseit. Tudása, makulátlansága mellett hite tette naggyá és erőssé. Az Úrtól, aki - Kányádi Sándorral szólván - a fák hegyén jár (a magasságban és egyúttal az Olajfák hegyén, amely egy kissé a bérbaltavári kanyargós szenvedés-ösvényeket is bújtatja), sok minden egyéb mellett a megbocsátás nem is annyira könnyű feladatát kapta. Ez a parasztősök vérét magában hordó, a tisztátalan dolgok ellen örökké lázadó-forrongó költő nem átallott félszáz besúgójáért és a rendszert működtetőkért (egyikük az Európa Unió táncparkettjén vigyázza a tisztaságot) naponta imádkozni - gesztusa több mint úri gesztus -, hogy megmentse azon silányak lelki üdvét is, akik még a száraz kenyeret sem érdemlik meg.
Életműve ezt a magatartást példázza. „Sokszor emlegették Illyés Gyulának azt a mondását, hogy az írónak Magyarországon a Vízügyi Hivatal szerepét is magára kell vállalnia, ha szükségesnek látja. Való igaz, hogy egy szerencsésebb országban talán kevesebbet kellene a költőknek a politikával közvetlenül foglalkozniuk. Egy azonban tény: amivel nem, vagy megkésve foglalkozott a szociológia, a történelem(tudomány), amiről hallgatott a politika, arról a költészet beszélt" (A Költőt nem lehet leváltani).
Nagy Gáspár, a föntiekre nézvést is, beszédes volt. Egy olyan korban, amikor csak a hazugságot díjazták ezüst-tallérokkal. Előfutára lett volna a zsarnokságot az általa elkövetett gyalázattal szembesítő beszédnek? Bár Illyés Gyula nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról ama híres közzététel révén (Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.) már ismert volt - jóllehet létét a több évtizedes eltitkolás „meg nem történtnek" tudta -, mindig jólestek azok a kijózanító szavak, amelyek segítettek az időből kizökkent (mert kizökkentett) közgondolkodást a helyére tenni. Egy kevéssé méltányolt verse, a címével is megdöbbentő Lüktetés a hullaházban - elég legyen a kezdő és záró strófát idéznem - ezt kísérli meg. „Szívünk van, agyunk és hajunk. / Szerelmek, ezer vágy. Millió bajunk. / Lótetem. Zörgő Európa-váz. Halott anyánk. / A Boldogasszony egy szava. És por valánk. (...) Itt lüktetünk most még mostohán. / Lehet, hogy almavirágzásunk korán / jött; járt-kelt a temetők alatt, / a + - időben hatalmas lift haladt."
A Halántékdob (1978) - „minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék" (Csak nézem Olga Korbutot...) - már valóban dobolt. Aki a fönt idézett költeményt és a Hétparancsolatot írta, az „át (akart) zubogni az összes szennycsatorna cserepes torkán". Mondandója csupán a politikát érintette volna? Nyilván azt is, a kitűnő tornásznő, a fehérorosz Olga Korbut csak azért került a költemény homlokára, mert az eredeti címet, a Szaltószabadságot a cenzúra likvidálta. De az önkiteljesítő, mondanivalójukban és szerkezetükben is többszörösen összetett versek (Ködhimnusz; Világtemető; „Szálla alá poklokra"; Forduló év) mellett ott van egy „kis vers” is, a remek Hótalan a hegyek inge. Aligha kell ide sodró erejű lázbeszéd, hogy értsük: egyszerűsége maga a kinyilatkoztatás. „Az indul el akaratlan, / kinek angyala jelen van, / hótalan a hegyek inge - / el kell érnünk Betlehembe."
