Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Két forradalom Magyarországon

NAGY GÁSPÁR MÁRCIUS 15-E DÍJAS KÖLTŐNEK

Azután a tavaszi március után tizenhét hónap,
108 évvel később már csak tizenhárom nap.
Mostanság órákban számoljuk.
Legutóbb, a tavalyi szabadságom idején
volt két szabad órám.
Gyorsuló idő!
Mint a lavina:
hol le, hol föl.
Emlékszel még,
amikor először láttad a vérfoltos mellényt?
A pontos szívlövés nyomát?
Ez a Nemzeti Múzeumban volt,
ahol a Költő el sem szavalta a Nemzeti Dalt,
de néhány évvel később felgyújtotta magát
egy nálad alig idősebb fiatalember.
Elmebeteg volt, írták róla az újságok.
De lehet, hogy csak végiggondolta:
mi is történt itt attól a márciustól
addig, amíg élni tudott.
Bennem nem halványul az a gyermekkori élmény,
az a csíkos, vérfoltokkal teli mellény.
Néztük, s a múzeum már nem is volt zajos.
A táblán egy név: gróf Batthyány Lajos.
Ötvennégy utódja volt.
Közülük még ötöt kivégeztek,
egyet meggyilkoltak,
kettőt ismeretlen helyen,
ismeretlen körülmények között
pusztítottak el,
egyet öngyilkosságba kergettek,
öten közülük pedig kényszerű emigrációban haltak meg.
S a lövető?
Julius von Haynau báró,
táborszernagy,
a bresciai hiéna,
aki a tizenhárom aradi
és a vagy tízszer annyi többi
kivégző-parancsa alá írta a nevét,
s 1200 elítélt bebörtönzését hagyta jóvá?
Túlbuzgó volt – mondták –,
s érdemeit elismerve nyugdíjazták.
Így szokás a hozzá hasonló,
tevékenységükre büszke,
akkurátus, jól használható
gyilkosok esetében.
Dante Poklának legmélyebb köreit járva
kérdém: hol van Haynau, a bresciai hiéna?
A válasz csak legyintés.
Elég volt neki az intés.
Kellett a hely másnak!
Brutusnak, Kádárnak, Júdásnak.
A táborszernagyban
hibát találtak a Mélység Urai,
mert oda nem való a hívő,
ő pedig hittel vallotta:
nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is,
mert szilárd meggyőződésem,
hogy ez az egyetlen mód
intő példát szolgáltatni
minden jövendő forradalomnak.
Egyszerű dilettáns volt tehát.
Nem hasonlított a profi népnevelőkre,
a világmegváltó emberirtások arctalan munkásaira,
az egyszerű tömeggyilkosokra,
akik forradalmárnak nevezték magukat,
s akik 109 évvel később
annak a másiknak akasztott testét,
összedrótozott végtagokkal,
kátránypapírba tekerten,
arccal lefelé – ez valami szláv szokás, mondják –
a kora nyári földbe vájt tömegsírba dobták.
Európa pedig akkor is csendes volt,
mint mindig: újra csendes.
Mert elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! Lecsendesült és
szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart…
– írta a boldog segesvári,
(vagy barguzini?) halott,
aki szerencsére már nem láthatta,
hogy I. Ferencz József császárból,
aki 1849. május 1-jén segítséget kért
I. Miklós cártól,
hogyan lett a magyar nép ajkán ferencjóska,
s aki már soha nem tudhatta meg,
hogy a leharcolt, 160 000 fős,
jórészt képzetlen, népfelkelőkből álló
magyar hadsereggel szemben
immár nem csak a 170 000 fős osztrák hadsereg,
hanem Európa Mindenkori Megbecstelenítője,
az orosz hadsereg 200 000 fős serege is ott áll.
Nem tudhatta meg,
mert a kozák lovasok egyike őt is ledöfte.
Vagy lehet, hogy kijutott neki is
ükapáink, dédapáink, nagyapáink és apáink sorsa:
Szibéria pokla?
