Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"A remény sohasem meghaló"

NAGY GÁSPÁRRÓL, A KÖLTŐRŐL ÉS AZ EMBERRŐL*

„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni - eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje" - írta a költőről szóló monográfiájában Görömbei András irodalomtörténész. Valóban, ha Nagy Gás­pár költészetére gondolunk, egyúttal egy hajlíthatatlan és példázatosan következetes erkölcsi ma­gatartásra is gondolunk. Kivételes jellem volt. Németh László szavával a növényi növekedés ter­mészetével teljesedett költészete, s törésmente­sen simult egységbe élete és műve.
A Vas megyei Bérbaltaváron módos, művelt, munkaszerető, mélyen hívő, katolikus paraszti nagycsaládban született 1949-ben. Igazi „had", ré­gi nagycsalád volt az övék. Amikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, a nagy társadalom­átalakító harc idején sorra estek szét, idegenedtek el a családok, az övék együtt maradt. Ő volt „a leg­kisebb fiú", akit elhalmoztak figyelmükkel és sze­retetükkel. Innen, a „had"-ból is örökölt őszinte, természetes, alkati figyelem, szeretet és meg­becsülés jellemezte Nagy Gáspár emberi kapcso­latait. Aztán pannonhalmi diák lett az elmúlt rend­szerben, tehát stigmatizált. A Szent Márton hegyén épült szigorú, alapos tudást és erkölcsi tar­tást adó iskola, az ország elsőként alapított ezer­éves iskolája pedig megerősítette a kötéseket: a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való erős kulturális, lelki, er­kölcsi hűséget. A bencés gimnáziumi múlt miatt akkoriban a bölcsészkar szóba sem jöhetett, a szombathelyi főiskolára jelentkezett, ahová kiváló eredményei ellenére is csak évhalasztással vették föl.
Első versei a főiskola lapjában jelentek meg. „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek" - 1971-ben, hu­szonkét esztendősen vetette papírra ars poeticá­ját, és mint Pilinszky János, ő is elmondhatta: „Amiként kezdtem, végig az maradtam". A főiskola után Budapestre kerül, a fiatal költőt az Élet és Iro­dalomban a tüneményes Kormos István mutatja be, s hamarosan mellette dolgozhat a Móra Kiadó­ban: a Kozmosz könyvek sorozatát gondozza, el­sőkötetes pályatársait segíti pályára. Évtizedek óta az ő Dsida-válogatásában jelenik meg először Ma­gyarországon Dsida Jenő kultikus, Psalmus Hungaricus című verse. Tanult Weöres Sándortól, közel érezte magát Pilinszkyhez, de a számára legfontosabb költőnek Jékely Zoltánt, Kormos Ist­vánt, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort nevezte. El­ső verseskötete, a Koronatűz 1975-ben jelent meg: „mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld" - írta lendülettel, Dózsát idézve, s ím, már e kötetben olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek/va­lami szabadítót mondani".
Számos versét ajánlotta, később is, egykori mestereknek, megbecsült kortársaknak, barátoknak. E versei (és esszéinek sora) szeretetteljes, játékos köszöntők, tisztelgő főhajtások is, de a ma­gyar irodalmi hagyomány erőteljes vonulatának új­ra kijelölései, megerősítései is. Balassi Bálinttól, Berzsenyitől, Petőfitől Illyés Gyulán, Sütő Andráson, Kányádi Sándoron át Csoóri Sándorig, Vári Fábián Lászlóig azokat idézte versbe, akik életükkel egy­befonódó műveikkel szolgálják a magyar prog­ressziót.