Nagy Gáspárnak - pedig csak ezután következett az igazi feketeleves - innentől fogva nyert ügye volt. Magáénak tudhatta Nagy László, Jékely Zoltán, Kormos István barátságát, szerkesztője lehetett a Móra Könyvkiadó költészet-sorozatának, s erős volt – mert időközben acélozódott is - az a belső tartása, amely a költeményét mindig kivezette a hatalom kataklizmáiból. A korábban Három kézjeggyel - Petőfiével, Adyéval és József Attiláéval - írott vers idő közben más technikákkal és eszményképekkel találkozott. A költő bölcsebbé vált. Nagy élményét, a Pilinszky verscsöndjével való találkozást nem feledve, a költeményt „posztmodern csavarral" ég s föld árkába fordította, de nem annyira, hogy ne látszódnék a mondanivaló társadalmi vetülete is (például a Föld-tanba bújtatott Trianon-emlék). A Nyelv-tannak, a Hit-tannak, a Föld-tannak, a Fény-tannak, a Hő-tannak, a Vegy-tannak és a K(o)ór-tannak megvan a külön tudománya - értelmezési köre -, mint ahogyan az Új Symposion avantgárdja felé kacsint (engem is szereplőnek láttatva) a már említett Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból és az Infinitivusok lányom olvasókönyvéből (ez utóbbiból: „vízből borozni / jövőt tanulni / hazát orozni / mindig lapulni / anyánk pofozni / engem lövetni / melót fokozni / pártot követni").
A Földi pörök (1982) című kötetben nem az az érdekes - persze az is -, hogy a komolyan vett „avantgárd" ficamok és a már jelzett, sok mindent magukba foglaló tanok miként simulnak egybe az Ott, Lepantónál...maivá emelt történelemszemléletével és - megint egy különlegesség - a Nyelvem pallosával című, az Urat szólító zsolozsma „hallgatni szabad" szabadság-képével, hanem sokkal inkább a szegedi Tiszatájban is nagy bonyodalmat okozó versek, a Két nyárfa a Hódoltságban és a Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel a hatalom számára több mint nyugtalanító jelenléte. Az utóbbiban „egy fölismerhetetlenre pofozott őszi hónap" kerestetik, méghozzá avval a bizodalommal, hogyha tisztán szól a hang - van (lesz!) remény az eddig kimondhatatlan tudatosítására is. „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is: maga lesz a vér".
A Két nyárfa... és a Benézünk majd.. .a rá két évre születő Nagy Imre-verssel, a talányosságával is leleplező Öröknyár: elmúltam 9 évessel képezi azt a forradalmi alapot - ez utóbbi a tatabányai Új Forrás hatalom általi megvesszőzését idézte elő -, amelyre az életmű talán legfőbb rétege: az 1956 októberének múlhatatlan igazságát hirdető versek arzenálja épült. Az Öröknyár felszólítása - „egyszer majd el kell temetNl / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI" - megrázta az egész Kádár-korszakot. Könnyű volna a költő bátorsága mögött csupán a hit katedrálisait látni - „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" (Jegyezvén szalmaszállal) -, ám ezt a szilárd sziklát jócskán kiegészítette a lírikus történelemben fogant, s a társadalmi igazságtalanságokat fölöttébb megtorló erkölcsi ítélkezése. Nagy Gáspárt - mert némaságra hajlott volna, de a hazugságot megvetette - határozottan ingerelte a magyar forradalom elárulóinak - és ezt a bűnt észrevenni nem akaró „fele-Barátoknak" - önteltsége, illetve behódolása. A Fiú naplójából (1981 - 1986) kezdése - „... és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn..." - nemcsak gúnyos állapotrajznak riasztó, hanem a „megnyugvás" ösvényein ballagó lakáj-természetűek csoportképének is.
Azon most kár volna morfondírozni, hogy közülük kerültek-e ki, legalábbis részben, a rendszerváltás után egymásnak ugró - félelmetes vers idézi föl a zabálást - Békebeli kannibálok (nem a forradalom falja föl, hanem a pénz ugrasztja egymásnak saját gyermekeit), azt viszont jól látni, hogy a korai 1956-os versek miként rajzoltak egy olyan kört (a csigavonal - fölfejlődés), amelynek fókuszába végül is két nagy poéma, a Fénylő arcok és tükörképek, valamint az Október végi tiszta lángok került. (A két vers 1956 fénylő arcai címmel, Kiss Iván remek rajzaival, a Püski Kiadónál jelent meg 2006-ban.) A kötetről kötetre épülő életmű szerkezeti rendje - ha csupán az egyedi köteteket vizsgáljuk is - szépen kimutatható. Ha első könyvének, a Koronatűznek a Szabadítót mondani, a Három kézjeggyel és a Gyönyörű bűnt (a Dózsa-verset) leljük a középpontjában, az Ezredváltó, sűrű éveknek (2003) mindenképp a Symphonia Ungarorum — Szent István és Szent Gellért emlékezete — és a Hullámzó vizeken kereszt a fókusz-sugárzása. Számtalan - kisebb és nagyobb terjedelmű - remek verse van, talán mégis a fönti nagy „imák" (magyarság-versként is történelmi összefoglalók) mutatják meg igazán a költő teljes arcát: humánumát és poétikai fölkészültségét. Ami nem is annyira meglepő, mindkettő valaminő közös gondolkodás révén ért a csúcsra, legalábbis, ami szöveg fölötti sugallatukat illeti. Hiszen a Symphonia Ungarorumból - vagyis a tizenkét részből álló versciklusból - Szokolay Sándor írt oratórikus szimfóniát, amelyet 2000-ben a Magyar Állami Operaházban mutattak be. A Tihany történelmi csöndjét sugalló Hullámzó vizeken kereszt meg - a szöveg születésével egyidejűleg König Róbert készített a témához nagy hatású linómetszeteket - exkluzív képzőművészeti (és irodalmi) albumként látott napvilágot (Vincze Papírmerítő Műhely, 2000).
