Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"A tapétás dalnokoktól fényévekre"

- tallózás Nagy Gáspár versei közt -

Csokonai, József Attila életidejét túlhaladva, Adyét még éppenhogy el nem érve, Jékely és Illyés felezőideje környékén, immár négy, felnőtteknek palackpostázott verseskötettel, túl a botrányos, embert és gerincet próbáló Tóth Dezső-, Knopp András- és Aczél-korszakon - ideje van a mérlegelésnek, mit hozott, mit nyújt át nekünk Nagy Gáspár poézise? A honnan-hová merre veszi útját? Mit mutat meg csak önmaga által, de másokért, a költészet kanyargós trappjaiban? Suhog-e még és hová, mire sújt a két éves korában kezébe vett „lovaglópálca”?

Jaj, ez az út - a felszínen - nagyon egyhangú mégis, és túlontúl ismerős! „voltak tollfosztók / és halotti torok / egyhangú borfejtések / papszentelésre rejtett óborok” - indult valaki távol falutól, szép, igaz dalokkal a száján, és elérkezett - mint harmadik, csodaváró fiú - az árulást, „ár(v)ulást” tartogató városba, ahol a döbbenetet aligha oldja fel barátság, asszony, emlékezés. A sokan és hányszor elindult fiukat látjuk ma is Nagy Gáspár szavai mögött: „falfehéren a város fekete falainál”.

Az egyházi iskolában fölnevelkedő Nagy Gáspár többet is hozott, többet is kapott a sorstól, mint a sokunkra jellemző „ballisztikus (élet)pályát”, az anyánktól a temetőig tartót, kapott egy mindenkor irányt mulató, sátánt és Istent jelző finom tű-szerkezetet: erkölcsi iránytűt, amely nemcsak másoktól, a külvilágtól kéri számon éveinek kisiklatását, eltékozoltatását, hanem önmagától is. Nagy Gáspár egyszerre vádol és egyszerre gyón, olykor ugyanazokkal a szavakkal, ebben a kettős irányú költészetben ismerhetjük fel legegyénibb küldetését:

„EURÓPA, FEKETE OSTYA -
AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK,
ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA
MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK -
VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN,
EMÉSZTVE SZÖRNYŰ BŰNÖKET,
MÉLYRŐL, AKI ÍGY DALOLHAT,
URAM, EGÉSZEN TIÉD LEHET”
(,,Szálla alá poklokra”)

A locsi-fecsegésre, az emberi tartásból kibillentésre játszó ÉvTiZeDhAtÁrHíD-on, az „197?”-ből az „198?”-ba „reccsen”-ve, az „elesni” és „fölállni” útján támolyogva, az el- és agyon-hallgatott vagy alig „kidadogott” FÖLDI PÖRÖK és halálok hídján szinte vakon tapogatni - ehhez volt - mit ereje? - hite annak a költőnek, aki erkölcsi iránytűjét szívében hordozta, volt honnan erőt merítenie, és volt mire tekintenie. A hit adja Nagy Gáspár hitelességét. A kötetcímadó Földi-pörök-re készen áll a paralellisztikus rím-válasz: tudni, ismerni, nem elfeledni az „égi körök hintáló mérlegei”-t. Figyelte és számon tartotta „a hallgatás aranyrögei”-t, „az árulás színezüstjeivel tetézve”! Az 1982-ben megjelent ver­seskötetben már halkan elhangzik 1956 megkísértése: „de kérem / a város összes kulcsait, mert / keresek egy fölismerhetetlenrc / pofozott őszi hónapot, és nem / tudom mit válaszolnak önök, / mit tudnak erről a zárkáról" / (Benézünk majd a Múlt időbe... ősszel).

Az erkölcsi tájékozódás „szálkeresztjén" a „központ" is megneveztetik, éppen egy Teilhard de Chardin-nek ajánlott versben: „szél valamerről ide süvölt / ha közel az idő / kutyavonítás nagyzenekarra / szándékom ellenére is Ő jön / túl a kritikus pontokon / vonalak szárában szögében / átörvénylik visszahajlk a központ felé" (Felé hullunk a porszemekkel). Nagyon fontos volt ez a mára már könyvtárakban is alig hozzáférhető verseskönyv. A belső bizonyosság Tanúval­lomás-a volt, bizonyított és bizonyít ma is, visszatekintve: létezhet verstanú // számtalan: befelé robajló csöndek, / kopások, szívromok, vértanú-hallgatások."