1981-ben, a már országosan ismert és elismert költőt az első viharos, fölemelt fejű ülésen titkos szavazással a Magyar írószövetség Választmá­nyának legfiatalabb tagjává választják. Titkárként a vidéki írószervezetekkel tartja a kapcsolatot. 1984-ben a tatabányai Új Forrás közli az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, melyben Nagy Imrére és az ötvenhatos temetetlen mártírokra emlékeztet és a múlt bevallását követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI". A vers megjelenése a hatalom példátlan arroganciáját váltja ki. Két év múlva a szegedi Tiszatáj folyóirat­ban jelenik meg A Fiú naplójából című újabb öt­venhatos verse, melyben az árulásról és szégyenteljes hallgatásról ír:    és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa /.../ ...nem tudom még hogyan viselem tar­tósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szí­vem másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem /.../ de ha több szégyen is társul velem ak­kor is csak így / mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!.." A közlésért a pártvezetés meneszti az amúgy is renitensnek tekintett lap szerkesztőit, hiszen a Tiszatáj rendszeresen közölt határon túli magyar írókat, és teret adott olyan írá­soknak, amelyek fölpanaszolták az utódállamok­ban kisebbségben élő magyarság sorsát. Nagy Gáspár verse országos botránnyá válik, a költőt szilenciumra ítélik. A visszás helyzetben lemond írószövetségi titkári állásáról, de elveihez hű ma­rad. Szent Pált idézi: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan... mert jön idő, amikor... az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj minden­ben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat."
Rendszerváltó verseknek nevezte monográfusa, Görömbei András irodalomtörténész a költőnek azokat az egykor botrányosnak minősített ver­seit, melyek ma már méltán számítanak a magyar irodalom kultikus darabjainak. Okkal, hiszen hiába tiltották be írásait a nyolcvanas években, Nagy Gáspár nyilvános és egyértelmű megszólalásai után már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Vallotta, hogy „egy élére állított vers sokat tehet", s valóban, a történelmi felejtésre, kábaság­ra, amnéziára ítélt Magyarországon, ahol az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról nyil­vánosan csak hazugság hangozhatott el, az ő emlékező versei szólították meg először elemi erő­vel az országot úgy, hogy a hatalom is belereme­gett.
Nem volt kegyeltje a múlt rendszernek. 1988-ban utazott először nyugatra, a titkos szolgák majd két évtizedig követték, figyelték minden mozdulását. Verses életművével szinte azonos terjedelmű, köz-és magánéletébe is beletúró, félezer oldalnyi jelen­tést gyűjtött össze róla utóbb a Történeti Hivatal.
A nyolcvanas években Nagy Gáspár már az erőteljesen formálódó szellemi népi-nemzeti moz­galom egyik meghatározó alakja. 1985 és '92 között, a hat év hasztalan próbálkozása után meg­alakult, az egyetemes magyarság szellemi értéke­inek ápolását szolgáló Bethlen Gábor Alapítvány titkári tisztjét tölti be; 1988-tól, a lap alapításától a Hitel folyóirat szerkesztője; indulásától, 2004 pün­kösdjétől a Magyar Katolikus Rádió kulturális fő­szerkesztője.
Költői életművét olyan emlékezetes kötetek jelzik, mint a Földi pörök, a Kibiztosított beszéd, a Tékozlók imája, a Tudom, nagy nyári dél­után lesz, az Ezredváltó, sűrű évek. Írt gyerekver­seket (Áron mondja), jremekmívű kisesszéket (Közelebb az életemhez, Szavak a rengetegből), jelentős prózaírói, műfordítói munkássága is. 2006 karácsonyára a Ka­tolikus Rádió Szabadítót mondani címmel dupla CD-albumot jelentetett meg, amelyen a költő ötven­hat-ötvenhat versét mondja el lemezenként. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának; életművét számos díjjal, köztük Kossuth- (2000), Arany János- (2005), Ma­gyar Örökség-díjjal (2006) ismerték el; a Balassi Bálint-emlékkard (1999) kitüntetettje.