A történelemre kitárt Isten-élmény mindeniknek sajátja. A költő bonyolult személyiségét, amely bizonyos tradíciók megéléséből s újraéléséből ered, igen jól észlelte Pécsi Györgyi a válogatott verseket közreadó Szaltószabadság utószavában (Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2008). Amikor „A remény sohasem meghaló" című tanulmány megállapítja, hogy „a metafizikai lét- és sorsértelmezés nem egyszemélyes tu­atforma" a költő számára, több mint igazat állít; rávilágít a lírikus életművének -fönt említett két nagy poémáját is meghatározó - leglényegesebb tulajdonságára. „Pannonhalma latinos katolicitása és a gyermekkor népi vallásosságának öröksége más dimenziók felé tette érzékennyé a költőt, mint a filozófusok istentagadása vagy istenkeresése. Nagy Gáspár tradícióra épülő katolicizmusa bensővé vált, személyes élményként megélt metafizikaként teljesedett ki, s világértelmezése szerint az e hitre épülő metafizikai létszemlélet történelmileg is megerősítést nyert a kereszténység kétezer éves megtartó ereje által. Nagy Gáspár az ezer-kétezer esztendőt olykor szinonimaként használja - okkal, hiszen a magyarság legnagyobb vállalkozása, az állam születése is a kereszténység fölvételéhez kapcsolódik, és a kereszténység honosításával együtt formálódott a nemzet, a kultúra és a szellemiség."
Az egész pályát ez a sorstudattól akarva-akaratlanul élénkített életszemlélet, az egyén szinte kozmikussá növesztett közösség-szolgálata hatja át. Másokkal ellentét-nem drámának látja Magyarország (a magyarság) mohácsait, hanem valaminő – a szakralitás felé mozduló - megtisztulás előképének. Ezért a nagy ostorozóval, Vörösmartyval ellentétben - jóllehet észleli a veszélyt, s a történelemből való kitántorgást megfutamodásnak látja - csaknem lágy a hangja. Azzal, hogy a múltat szinte „ékszerként" kezeli, még lehet korszerű, hiszen ez az egyénire „méretezett", ám a rab nemzetek legkisebb tragédiájával is együtt lélegző boldogságkép épp azáltal gazdag (érzelmileg fölszabadító és értékorientációjában érvényes), hogy az otthonosságtudatot és a hazaszeretetet - más népek más eszközrendszerét meghagyva - a világban elfoglalt helyünk talpkövének tartja. Ezt az illuzórikusnak tetsző önmeghatározást táplálhatta - folyamatában erősítette is - megannyi nemzet (emlékezzünk csak Camus-re) forradalmunk előtti főhajtása, de még inkább a költő benső békéjéből, lélektartalékából eredt. Ha egy helyütt azt írja - a lengyel költőtárstól vett idézet révén zseniális a Zbigniew Herbert emlékére című versének kezdése -, hogy ,,A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem", ennek a lélektartaléknak az ékkövét is pontosan megnevezi. Ha meg arra utal, hogy történelem és személyes sors miként vált eggyé - lásd a Hullámzó vizeken kereszt 8. líradarabját -, a haza kis részletében megbúvó életes kozmosz (sors, nép, történelem) múltat ideemelő jelenvalóságára világít rá: „Kőtengeren kővitorla / úszik bibliai tájban / mintha árnyéka ki volna / tűzve a bazalthegy oldalában / így haladnak fényes árnyék/ezer éve furcsa tárlat / fölöttük repülőn szállnak / vagy mint búcsúzó madárraj / sötét felleget borítva / fehér templomrom egére / de a zúgást a harangét / visszahoznám mindig délre / mert ameddig egy harang szól / és a tájban áll kőkereszt / Isten addig ott araszol / ladikodban s veled evez".
