Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd

Nagy Gáspár költészetét 1973 októbere óta kísérem figyelemmel. Akkor mutatta be őt Kormos István az Élet és Irodalomban. A korán érett férfi távlatos szemléletét méltatta. Már első versei alapján úgy ítélte, hogy Nagy Gáspár költészete tele van jó jelekkel, az eredeti látásmód erőteljes megnyilatkozásaival és történelmi érzékenységgel. Már ekkor észrevette lírájának erkölcsi igényességét, keménységét: „Neve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok >>újszülött fiának<< nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.” Kormos István korai megállapítását igazolták Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei. Számomra nem kis szellemi gyönyörűséget jelentett annak nyomon követése kötetről kötetre, hogy Nagy Gáspár miképpen őrzi meg költői személyiségének különleges tisztaságát, acélos erkölcsi habitusát, s közben, mint formálja egyénivé költői látás- és kifejezésmódját. Örültem annak, hogy az Írószövetség 1981-es közgyűlése igen előkelő helyen léptette választmányi tagjainak sorába, majd írószövetségi titkárrá. Aztán nehéz időszak következett: az Öröknyár, elmúltam 9 éves című verse miatt az irodalompolitika hatalmi képviselői a fejét követelték. Az állását e vers miatt elhagyni kényszerülő költőnek a választmány 1985. március 12-én „az utolsó szó jogán” elmondott szavait följegyeztem: „Én azt hiszem, hogy az írók számára különösen embertelen aszkézis lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről.”

Nagy Gáspár olyan költő, aki Nagy Lászlóval mondhatná: „azonos vagyok a szóval”. Költészetének erkölcsi súlya is van, mert szemernyi bizonytalanság nélkül teljesíti önnön szigorú normáit. Ebből következik szinte költészetének egyik sajátos vonása: gazdagon él a modern líra eszközeivel, az iróniával, játékossággal, groteszkkel, a vizuális elemekkel, de ezek az ő verseiben sohasem véleménye rejtekezésének, személyisége önvédelmének az eszközei, hanem az élmény sokrétű kifejezésének elemei. Jó érzékkel vette észre elemzésében Czigány Lóránt, hogy a Nagy Imre emlékére írott versben szó sincs rafinériáról: „A versben feszesre fogalmazott indulat, vád, számonkérés, dühkitörés hegyeskedik…s ezt az evokatív, időtlen ragyogású cím: Öröknyár, elmúltam 9 éves ellenpontozza.” Ez az „evokatív, időtlen ragyogású cím” ugyanakkor szerves része a vers testének, hiszen határozott temporális funkciója van, Nagy Imre kivégzésének időpontját is jelöli. A költő ugyanis 1949. május 4-én született, a vers címe tehát 1958 nyarát jelenti. Az „öröknyár” pedig egyike azoknak a jellegzetes Nagy Gáspár-i kifejezéseknek, melyekből egytucatnyit Czigány Lóránt is felsorol a „helybenzsákbanfutós kor”-tól a „tömegsírhazá”-ig. Persze ebben a kötetből hiányzó, ám közismert versben ez a „versszó” szinte kínálja a jelentéssugallatok számbavételét, éppúgy, mint a vers vizuális tagolása, a tipográfiailag kiemelt anafórákra (NIncs) válaszoló, a hiányt parancsba fordító infinitívuszos epifórák (temetNI, feledNI, nevezNI). Nagy Gáspár hite szerint a költőknek „emlékezniök esküdt kötelesség”. Az ő költészetében az avantgárd formai elemek is súlyos eszmék, érzések hordozóivá válnak. Motívumrendszere szuverén belső világának tükre, s mivel költői személyisége egyaránt érzékeny a múltra és jelenre, s mivel morális igényessége nyílt szólásra ösztönzi, költészetében a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának az emberi magatartásmódokban is tetten érhető válsága erőteljesen és éles kritikai fényben mutatkozik meg. Igénye a dolgok néven nevezése, a tisztánlátás, a következetes erkölcsi magatartás, a gondolat nyílt védelme. Költészete a történésekkel egy időben, még a regnáló „sűrű szemöldökű tanár úr” idején figyelmeztetett arra, hogy a dolgok és anyagok belső törvényeit az erőszak, a félelem sem változtathatja meg, hiába a „szorgalmas tanulók” s „a nagy közös sajt- és égbolt képtelen blöffje”. Régóta visszatérő gondja az árulás. Rengeteg változatát tárták föl versei, mert etikai érzékenységét különösen sérti a nem meggyőződésből, hanem félelemből, gyávaságból eredő idomulás, maszlagolás. Volt módja tapasztalni a „nyüszítve támadó gyávaság” rombolását, a gondolattalan, a „mindenre elszánt hittérítők”-re emlékeztető buzgólkodók tevékenységét. A „szegényes alkuvások” törvényei szerint próbáltak cselekedni vele szemben is. A fiú naplójából című versét így használták – szinte a vers illusztrációjaként – indoklásnak a „régi” Tiszatáj szétzúzására. Pedig ő csak arra figyelmeztetett, hogy „míg a szem él látni kell fele-Barátaim!” Meg azt vallotta be, hogy nehéz viselnie a szégyent, mely a történelemhamisítás láttán fogja el… Nagy Gáspár – etikai-gondolkodói igényessége folytán – szemben állt azokkal, akik „a korszak mamuttetemét voltak hivatva – bizalmilag tartósítani”. Eszméihez azóta közelebb hajolt a történelem, ma már nem illetné megrovás ezekért a versekért.