Aminél csak az lett volna rosszabb,
ha néhány évtized múlva még látja
a magyar porták, lakások, kúriák és kastélyok falain
a ferencjóska olajnyomatos képét
az emigráns Kossuthé mellett.
Nekünk, itt, a hazába importált Szibériában,
később kijutott mindez,
s a szégyentől sem pirultunk,
amikor Csermanek reánk kacsintott.
Mert csak az volt már az ideológia,
hogy az embernek legyen krumplija,
s ha krumplileves, hát legyen krumplileves.
Amikor Kádár János pártfőtitkár
érkezett orosz tankján,
mintha csak az Úr kérdezte volna:
hadd látom, úgymond, mennyit ér…
1957. május elseje előtt csak száz évvel
– Istenem! Csak százzal! –,
és a régi forradalom után nyolccal
kérdezte ezt a Költő,
s úgy látta:
Körötte csend, amerre ment
És néma tartomány,
márpedig úgy lett,
hogy körötte zászlók, dal, amerre ment,
és boldognak látszott a tartomány.
A forradalmárok itthagyták önöket?
Önök: maradtak? Vagy: csak más is?
Ők?
A lélek elszállt?
Akkor lehet, hogy csak önök maradtak?
Kutyák, ti áruló ebek,
akik nekem mást sem kínáltok,
csak vizet, száraz kenyeret,
már börtönnel hiába vártok.
Szellentenék egyet tirátok,
de ülök, s így nem lehet.
Végül mégiscsak így kiáltok:
irgalmazzatok, emberek!
Az önmaga békéjébe burkolódzó tiszapalkonyai
segédmunkás
– másodállásban az egyik legnagyobb
és legetikusabb magyar gondolkodó –
aki életében csak egyszer, csak egyetlenegyszer
volt hajlandó utalni arra a világra, mely körülvette,
csak egyszer vált indulatossá,
amikor leírta a számot: 1956.
Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot
az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet,
a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika
elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell.
Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a
munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász,
zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona,
paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott.
Semmiféle vagyon, hír, hatalom, nem ér annyit,
mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az
életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az
árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt
volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött,
tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és
egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott
volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre
és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom
ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és
nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Továbbélnek
és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak.
Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben
az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az
időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az
emberekről, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak
ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak,
ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni
több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni
és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, a nevek csak azért maradnak fenn,
hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék.
Bizony ez Hamvas Béla,
a máskor oly emelkedett,
a mosolygósan szigorú bölcs.
Te nyolcéves voltál akkor, én kilenc,
s néhány éve mindketten nagyjából
egyszerre lettünk elsőáldozók
meg kisdobosok.
És abban az évben minden furcsa volt.
Addig azt hittük,
– mert szüleink így mondták –
születni és temetni csak egyszer lehet.
De akkor már másodszor temették
az egykori belügyminisztert,
a szegény Lacit,
aki ha megérte volna,
de odalövetett volna,
s még nem tudtuk,
hogy ez a procedúra később
életünk szerves része lesz.
És földrengés is volt,
meg persze árvíz,
ami akkor nem volt annyira meglepő,
mint amilyen meglepő az a fél narancs volt,
amit a Jézuska – esetleg a Télapó? –
csempészett karácsonykor
– vagy fenyőünnepen? – a fa alá.
Aztán még szénszünetet sem hirdettek
és mégsem kellett iskolába menni.
A házunkat később néha szovjet tankok lőtték
– azt sem lehetett tudni,
hogy a szovjet az miért orosz
és fordítva,
vagy nem is? –,
de nagyanyám és anyám aránylag nyugodtak voltak.
Jól ismerték a pincét,
ahol csak az nem volt jó,
hogy a lámpa mindig égett,
és a Mattyasovszky néni egész nap hangosan imádkozott.
Tudtuk: tizenkét évvel korábban
a pincében egyedül ő maradt életben a hullahegy
közepén.
Ám nappal, a Mechwart téren,
a szovjet katonák megengedték,
hogy bemásszunk a tankokba,
és jelvényeket is adtak.