***

Nagy Gáspárt az 1968-as tektonikus földmoz­gás tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dü­börgő „testvéri tankok" szégyene ébresztette arra, hogy takargatott, országos, történelmi bűnök ter­helik a párthatalmat, hogy tisztázatlan múltunk, temetetlen halottaink vannak. Meg azok az ötvenha­tos elemi élményei, melyeket gyermekként élt át: a forradalom vérbefojtásakor kétszázezren mene­kültek el az országból, sokan az ő nyugat-magyar­országi szülőfalujában, az ő házukban kaptak szállást, vacsorát. Hétévesen a menekülő forradal­márokat hallgatja, kilencéves, amikor beleég, hogy szülei, szerettei megsiratják a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnököt.
Költészetét politikus költészetnek is mondták. Olvasatomban azonban egyetemesebb líra az övé, valójában soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolko­dott Nagy Gáspár. Következetes volt önmagához, saját erkölcsi normáihoz, amelyek egybeestek a kétezer éves kereszténység, a szülői-paraszti ér­tékrend és a magyar irodalom legnemesebb ha­gyományának normáival. Ottlik Gézát idézte: „író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) ...Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország va­gyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellem­beli gyengeség, gyávaság vagy magánéleti »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé vá­lik, mállasztani kezdi az írói tehetséget is." Egy nagy örökség folytatójaként, de alapvetően erkölcsi, mentális önazonossága megőrzéseként sza­kadt ki belőle a szabadító szó: „dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni" - mondta. A szophoklészi antik tragédia újra elénk tette Anti­goné és Iszméné képletét: válasszunk, az istenek vagy a földi hatalmak parancsát követjük-e. Tudtuk Antigoné igazát, mégis Iszménékké lettünk, pedig azt is tudtuk sok gyalázatot megszenvedett XX. századunkból, hogy a hatalom írott joga bármire fölhatalmazást adhat. Nagy Gáspár megmaradt Antigonénak, verseivel, konok következetességé­vel azonban nemcsak a párthatalmat hozta kényelmetlen helyzetbe, hanem – hallgató -  írótársait is.
Költészete organikusan épült a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészetévé. Olyan korszakos, szintézist teremtő nagy versek fémjelzik líráját, mint a korai Csak nézem Olga Korbutot, a kései Hullám­zó vizeken kereszt című, a nemzeti megmaradást weöresi versbravúrral megéneklő zsoltár-ciklus, az ötvenhatos forradalomnak és hőseinek méltóságteljes emléket állító Október végi tiszta lángok oratorikus rekviem. És sok-sok finoman megmunkált, gyönyörűséges mikrokozmoszára - talán mert közéleti üzeneteire nagyobb figyelmet fordítottunk - még csak ezután fogunk rátalálni. Szüleinek, az őt ne­velő keresztanyának, az őt útnak indító tanárok­nak, a mellette álló barátoknak, a hozzá közel állónak érzett embereknek szentelt, hálás szívvel megrajzolt zsánereire és konfesszióira.