Ez a két vers ugyan kényszerűleg kimaradt a Kibiztosított beszéd című kötetéből, de Nagy Gáspárnak ez a könyve is egész sereg példát kínál arra, hogy az ő ars poeticája töretlenül vállalja a magyar költészetnek azt a nemes hagyományát, amelyik a nemzeti tudat épségének gondját etikai szempontból jelentős részben a költőire bízta. Nem tűri a szellem korlátozását, megveti a „ketreces szavakat”.

Költészetének azért gondja magának a költészetnek a mai lehetősége, helyzete. Benne azonban hiánytalan a meggyőződés, hogy „a szó egyetemes súlytalansági állapotában” is alapvető funkciója a költészetnek az, hogy a nemzet tudatába emelje az elhallgatott tényeket, a költői szó erejével tisztítsa a nemzeti tudatot, önismeretet. Erre – Nagy Gáspár versvilágának üzenete szerint – a költőnek azzal kell törekednie, hogy nem tér ki fölismert igazságai elől. A költészetről szóló versei ily módon az ember önmagavállalásának parancsai. Ironikusan utasítja el a „felcukrozott vers” kívánságát:

Felcukrozám egyszer a verset…
hogy döngtek rá a benyaló legyek!
potrohuk mélyén
nyelvük hegyén
a kívánság:
édes kellemes – szóval ilyesmi legyek.

A felcukrozám egyértelműen pejoratív kifejezés, s azt jelenti, hogy önnön természeténél édesebb. Versről lévén szó, ez nem tesz mást, mint hogy megfelel a „csak hiba ne legyen belőle” követelményének, „édes kellemes”, azaz nem csípős, nem érdes, nem olyan, amelyik mond is valamit, csupán elandalít. A „benyaló legyek” sem rejtély, hiszen a vers kontextusában világos: azokra vonatkozik, akikkel annyi baja van az önazonosságára igényes költőnek, akik nem a mélyből fölfakadó igazságokra kíváncsiak, hanem szellemi táplálékul csak álságot, megszépített, „felcukrozott” verset tudnak elfogadni, mert „benyaltak”, azaz alázatosan és érdekből átadták magukat hízelkedve annak a hivatalos hatalmi igénynek, amelyiknek érdeke a valóság elfedése volt. Sőt azt is sugallja a vers, hogy ezeknek a kívánsága összefügg anyagi érvényesülésükkel: a potroh és a nyelv összekapcsolása azt a szemléletet semmisíti meg, amelyiket nem logikai és erkölcsi meggyőződés, hanem vegetatív érvényesülés irányít. Ezt a magatartást szarkasztikusan elutasítja Nagy Gáspár már azzal is, hogy animizálja, egy utálatos bogárfajtáéval azonosítja. Másrészt a bravúros rím azt is kifejezi, hogy a vers felcukrozásával, az ihlet irányának megváltoztatásával a költőt is elérné az animizációs folyamat, erkölcsileg megsemmisülne: „benyaló legyek – ilyesmi legyek”. A verset indító archaizált múlt idő is a távolságtartást jelezte. Mindenesetre a kötetben egyetlen felcukrozott vers sincs, a szöveg tehát példázatérvényű. A versből is egyértelmű a költői magatartás és üzenet, de szövegkörnyezete is nyomatékot ad ennek. A Ceterum, ahogy én látom és a Noli tangere! egyaránt ironikusan utasítja el a semlegesben „kitart/ó/ott/an” futó költőket, illetve a félelemből, megfontolásból kialakított „demokratikus tudatlanságot”. A Verhetetlenek, az Egy feljövő kiscsapatra és a Míg házadban című epigrammák szintén korunk nagyon is kézzelfogható, nagyon is valóságos morális válságát leleplező versek. Pontos jellemzései annak a helyzetnek, melyet Nagy Gáspár Helyzetdal, borítékban című verse Ady egyetlen betűjének módosításával – s egy betűnyi megtoldással – avatott a hetvenes-nyolcvanas éveink emblémájává: „rohadunk a forradalomban”.

