Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Szavak a rengetegből

Az elsősorban költőnek megismert Nagy Gáspárról rég­óta tudjuk, hogy szintén mestere a prózának, hiszen írt epikus művet is. Az sem egészen újdonság, hogy az esszé és annak rokonműfajai sem állnak tőle messze, hiszen különböző helyeken olvashattunk tollából ilyesfajta íráso­kat is szépszámmal, így hát egyértelmű, hogy helyesen cse­lekedett a szerző, s vele együtt a Tiszatáj Könyvek szerkesz­tősége, amikor döntött a Szavak a rengetegből című kötet ki­adásáról. A hely szelleméről még annyit: nem véletlenül es­hetett a választás a szegediekre, akik ugye oly sokat tettek Nagy Gáspár verseinek közléséért, s azok sorában volt olyan is, ami a szocializmusnak nevezett korszakban bátor tettnek számított, s - mint jól tudjuk - járt is bizonyos követ­kezményekkel. És máris idekívánkozik egy jellegzetes Nagy Gáspár-mondat a kötetből, „...dehogyis voltam bá­tor, csak éppen nem mertem félni." Csak azt tegyük még hozzá, hogy a többek között Illyés Gyula és Csoóri Sándor nyomán kialakított magatartásnak mindez törvényszerű és jogos következménye. S ahogy körülnézünk a világban, ta­lán nem túlzás megjegyeznünk, hogy az ilyesfajta költői­írói-gondolkodói magatartás nem veszítette el ma sem idő­szerűségét!

A Szavak a rengetegből több mint harminc esztendő írásai­ból nyújt válogatást. Akad benne recenzió, nekrológ, külön­féle alkalmi szöveg, kiállítás-megnyitó, emlékezés. Közös vonása valamennyinek, hogy ugyan gyakran az alkalom­nak szól, ám mindig állja az idő próbáját, hiszen Nagy Gás­pár moráljáról, küldetéstudatáról, a nemzethez és a kultúrá­hoz fűződő kapcsolatáról tudósít. Az olvasó - ha eddig még nem tudta volna - megtudhatja, kikhez áll a legközelebb a szerző, kik azok, akik számára szellemi útjelzőt jelentenek mindmáig, így esik szó Kormos Istvánról, Illyés Gyuláról, Jékely Zoltánról, Sinkovits Imréről, Nagy Lászlóról, Csengey Dénesről, Hrabalról, Csoóriról, s hogy kissé más irá­nyokat is jelöljünk: Hajnóczy Péterről, Esterházy Péterről és másokról. A felsorolt nevek is jelzik, hogy ugyan Nagy Gás­pár egy pontosan meghatározható szellemiséget képvisel, ám távol áll tőle a kirekesztés, a másként gondolkodókkal szemben tanúsított ellenszenv. Kereszténységét, a Pannon­halmáról hozott lelkiségét megőrizve ír és cselekszik, ugyanakkor persze szenvedélyesen küzd igazáért.

A fentieket tömören jellemezhetjük egy jelenet fölidézé­sével. A Szerdahelyi Zoltánnal megvalósult beszélgetésben mondja Hajnóczy temetését fölidézve: „A Farkasréti teme­tőben egyvonalban álltunk a sírnál, éppen Esterházy mellé kerültem. Amikor a pap elkezdte a Miatyánkot, mi Péterrel jó hangosan vele mondtuk. Garai Gábor, aki az idő tájt az írószövetség titkára volt, bár nagyon megrendültén állt, hallgatott. Az imádság felénél ő is csatlakozott." íme, tehát megint egy „alkalmi" szöveg, amelyből mégis mennyi min­dent megtudhat az ember! Egy korszakról, az abban tanúsí­tott viselkedésről, a fölidézett alakokról. S azt az együtt mondott imádságot Nagy Gáspár sosem felejtette el. Mint ahogy nem feledi gyökereit, azt, hogy honnan jött, mit ka­pott szűkebb és tágabb közösségétől, őseitől és kortársaitól. Természetesen következik ebből hűsége, ugyancsak a leg­szűkebb és a legtágabb értelemben. Az ebből a kötetből is kirajzolódó kép szépen mutatja, hogy létezhet ma is ilyen modell, ilyen tartás. Idekívánkozik egy részlet a „Tisztának a tisztát őrizzük meg..." című írásból, amelyben Nagy Lász­lót örökíti meg. „A Nagy László-i életmű tüntető másságá­val, erkölcsi izzásával ítélkező szép metaforáival már életé­ben, de halála után még inkább odakínálható a „szimatoló ebeknek", a rókabőrbe bújt kamarilláknak. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az érvényesség divatárfolyamai valamivel if­jabbak a Dunánál."

Azért is fontosak az ilyen vélemények, mert napjainkban egyre kevesebbet hallunk a Nagy Gáspár számára oly fontos példákról. Másutt pontosan meg is fogalmazza a hiányt: „.. .mert nem volt és ma sincs, aki Nagy Lászlónál érvénye­sebben ráírhatta volna az elmúlt évtized és a jelen piszkos­szürke vásznaira, vagy a kollektív önfeladás fehér zászlajá­ra a „felzokogó verset, feketében". Persze alapjaiban nem alakul át a kép, „csupán" újfent megerősödünk abban, amit jószerivel eddig is tudtunk. S közben arra is futja erejéből, hogy ugyancsak józanul, átfogó, bár elemeiben szubjektív áttekintést nyújtson az elmúlt évtizedek magyar poéziséről. Ezt is a felejtés ellen. Mint ahogy a felejtés ellen tesz azzal is, hogy fölidézi azt a bizonyos „fényes évet", 1989-et, aminek előtte - mint már olvashattuk - „nem mert félni". S aminek előtte megtörténtek azok a bizonyos események Nagy Imre fölidézése közben az Új Forrásnál és a Tiszatájnál. S aminek előtte vaskos kötegek gyűltek össze költőinkről a titkosrend­őrség boszorkánykonyhájában. Erről a korszakról már so­kunknak vannak élénken élő emlékeink. Azokról az évek­ről, amelyekben az utolsókat rúgta a rendszer, s közben azért jókat rúgott ellenfeleibe is. A sebek ma is fájnak, nem mindegyik gyógyult be még.
Ahhoz, hogy begyógyuljon, kétségtelenül hozzásegíthet bennünket az a szellemiség, ami ebből a szép könyvből árad. Abban a tudatban, ami a híres Nagy Gáspár-versben így szól: „Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól tudja, miért e föld ágy / s miért a csillagok - fölöt­te."


Bakonyi István
Duna-part, 2004. 4. sz.


< vissza