Isten legszámonkérőbb parancsolatával „pörölt" a „földi" körökben. Értünk. Az igazságosság „örök" falának vetette hátát a költő, még akkor is, ha ez a „fal" cellának, magánzárkának, magárahagyottságnak érződött akkor, nemcsak Neki, de sokunknak - és ,,Falra írt monológ"-nak tűnt a költészet is. Innen, az Igazságosság megigézettjeinek makacsságából törtek föl a nyolcvanas évek végi szép és szabad napok is! Mert voltak, akik kimondták: „vagyunk kevesen / vallani" (Ha V betűkkel álmodik...).

Viktória… Viktória… De távol voltál akkor, és így jó - hogy távol vagy még ma is, mert gyónásunk tovább és tovább kéri a bocsánatot, és panaszolja a „Félelmen túli..." „ÉNEK"-et:

mert                            Hogy fényesednek az éjszakák!
vállak alatt                  amint élesednek a kések,
a bordaboltozatban    de a félelmes penge-arzenált
megénekelhető           kicsorbíthatja az   ÉNEK.
huzat van                    Aki a félelmen túli tartomány
s az el fehérült papír   dalokra elszánt kölyke,
mire kínjában ír            jól tudja, miért e földi ágy
legyen panaszfal         s miért a csillagok - fölötte.
(Panaszfal)                    (Félelmen túli)

Érdemes tovább kutatnunk, visszafelé a vers-időben. Nagy Gáspár l978-as Halántékdob c. kötetében halálról-életről, időről - sorsunk alapjairól is hitelesen, költő-elődeihez méltóan szól. Felfigyelhetünk a versépítés, a szakasz-szerkesztés árnyalt rendjére: „Barátkozom a temetővel / mint madár a levegővel / onnan is idejutunk /levegőből egy levéllel" (Zöldell a fű). Máshol, kicsit nagyzolósan, de komor elszántsággal, népdal-tömören énekel: „kalickában madár repül / ver­desi szívemet belül / mért választott engem helyül / mikor szabadságra ehül" (Bölcsődal Perzsiából).  Már-már szűkké válik a mindennapok egyhelyben topogása: „Aztán tovább! Továbbhaladni / vándor-vizekkel előre, / míg fekete vérem a forrás / nem gondolni az időre" (Vándor vizekkel).

Ez a lírára hangolt élet 10-12 év múlva szinte beletorkollik a kor „ frontidejébe":

de ne félj barátom
a versek frontideje eljön
a világ érdekei fölött
lengnek a világ énekei
(Alvászavar - Frontidő)

Átmeneti zónának, a Zónaidő „szabadrabjának" tudja már verseit és önmagát is. Az idő, a megváltozásra és robbanásra kész korszak: „Bevillan odakintről / nem tudod elmondani // kisajdul idebentről / nem lehet elmondani".

Szavai mögött a belsőből vezérelt ember(ek) szilárdsága és sors-váltó akarata irányít és uralkodik: kételyekkel, beismerően, de „Szélben és szemben", a meg-hunyászkodókkal soha egy tálból nem cseresznyézve - „mikor szinte sikk már bizanlin-fiúnak lenni / mikor nézetek a négyzeten / ártatlan apologéták a köbön" (Noli tangere!). Önmagát is, beismerően-elmarasztalva, egyetlen ősrégi metafo­rával, a megújulást kifejező „virradat"-,,éjszaka" ellentéttel fogalmazza meg: „Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát" (Most és későn).

Mintha elkoptak volna a hosszú énekek, fakultak volna a lírai szépségek, de a Kibiztosított beszéd című „sokáig jegelt" verseskötetet olvasva (megjelent 1987 végén) megértjük azt a történelmi erőt is, amely talpra állította nemzetünket, amely a „léleknek újra Karácsonyt ígér"! Nagy Gáspár versei között tallózva a saját történelmünket, megőrzött hitünket és elszántságunkat látjuk viszont, egyes versei mégis érvényesek és a mában is követelőek:

„nincs nemzedéksiló :
de jövőkonzervből élünk
homlokegyenest mások
homlokán zsibbad a bérünk
(Múlik a Jövőnk)


Turcsány Péter
Jászkunság, 1990. 6. sz. p. 8-10.


< vissza