Az Ilyen világ mottójával, dátumával és egész kontextusával kivallja, hogy a verset az az indulat motiválta, amelyik akkor fogta el Nagy Gáspárt, amikor meglátta, hogy a „régi Mozgó Világ” lehetetlenné tétele után új gárdával megjelenő lap Illyés Gyula fényképének közlésével igyekszik megtéveszteni a közönséget, a folytonosságot hangsúlyozza, pedig Illyés az előző folyóiratnak engedte át egyik nagy versének a címét névül. Ezért az Illyés Mozgó Világából vett mottó: „izzó orcával rendületlen, / mert akár ti, oly arcul-verten”. De Nagy Gáspár verse továbbmegy a motiváló keserű indulatnál: azt is föltárja, miért lehet a holtakkal mindent elkövetni, s arra a megállapításra jut, hogy azért, mert „az élőkkel is mindent lehet / sőt szabad”. Igen, „ez egy ILYEN VILÁG”. Nagyobb összefüggésbe emeli tehát a verset kiváltó okot: a jelenségen túlmutató mélyebb összefüggésre is fölhívja a figyelmet Illyés szellemében, akinek Minden lehet című kötetének panasza is áttűnik az Ilyen világon.

Az Illyésre utaló verset a csalás, álság elleni indulat motiválta, a Halálon túlt pedig a mély hűség. Ez is ritka erény az „ilyen világban”. Nagy Gáspár és Kormos István szellemi és baráti kapcsolatának kifejtése külön irodalomtörténeti tanulmány tárgya lehet. Itt csak arra utalok, hogy Nagy Gáspár még Kormos életében szép verset írt atyai barátjáról, aki őt estjének bevezetésére kérte (Jézusos fejlehajtva). Kormos István halálakor Nagy László mellett – a Móra Kiadó és a fiatal költők nevében – Nagy Gáspár búcsúzott a kornissi pásztorok költőjétől. Majd Nagy Gáspár gyűjtötte össze és adta ki Kormos István prózai írásait. Szerkesztőként is ő próbálta folytatni Kormos ügyeit, a Kozmoszt és a Gyöngyszemeket… De ezúttal mindennél fontosabb, hogy Nagy Gáspár Halálon túl című verse olyan költői telitalálat, melyben a kormosi komoly játékosság éppúgy tündöklik, mint ahogy nyilvánvaló benne az a Nagy Gáspár-i vonás is, hogy az „ilyen világ”-ban makulátlan szellemi kapcsolatokat becsületesen ápol, érzékenyen hallgatja elődeinek „súgását” is:

most újra kedvem lenne szólani
nehogy teljesen kihűljek
október vértanús lapjain veletek
vannak a megszakadt szívűek.

Nagy Gáspár Kormos István szellemében írt a halálon túlról szóló monológverset, tüneményeset és mély értelműt. Tudat alatt talán Nagy László verse is biztatta erre a dikcióra, az Apánk a másvilágról.

