Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Élet halál titka

NAGY GÁSPÁR: HALÁNTÉKDOB

Aki írásra adja a fejét, meg kell szoknia, el kell viselnie a kritikát. Nem is csak a kritikát magát, hanem azt is, hogy a legellentétesebb nézeteket olvas­hatja önmagáról. A prózaírói teljesítményeket mértéktartóbban és egybehangzóbb értékítélettel fogadja a mai magyar kritika, a költőknek azonban nincs ilyen szerencséjük. Főleg, ha még messze vannak a védett kortól. Nagy Gáspár még messze van tőle, mindössze harminc esztendős. Eddigi kötetei, a Koronatűz (1975) és a Halántékdob (1978) markáns költőegyéniséget mutat­nak. Fogadtatása mégsem egyértelmű: talán épp ezért. A költői személyiség iránti rokonszenv vagy ellenszenv mindig befolyásolja az olvasót, az elkerül­hetetlen, de bizonyos fokú nyitottsággal mindenkinek rendelkeznie kellene.

Nagy Gáspár azokhoz tartozik, akik a Nagy László-életmű igézetében in­dultak a pályán. Sok fiatal költőről mondható ez el, de az már kevesebbről, hogy Nagy Lászlóban elsősorban nem a modort, hanem a tartást csodálták. S éppen ez az előfeltétele az igazi tanulásnak s az alkotó továbbvitelnek. Voltak — s részben még a Halántékdobban is vannak Nagy László versbeszédét idé­ző részletek, megoldások. Olykor bizonnyal tudatosan. De már a Koronatűz java anyaga azt ígérte, amit az új kötet egyértelművé tesz: a nemzedék egyik legjelentősebb teljesítménye fűződik Nagy Gáspár nevéhez. Kiss Benedek, Rózsa Endre, Utassy József, Veress Miklós, az idősebbek, a bátyák mellé so­rakozik ő is, s nemcsak a teljesítmény, de a vállalás iránya, jellege is rokonít. Rendkívül erős társadalmi felelősségtudat, ebből következően a történelem iránti érzékenység, végiggondolt, realitásra törekvő történelemszemlélet, a költészet társadalmi-emberi hasznosságába vetett hit hatja át az ő verseinek világát is. A Görömbei Andrásnak adott interjúban így vallott erről a költő: „Hiszem és tudom, az egész világhoz, a számomra nagybetűs VILÁG-hoz is közöm van, és elsősorban az emberi sorsokhoz; az ugandai népfölkelőhöz és a csillagok közt cikázó asztronautához. Tudatosan sarkítom így: a mára, de a történelmi koordinátatengely mentén - amíg eljutok kérdésekre válaszolgató önmagamig - nem tagadhatom, végig arra a bizonyos »őssejt«-re gondolok, amit József Attila a Dunát faggató nagy létfilozófiai versében halálos pontos­sággal megírt. Nem tartom sem előnynek, sem hátránynak, ki honnan érke­zik, milyen világból hoz üzenetet, csak a rábízottakat hűséggel őrizze, és pon­tosan tudja, mit kell hírül vinnie" (Alföld, 1977/4.). Ez a végiggondoltság, szemléleti következetesség és tisztaság a Halántékdob egyik érdeme.

Békés, szelíd történelmi szakaszban, „szélárnyékban", de itt az idilltől is védetten íródnak ezek a versek. Nem a kiegyensúlyozottság, de a probléma­érzékenység a hajtómotor: „Akinek már nincs több titka / becsukódni mint a bicska!" - mondja az egyik ars poeticában. S a titkok nem valamiféle modern szó- vagy képmágiára utalnak, hanem a „minden titok verseire". S ez a megidézés többet jelent a magatartás legáltalánosabb hasonlóságánál, mert Nagy Gáspárnak is uralkodó élménye most „Az élet-halál titka". Tehát az elmúlás, a haláltudat, az időélmény központi motívuma. Ezt idézi a több versben elő­forduló s a címbe is kiemelt halánték: az ember „legérzékenyebb pontja". A halántékdob az ars poeticát summázó összetett kép: az emberi fenséget és se­bezhetőséget, a küzdelmet: a győzelmet és az elbukást egyaránt magában rej­ti, s közben a létezőt és a tárgyiasat, a személyiséget és a külvilágot rétegzi egymásra. A halánték motívumát magyarázva az említett interjúban a költő lényegében a népiség követelményéről beszélt, s ez valóban áthatja verseit.