***

Szokolay Sándor zeneszerző szerint Nagy Gáspár költészetében 1848 és 1956 forradalma együtt van jelen, s ahogy 48 költője Petőfi volt, az 56-os forradalomé Nagy Gáspár. A költő kilencvenes években írt verseiben azonban - noha valóban ötvenhat ügye, a mártírok emlékezete foglalkoztatta élete utolsó pillanatáig, - erőteljes hangsúlyt kap a létbölcseleti sík, a metafizi­kai érintettség megvallása és az örökölt, nemzeti hagyományok folytathatóságának a gondolatköre is.
Számos erőteljes közéleti verse ellenére Nagy Gáspár nem volt harcos alkat. Ugyan sok keserű­ség bántotta - a rendszerváltozás után legjobban a határon túli magyarokkal való szolidaritás megta­gadásának sebe égette -, de életszerető, szelíd, figyelmes és figyelő ember volt; tarsolyában min­dig ott rejtőzött egy-egy jó időben elővett vicc, s fi­nom humoráról tanúskodnak játékos, groteszk versetűdjei is. Ám igaz ember volt és tiszta úton járt, lételveihez mindenkor hű maradt. Talán mert mindig is erős volt a hite, és az ő erős hite az idő múlásával egyre erősödött. Utolsó éveiben - érez­hette a Halál Angyalának közelgését - a létmegér­tésnek Babitsra, Pilinszkyre emlékeztető magas­ságára jutott: elfogadni a létet és az elmúlást, az életet és a személyes halált, belátni, hogy lé­tünk a nagy egészbe simul bele, s végül minden evilági kudarc, kuszaság után helyreáll a végső er­kölcsi/isteni világrend.
Nagy Gáspár költészete a kezdetektől szoros kapcsolatban áll a katolicitással. Eleinte e hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig a katolicitásból kinövő metafizikai kiteljesedéssel, kegyelmi állapotra való rátalálással. Ezen a ponton költészete némiképp dilemma elé állíthatja a „mo­dern" olvasót, hiszen nem az ember Istennel szembeni kételyeit, vívódását állítja versei közép­pontjába, hanem egy, a transzcendenciába vetett, már birtokolt hitet: számára Isten, metafizikai léte­zés - axióma. Pannonhalma latinos teologikus katolicitása és a gyermekkor népi vallásosságának öröksége más dimenziók felé nyitotta a költőt, mint a filozófusok istentagadása vagy istenkeresése. Nagy Gáspár tradícióra épülő katolicizmusa ben­sővé vált, személyes élményként megélt metafizikumként teljesedett ki, s világértelmezése szerint az e hitre épülő metafizikai létszemlélet történelmi­leg is megerősítést nyert a kereszténység kétezer éves megtartó ereje, a kereszténység kultúrantropológiai szerepe által, amely szorosan összefonó­dik a magyarság, a nemzet létével, sorsával. Nagy Gáspár az ezer-kétezer esztendőt olykor szinoni­maként használja -, okkal, hiszen a magyarság legnagyobb vállalkozása, az állam születése is a kereszténység fölvételéhez kapcsolódik, és a ke­reszténység honosításával együtt formálódott a nemzet, az állam, a kultúra és a szellemiség.
A metafizikai lét- és sorsértelmezés tehát nem egyszemélyes tudatforma számára, mert e hitben fogant az országépítés is, a kereszténység vállalá­sa pedig egybeforrt a nemzet méltósággal teljes felemelkedésével. Nagy Gáspár soha nem újraértelmezni akarta a nemzeti múltat - verseiben mindenkor a történelmi folyamat ünnepi, szakrális jelentőségére mutat rá. Ez az értékta­núsító jelenlét szemben áll a posztmodern kor ér­tékrelativizmusával, mely gyakorta, cinikusan, két­ségbe vonja a múlt valós értékeit, s szemben azzal a félmúlttal, amelyik ideologikusán és intézménye­sen utasította el az önértékére büszke múlt-tudatot („bűnös nemzet", „reakciós egyház" stb.). A ve­szedelmes múltfelejtés ellen úgy tiltakozik, hogy fölerősíti a múltra való emlékezést, és a múlt nagy­szerű műveiben való otthonosság örömét fogal­mazza meg -, mert minden múltfelejtő, a múlt ér­tékein ironizáló erő ellenére bennünk él múltunk, történelmi, irodalmi örökségünk, sorsunk tudása, s e tudás birtoklása megadhatja nekünk a világban való otthonosság békéjét és örömét.
A kilencvenes években született létböl­cseleti verseiben fölerősödik a - már korai műveiben is meglepő gyakorisággal előforduló -  halálélmény.  A költő számára nem maga a ha­lál a probléma, hanem a meghalás aktusa. A halál nem tragédia, mert a halállal nem abbamarad, le­zárul valami, hanem beteljesedik: a keresztény hit szerint a lélek halálakor „hazatér" Teremtőjéhez. Ez a repe­désmentes keresztényi hit azonban mélyen, meg­rendülten emberi vonatkozásban teszi próbára az individuumot. Az a nehezen földolgozható élmény válik verssé, hogy halálával ugyan belesimul a Kreatúra/Mindenség egészébe, de személyes sorsával az ittlét, az egyszeri emberi élet szép és fáj­dalmas esélye is megszűnik. A meghalás aktusa, az emberi létformából a másik, teljesebb világba való áttűnés lesz a vers tárgya. Szembenéző, várakozó, elégikus vallomásai, konfessziói (Tudom, nagy nyári délután lesz; Amikor vége; Még sze­retném elnapolni; H-versek) ezt a leendő élményt, drámai pil­lanatot járják körül variatív gazdagsággal. Nem önkínzóak s nem lázadók ezek a versek, hanem a metafizikai végtelenség tudásának a belátásai és elfogadásai; Nagy Gáspár hangja ép­pen ezért nem tragikus, hanem elégikus; sőt az életszerető és a transzcendenciát elfogadó em­ber dilemmája olykor ironikus, önironikus, já­tékos, könnyed hangütést is megenged (H(1); H(2); H(3)). Személyes istenhit és statikus isten­kép bontakozik ki e kései versekből: Isten „hatóköre" a világegyetem, a Kreatúra egésze, az ember/Én pedig választ. Választ, el tudja-e fogad­ni e világrendet és e világrendben a maga helyi ér­tékét, s a hierarchiát, mely szerint nem az ember áll a teremtés csúcsán, hanem van fölötte álló akarat és erő, létünk értelme pedig túlmutat az anyagi szubsztancián.

***

Nagy Gáspár organikusan alakuló, értéktanú­sító költészete a századvég és ezredforduló egyik legjelentősebb költészete. Élete a legkiválóbb tragi­kus magyar költők példája szerint,  törés­mentesen fonódott egybe műveivel. Kivételes jelleme, hajlíthatatlan erkölcsi következetessége, a világban va­ló egyértelmű, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan jelenléte miatt azonban költészete több, mint „csak” jelentős költészet: verseivel tökéletesen egybesimuló életével visszaadta a szavak hitelét és jelentését, megerősítette az alapvető erkölcsi értékeket és az ember létbe vetett bizalmát, hitét. Bátorítólag üzeni: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VA­LÓ!"


*Utószó a válogatott versekhez.


Pécsi Györgyi
Hitel, 2007. 10. sz. p. 24-29.


< vissza