A Széna téren a Szabó bácsiék
is szerették a magunkfajta gyerekeket.
Az oroszok vattakabátot,
Szabó bácsiék meg
bádogkemény viharkabátot viseltek
– nekem is volt ilyen –,
s mindenkinek a vállán ott volt a puska,
vagy a dobtáras gitár.
Sosem hittem volna akkor,
hogy a dobról és a gitárról
tizenöt évvel később
más is eszembe juthat.
Mellesleg: a gulyásról
és a kommunizmusról sem.
Egyszóval: én láttam e harcot.!… Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.
Meg kellett tanulnunk a főbűnt:
emlékezni nem szabad!
Ez az idő
csak azok számára lehetett emlékezetes
– érzed a kifejezés finomságát? –,
akik ezekben a hónapokban
fegyverrel a kézben vettek részt
– Istenem! Ez a „vettek részt” is milyen elegáns –
a munkáshatalom megdöntésére irányuló
ellenforradalmi csoportok szétzúzásában.
És az egykori nyolcéves gyerek,
aki addig csak forradalomról hallott az iskolában,
felnőtt korában le merészelte írni,
hogy: nem szabad feledNI
Valóban nem szabad feledni!
Legalább azt a macskaköveken csikorgó,
lánctalpas hajnalt nem,
amikor Magyarország miniszterelnöke
elképesztően emberinek tűnő
dilettantizmussal ezt olvasta be a rádióba:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság
Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet
csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen,
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a
törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban
állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az
ország népével és a világ közvéleményével.”
Egyébként: őt lenne hivatott
megjeleníteni? képviselni?
az a szobor, amellyel – akivel? –
kis híján ötven évvel később
egyik utódja
már tegező viszonyba került.
Mit gondolsz az egészről Imre?
Nem gondolod, hogy hiba volt?
Nem tudtad, hogy nem volt törvény…
és magyar sem?
Meg hogy ugye most jó ez így,
amikor leányod
és az egykori pufajkás…
meg mi többiek is.
Újra is temettünk,
és hol vannak már Kádár Apró Dögei!
Egyébként is:
ezelőtt ötven évvel,
november 5-én,
megindult a tömegközlekedés,
az MTK focicsapata Bécsbe utazott,
az FTC meg tagtoborzást hirdetett.
Mert ugye nem szabad feledni!
De mit is?
Talán hogy a harcok során
körülbelül 2500 ember esett el,
a regisztrált sebesültek száma 20 000 volt,
és ennek tízszerese azoknak a száma,
akik elmenekültek e hazából?
Item: hogy megkezdődtek a felelősségre vonások,
13 000 embert internáltak,
több mint 20 000 embert bebörtönöztek,
és hogy a 400 halálos ítéletnek
körülbelül a kétharmadát
végre is hajtottak?
Item: hogy Vida Ferenc vérbíró ítélete alapján
Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst
1958. június 16-án,
Szilágyi Józsefet és Losonczy Gézát pedig már korábban
megölték a börtönben?
Item: hogy a többi vádlott súlyos börtönbüntetést
kapott?
Item: hogy 1959-ben végezték ki azt a Mansfeld Pétert,
akinek nagykorúságára évekig vártak?
Mert ahogyan a krumplilevesnek krumplilevesnek,
úgy a törvénynek is törvénynek kellett lennie!
Item: hogy fent említett Mansfeld Péter
13 percet kínlódott a bitófán?
Hat nap múlva lesz ennek pontosan 47 éve.
Most 65 éves lenne.
Ha méltóképp akarnánk emlékezni róla,
akkor most azt kérném:
13 percre tartsuk vissza a lélegzetünket.
Item: hogy az utolsó kivégzés 1961-ben volt?
Mert bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Az urak ilyet nem röhögtek régen,
hogy Dózsa György fején Martin-kohó lángol,
hogy büdös tetemét eszme eszi éppen,
hogy a lábainál serege viháncol,
s Dózsa-húst zabálnak egymást tépve érte!
Egység és megbékélés?
Kikkel?
Hóhérainkkal és megszállóinkkal?