Nagy lélegzetű, szintézis-igényű alkotásokban követhetjük ezt nyomon (Térkép, kiterítve, Csak nézem Olga Korbutot..., „Szálla alá poklokra", Forduló év, Éji sóhaj, Zátonyok, Világtemető). Többen éppen ezeket a verse­ket bírálták, megoldatlanoknak tekintve őket, s nem figyelve eléggé a szán­dékra sem. Pedig ha a szándékra, a mondanivalóra figyelünk, kinyílik a vers, elrendeződik a képek sora, s ami a szerkezetben szabadosnak és következetlennek látszott, elnyeri helyét és értelmét, így lesz a Csak nézem Olga Korbutot... személyes, nemzedéki, költői vallomás és állásfoglalás is egyben, számvetés a múló időben: a könnyebb megoldásnak, „a költészet minden trükkjei"-nek az elutasítása:

de engem a tenger
érdekel ahogy mormol
s viszi a hajót
ahogy sínyli a szelet
s dúdol altatót
ahogy valahai földön
a partra loccsan
sót rak szívemre is:
szomjam sose oltsam
és súgja nekem szelíden
egészen halkan:
minden igaz költő halánték
hatalmasoknak csupán csak játék
de a csönd is hatalmas katlan
de a zsámoly sohasem térdeletlen

Említettem, messze az idill, a gyermekkor is olyan messze tűnt már, hogy ezt felidézni belőle alig lehet. Az emlékidézés, az őrzés a legharmonikusab­ban a Térkép, kiterítve hibátlan ívelésében valósul meg. Különös szerelmes vers: fókuszában az egyetlen nagy szerelem, de felidézi mind az egykori lá­nyokat, itt vannak az emlékek, kiterítve, itt vannak és itt is maradnak, hiszen ami a személyiséget gazdagította, azt meg kell őrizni, a gazdagítást pedig meg kell köszönni.

Ám a harmónia idézése ebben a kötetben csak közjáték, s a költő inkább érzi „most már örökre a Pokol fókuszában" magát, mint aki „Szálla alá pok­lokra". A pokoljelkép igen régi s többjelentésű. A legfontosabb típusok: a vi­lág-pokol és a személyiség-pokol. A mi modern költészetünkben inkább az előbbi az általános: a pokoli világgal a tiszta emberséget, a tiszta eszménye­ket állítják szembe, s ennek vonzó példa-ereje van. Kevésbé figyeltünk azon­ban arra, hogy aki a poklot járja, éli, az érintetlen aligha maradhat, pedig erre József Attila sokat idézett kései költészete is kínálja a példákat. Újabb költé­szetünk egyre nagyobb frigyelemmel fejezi ki az emberi személyiség mai helyzetének problémáit, s mivel a vers eleve olyan műalkotás, amelyben az alkotó szubjektumnak kitüntetett szerepe van, így olyanok születhetnek, ame­lyek egy problematikus helyzetű és szerepű költői személyiségen keresztül átáramoltatva tükrözik az emberi személyiség általában vett helyzetének és szerepének problémáit. S példa ereje ebben a helyzetben nemcsak a tiszta emberségnek, a makulátlan helytállásnak lehet, hanem a nyíltan, követ­kezetesen bemutatott felemás, hibás személyiségnek is. A pontos diagnózis teszi lehetővé a van és a lehetséges szembesítését, az önelemzés, az önépítés egészségesebb folytatását.

Nagy Gáspár tehát egy percre sem ölti magára a mindentudó vátesz sze­repét. Az ő pokol-képében a világ és az én egyaránt benne van, a kettőt egy­másra vonatkoztatja. Tudja, hogy mi van, és tudja, hogy mit szeretne. A kettő közti szakadék áthidalása a költészete. S a vadról tudja azt is, mitől, hogyan lett ilyen. Sok szó esett már e költőnemzedék kapcsán is, a közép-kelet-euró­pai történelmi tudatról. Nagy Gáspárnak megszenvedett élménye e táj népei­nek múltja s formálódó jelene. De mindez nem külön van jelen, hanem in­kább mint a hajszálgyökerek, mindenhova behatolnak e témakör gondolatai. Szemérmes, elégikus hangoltságú hazafiság, s hiteles, a lélegzetvétel termé­szetességével jellemző európaiság, internacionalizmus egészíti ki egymást. Rész és egész dialektikája nemcsak egyén és társadalom, hanem magyarság és emberiség összefüggésében is érvényesül.
Ez a szemléleti következetesség, az ennek megörökítésére alkalmas, oldottan, elégikusan látomásos-szimbolikus verstípus megformálása biztosítéka annak, hogy a költő új verseit fokozott szeretettel várjuk.


Vasy Géza
Napjaink, 1979. 12. sz. p. 27.


< vissza