Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"...egy élére állított vers"

NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEIRŐL

A költőknek a magyar irodalomban negyven esztendős korukra életművük szokott lenni - szerencsés esetben még folytatódó, alakuló, meglepetéseket tartogató. Az utóbbi két-három évtizedben azonban eléggé elszoktunk attól, hogy bárki beérkezzen „fiatalon", s ezt a kifejezést azért teszem idézőjelbe, mert harmincon túl a pályakezdést ebben a szakmában legfeljebb kényszerből lehet még mindig kezdetnek nevezni. Nemcsak az olvasók, de a szakma is elkényelmesedett, s mivel voltak kiváló idősebb alkotók, alig-alig vett igazán tudomást az újonnan színre lépőkről. Sokáig így volt ez Nagy Gáspárral is, akinek első könyve 1975-ben, a második 1978-ban jelent meg (Koronatűz, Halántékdob), s már ezek alapján legjobb költőink közé kellett volna soro­lódnia, ám e rangot akkor még csak kevesek körében érte el.

Később sem kétségtelen költői tehetsége, hanem két politikai következ­ményű verse irányította rá a közfigyelmet. Az elsőért, amelyben Nagy Imrét idézi meg feloldható rejtjelekkel, még csak egy szerkesztőt váltanak le, a má­sodikért, amely 1956 megítéléséről, az árulásról és az árulókról szól, már a Tiszatáj egész szerkesztőségét eltávolították. Fenegyerekeskedett volna a köl­tő? Korántsem erről van szó. Eddigi életművének summáját olvasva most még e költészet régi ismerői is újólag és minden eddiginél erősebben láthat­ják, hogy Nagy Gáspár mind következetesebben építette be költői világké­pébe 1956 helyes megítélésének ügyét: előbb említett verseiben nem vala­milyen frissen megfogalmazódó élményről van szó, hanem egy folyamatosan mélyülő ellentét kimondásának egyre követelőbb szükségességéről. Amikor A Fiú naplójából 1986 nyarán a Tiszatájban megjelent, nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy Gáspár felmondja azt a „közmegegyezést", amely tiltott témává tette 1956 igazi értékelését. Rövidesen kiderült az is, hogy nem egyetlen személy deviáns magatartásáról van szó, hanem egy egész társadalom jutott el tűrő- és hallgatóképességének határáig. Akkor még úgy látszott, több erő van az egypártrendszerben, s ismét meg fogja rendszabályozni a békétlenkedőket. Soha annyi szöveget nem hallgattunk a hatalom képviselőitől az or­szág virágzásáról, mint az írószövetség 1986 végi kongresszusán.

De hol van már a tavalyi hó! A történelmi igazságnak azonban tartozunk azzal, hogy ne feledjük: többek között, de mindenképpen úttörő módon Nagy Gáspár verse és a Tiszatáj közlése közvetlen elindítója volt azoknak a válto­zásoknak, amelyek máig elvezettek. Egy bátor vers, egy bátor lelkészi kiállás (Tőkés László) forradalomhoz vezethet? Önmagában nyilván nem. De gyújtószikra lehet, hiszen „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is: maga lesz a vér" (Benézünk majd a múltidőbe... ősszel).

Nagy Gáspár egy olyan időszakban volt - többek között - politizáló, köz­életi költő, amelyben ezt egyre többen tekintették anakronizmusnak: ki eszté­tikai, ki a hatalmat védendő ideológiai szempontból. A történelmi fordulatnak remélhetően már a túlsó partjáról nézve vissza, megállapítható, hogy a költé­szet joga a politizáláshoz lerázott minden esztétikai és cenzori ellenérvet. Ma már belátható, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek mind jobban beboruló vilá­gához az egyik legautentikusabb költői kulcsot éppen Nagy Gáspár adta meg, s ezt az tette lehetővé, hogy újra kimondta József Attila költői parancsát: „nincs alku". A történelmi szélárnyék-helyzet az ellen dolgozott, hogy ez a magatartás érvényesülhessen, de a nyolcvanas években mind erőteljesebb tör­ténelmi szélfúvásba kerültünk, s ez elfújta az alku mocsaras kigőzölgéseit, s megmutatkozhatott a dolgok valódi arca.

Nem az igazmondás hozta meg a tavaszt, az csak tudatosította az embe­rekben, amit már kezdtek elfelejteni: hogy létezik tavasz is. Ám tudnivaló, hogy a „tavaszban", a történelmi szélfúvásban még kisebb lesz a költészet je­lenléte az emberek életében. A hallgatás kora jönne el, mint erre történik is utalás a kötet legutolsó versében? Nem hiszem. Elvileg sem valószínű ez, s nemcsak azért, mert a költészet alighanem egyidős az emberi létezéssel, hanem azért sem, mert a költők nem csak arról énekeltek, amiről politikai érte­lemben nem lett volna szabad, hanem mindarról, ami másként aligha mond­ható el.

Ha Nagy Gáspár többé egyetlen verset sem írna, akkor is kiiktathatatlan helye maradna hét évszázad legjobb magyar költői között. A kilencvenes évek azonban a költészetnek is óriási feladatot ajánl. Hazát kellene végre te­remteni. Nem a semmiből, hanem a romokból, úgy válogatva, hogy végre kü­lön kerüljön a szilánkokra tört és a még használható tégla, s azzal a tudattal, hogy ami szilánkokra tört, az is mi voltunk, sebet nekünk okozott, s ami ép, azt is mi formáztuk, égettük ki. Múlik a jövőnk - hirdeti a válogatott kötet címe, s ez igaz az egyénre nézvést, de ami jön, az nemcsak a jövőnk, hanem a múltunk is, ez a kettő - a mindennapi élet körein túlemelkedve - egyszerre foglal el bennünket, s ezt a kettőséget oldani bármilyen bölcs filozófiánál jobban tudná a költészet.


Vasy Géza
Népszava, 1990. május 26.


< vissza