Köpönyegforgatókkal,
báránybőrbe bújt farkasokkal?
Az áldozatvállaló hazafi,
mint gyilkosok cinkosa,
szerető hitves,
és minden igényt kiszolgáló kurva?
Nem szégyelli magát a parlament padsora?
De itt vannak a költő szavai is,
aki egyszer kimondta:
nem szabad feledni!
Pedig csak szerette az őszi nőket
gyümölcsillattal jövőket
érett szeptemberedőket
hajnali ködbe tűnőket
az októberi lobogókat
novemberben elhagyókat
Nagy Gáspár koszorús költő,
kinek feje fölött e királyi díszt
– papírja is van róla –
Arany János, József Attila, Kölcsey Ferenc,
Radnóti Miklós, Ratkó József,
sőt Szent Márton,
de még maga Kossuth Lajos is tartja.
Ám én inkább szólnék Balassi kardjáról,
mely – a régiek hite szerint –
felismerhető volt igazságosságáról,
s nem öldöklő voltáról.
A kard jó és a rossz elválasztására szolgál,
tulajdonosa csak olyan ember lehet,
aki képes mindig különbséget tenni e kettő közt.
A kétélű kard egyik éle a védtelenek oltalmazására,
a másik – mint Szent Mihály kezében –
a Gonosz legyőzésére való.
A pallosjog egykor csak azt illette meg,
aki az igazságot képviselhette.
Ezért érintették meg karddal a lovaggá ütöttek vállát.
Nagy Gáspárt hét éve
a Balassi-karddal
egy forradalom özvegyeinek és árváinak lovagjává
ütötték.
Emlékezni mert egy
látszólag emlékezetét vesztett korban,
egy olyan önálló gondolkodásra és cselekvésre
képtelenné tett társadalomban,
amelyről egy másik költő azt írta:
fel sem nyög már a rajta elkövetett erőszak miatt,
amely szótlanul eltűri nemzeti függetlensége
megvonását,
a forradalom és szabadságharc meghamisítását,
meggyalázását, megtagadását,
a forradalmárok üldözését, bűnözővé minősítését, a
társadalomból való kiközösítésüket, anyagi és
erkölcsi javaiktól való megfosztásukat, hetedizigleni
megbélyegzésüket,
a minden elképzelést felülmúló, példátlan
bosszúhadjárat évtizedeit.
Mert oly korban éltünk e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
De azért mondj egy imát értük
mert nagyon is tudták
hogy mit cselekszenek
kit figyelnek
aztán kit jelentenek
és mennyiért
bár nagyon nehéz
az öklendezést visszatartanod
hiszen a hihetetlen tartományban
fantáziátlan fedőnevekkel
másutt meg befeketített
letakart óvott – védett nevekkel
ők vannak ott
s akikről persze mégis tudtad
hogy többnyire gyönge rongyok
(ez most így túlzás
ergo: nem nem így igaz
talán csak sejtetted inkább)
amikor már lehetett
minden kockázat nélkül
akkor a szabadság bajnokaiként
oly harsányan kiabáltak
már ezért is gyanút foghattál volna
s mi mindenre formáltak jogot
még arra is talán
hogy majd te kérj tőlük bocsánatot
most mondj értük egy imát
rájuk fér
megérdemlik nagyon
És áldj meg minket Úristen az te jóvoltodból,
Világosíts meg minket irgalmasságodból
Orcád világosságával, lelkek ajándékával,
Hogy éltünkben ez földen járjunk igazsággal.
Mert csapataink harcban állnak,
de a kormány még a helyén van.

(Vers- és szövegtöredékek Arany János, Balaskó Jenő, Balassi Bálint, Hamvas Béla, Julius von Haynau, Kölcsey Ferenc, Krassó György, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Nagy Imre, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, François Villon és más – részint ismert, részint ismeretlen – szerzők műveiből)

Elhangzott 2006. március 15-én a Március 15-e díj átadásán.

Szemadám György
Magyar Napló, 2006. 4. sz. p. 14-18.


< vissza