Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Kibiztosított beszéd

Ahogy visszaemlékszem, nemigen volt olyan költő a hetvenes években, aki Nagy Gáspáréhoz hasonló gyorsasággal hívta volna fel magára a figyelmet. Első könyve, a Koronatűz az évtized derekán, 1975-ben jelent meg Kormos Istvánnak már ekkor is legendásan jó hírű sorozatában, s két díjat is kapott ér­te. S bár ez még az indulás könyve volt minden erényével együtt, hamarosan követte a Halántékdob (1978), amely már nem csak a „legjobb második kö­tet", hanem a korszak egyik legjobb verseskönyve volt. Ha lehet már a még mindössze másfél évtizedes költői pályát korszakolni (s miért ne lehetne), akkor ez az első két könyv alkot egységet, olyant, amelyet elsősorban az elégikus jelleg, az oldott versbeszéd, s egy szelíd, de következetesen vállalt pá­tosz határoz meg.

Már a folyóiratbeli versközlések is érzékeltették, hogy ha nem is radikális fordulat, de komoly változás van Nagy Gáspár lírájában, s mindezt a Földi pörök (1982) és most a Kibiztosított beszéd (1987) egyértelműsítették. Miben ragadható meg ez a változás? Nehéz megfogalmazni, hiszen fenntartás nélkül használhatnánk ugyanazokat a kifejezéseket, amivel az első korszakot írtuk le. Továbbra is elégikus költő, de ez az elégikusság keserűbb, józanabb, illúziótlanabb. Továbbra is oldottnak nevezhető versbeszéde, mégis szaporodnak a vágások, a megszakítások, a csöndek. Továbbra is van pátosz a versekben, de ezt a pátoszt már soha nem lelhetjük fel a szavakban, annál inkább a sza­vak között, a szavak mögött, s ott is van ellenpont: a pátosz ironikus vagy ke­serű megkérdőjelezése. Egy irányba mutatnak ezek az elmozdulások: a fia­talember-költőből férfi lett, aki az emberélet útjának sűrűjében jár, s minde­közben a személyes életsors olyan társadalmi sorssal fonódik össze, amely­ben szintén a gondok sűrűsödnek, amelyben szintén kevesebb a biztatást adó kilátópont.

A fiatal költő még hitte, hihette, hogy a vers erő és hatalom, életmegoldás és a társadalom szükségszerű gyógyszere és varázsitala. Hitte — mint annyian hitték akkor —, hogy az emberiség útja, s benne a miénké is szinte egyenes vonalúan felfelé ívelő, s az úti akadályok elhárítása szinte csak elhatározás kérdése. Ezeket az ábrándokat elfújta a szél, a verstáj és a versidő kietlenebb és kegyetlenebb világot mutat. Az új könyv cikluscímei is erre utalnak: Szél­ben és szemben, Zónaidő, Érzékeny labirintus, Panaszfal, s a címadó versek mindegyike a történő történelem és a versíró ember szembesítése. De egyébként is ez a szembesítés a kötet lényege. Egy bonyolult és összebonyolított korszakban kívánja a költő az egyre fogyatkozó számú tiszta forrást felmu­tatni még annak is, aki közelébe nem juthat e forrásnak - legalább tudhasson róla, hogy van még, hogy elérhető még. Miként a kötet indító mottóverse mondja Most és későn:

Egy szív trappal a virradatban
egy másik föladta magát
a harmadik itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát

Nagy Gáspár legfőbb mesterei Jékely Zoltán, Kormos István és Nagy László voltak. Hatásokon rég túljutva, ma is elevenen őrzi az elődöket: vers idézi most is mindegyiküket. A program a lehető legnehezebb: „Amíg csak bírom / helyetted írom" - hangzik el Nagy Lászlót idézve. Nem a költői rang egybevetése kíván ez lenni, hanem a feladaté: az eszmeiségé és az erkölcsé. Mézes szavakat nem akar s nem is tud Nagy Gáspár sem mondani. Akkor szólal meg, ha mondanivalója van, méghozzá személyesen átélt s esztétikai­lag megformálható. Ilyenkor viszont nem lehetőségnek látja a megszólalást, hanem kötelességnek. Az ember általában leélheti az életét közhelyes be­szédelemekkel, sőt beszéd nélkül is, a költő viszont lényege szerint a kibizto­sított beszéd embere.


Vasy Géza
Népszava, 1989. január 21.


< vissza