A/ Úrral mérkőző alkotó istenképéből (Isten költeménye) mire következtethetünk? A jelet hagyni kívánó bölcs megnyugvására. „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ. // De azért mind jobban érdekel / hogy ebben a nagy versben / akár csak egyetlen betű hurkában is / ott van-e a te grafitporod? // S ha nincs? // A Világ akkor is hatalmas / örökkévaló és tökéletes költemény!" „Örökkévaló és tökéletes", ám annyira nem kikezdhetetlen, hogy egy erkölcsös embernek - Nagy Gáspár maga volt az ethosz megtestesítője - szemet kéne hunynia egy népet bedarálni igyekvő idegen hatalom (bár a Szovjetunió „testvéri segítségről" beszélt) gyalázatos cselekedete előtt. 1968, megannyi lázadás mellett, Csehszlovákia lerohanásának az éve volt. Még a hadjáratban nem az önszántukból részt vett nemzetek is reszkethettek, hiszen nem lehetett tudni - az orosz medve „taposóaknája" mindig kéznél volt -, hogy legközelebb kire és mikor kerül sor. A Bem tábornok szobránál elmondott emlékbeszéd (2003) a „magyar utat" összeköti mindazon függetlenedési törekvésekkel, amelyek a környező országok népeit - így a cseheket és a szlovákokat is - megmozgatták. „Igen: a magyar út elsősorban is, a lengyelekéhez hasonlóan a függetlenség, a zsarnoktól való megszabadulás kívánalma volt. Kiszökkenés a nagy ázsiai szovjet-orosz csizmatalp alól, s megszabadulás azoktól is, akiket ennek a csizmának a haza akaratával szembeszegülő kiszolgálása tartott a hatalomban. Másképpen, de nem finomabban szólva: megbocsáthatatlan árulásuk önnön népük és hazájuk ellen" (Hogy a forradalom fénye megmaradjon).
Nem véletlen, hogy az akkoriban betiltott - könyvesboltokból bevont - Milán Kundera-regény, a Tréfa hősei beúsztak Szombathely légterébe - Nagy Gáspár Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában című elbeszélése épp a szomszéd ország lerohanásának a napjaiban játszódik -, hiszen az író evvel a gesztussal (a nyugat-dunántúli városba helyezett történet szereplői oldalakat tudtak fölmondani Kundera - egy kis megengedéssel - „szabadság-eposzából") fejet hajtott a végső soron Párizsba kényszerített bátor író és a saját árnyékától ugyancsak meg nem ijedő népe előtt. A (legény-részlet) című kisregény is, amely később egy kissé kibővítve Kanizsa-vár (vissza) címmel jelent meg, ugyanezt az időt idézi meg. A szerelem bódult korszakát keserítették meg, a főhős (maga az író) örömét tragikus mozzanatokkal meg-megszaggatva, az idegen földre beözönlő és ott riadalmat keltő lánctalpasok. Ám ez a zavart korszak mégsem múlt el nyom nélkül az író életében: Csehszlovákia lerohanása - egy szabadságra áhítozó ország (kommunista furfang: saját kéz általi) megvesszőzése - csak megerősítette benne a hitet, hogy cselekedjék. Az 1956-os magyar forradalom igazságát ébren tartó versek tehát valahol Szombathelyen és Nagykanizsán - a főiskola előtti években - alapozódtak meg, hogy később a forradalom katedrálisává nőve - erről szól ez a nem mindennapi életmű - az ember szabadság-hitét hirdethessék.
Ha Nagy Gáspár csak ennyiben volt hű önmagához és vállalt eszményeihez - létbölcseleti verseiről nem is esett szó -, már akkor is aranybetűvel írta be magát a magyar literatúra „kapcsos könyvébe".


Szakolczay Lajos
Magyar Múzsa, 2008. október. p. 13-20.


< vissza