A Nyári ki/be/számoló a címében megjelöli műfaját, de azt is, hogy két egészen különböző műfajt társít. A vers aztán a kiszámoló mondóka játékos rímeivel is külön erős hangsúlyt ad annak a lelki szituációnak, amelyikben a veszteséget már csak keserű kacajjal, iróniával lehet minősíteni. De a Nyári ki/be/számoló költője Nagy Lászlótól veszi a mottóját („fejet ajándékba nem adunk”), s a küzdelemből, tiszta értékek képviseletéből kitiltott vagy kiesett társak helyett is vállalja a jó ügyek képviseletét. Így lesz ez a kiszámoló – a műfaj eredeti funkciója szerint – szétválasztása kétféle magatartásnak, s lesz beszámoló egy helyzetről, melynek tartást pusztító karakterét oly árnyaltan, egyéb árulásmotívumú verseire is rímelően mutatja be Nagy Gáspár: „küldik a tömjént / ha kiszállsz önként”, „béget a pásztor / átverték párszor”. S melyben az árulások még nagyobb összeszedettségre, még odaadóbb küzdelemre ösztönzik a helytállókat. A címbeli igekötők egyszerre ható ambivalenciája a versben mindvégig hiánytalanul érvényesül. Éppen ez a szemléleti, atmoszférabeli összetettség Nagy Gáspár verseinek egyik szuverénül egyénítő jellemvonása. Mivé lett a gyermekkor önfeledt kiszámolós játéka? Domokos Mátyás jó érzékkel látta meg ebben a játékos versben az általános hitelvesztés ellenére helytállni próbáló költőt, aki „Halállal élek, nem kenyérrel” felejthetetlen verszenéjére jelenti ki: „Amíg csak bírom / helyetted írom / helyetted nézek”; s végül: „helyetted mondom / ez lesz a gondom.”

A köteten végigvonuló, ars poetica-érvényű vallomások az erkölcsi helytállás közösségi felelősségét helyezik Nagy Gáspár költészetének centrumába. A kötet elé emelt mottóvers, a Most és későn éppúgy egyértelműen kivallja ezt, mint a szintén nyomatékos helyen szereplő kötetzáró vers, a Félelmen túli… Az első csupán négy sor, mégis összetett helyzetjelentés a bajokra figyelmeztetés megkésettségéről, e késettségből eredő szétszórtságról, önfeladásról s a tényekre döbbentés kötelességéről. Az utóbbi pedig éppen azt fejezi ki nyomatékkal, hogy még ilyen körülmények közepette is bízik Nagy Gáspár a költői szó világalakító, demokratizáló és humanizáló erejében:

Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ÉNEK.

A kötet összefüggésrendszerében egyértelmű, hogy nem romantikus hit ez a költészet világmegváltó hatalmában, hanem valóságos bizodalom a költői szó erejében. A néven nevezett bajok, igazságtalanságok, jogtalanságok, álságok, hazugságok, személyiség- és közösségromboló torzulások éppen az erkölcsi ítéletet is önmagába sűrítő költői megnevezés, nyilvános ítélkezés révén szüntethetők meg. Az értelmes és morálisan bátor föltárás elejét veheti a tragikus ütközéseknek. Annyi bebiztosított beszéd, annyiféle megfontolgatás ellenében a „kibiztosított beszéd” az egyenes, nyílt költői szót jelenti: a görcsöktől való feloldódás szükségességét, a félelmen túli igazmondás igényét. Bravúros ambivalenciával ad hangsúlyt Nagy Gáspár annak, hogy a ki nem mondott igazság, a ki nem mondott vélemény sebzi, tönkreteszi a személyiséget:

Torkodban kés(lekedik)
a szó
egy nyúlánk hang vérzik
befelé hosszan

Ezzel szemben a kibiztosított beszéd „fényes mondatokban” álmodik, mert azonos a személyiséggel, vállalja önmagát, élményeit, véleményét. Nem „kés(lekedik)”. Nagy Gáspárt erre a „félelmen túli” költői magatartásra mély morális eltökéltség, szuverén világszemlélet bátorítja. A partikulárison túlmutató összefüggésekben is szemléli a világot:

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok – fölötte.

Ez a morális létszemlélet szabadítja föl a cselekvésre. A Nádból való vers kiszámolós mondókája a játékban is képes ezt a mély létszemléletet érvényesíteni. Éppen az a Nagy Gáspárra jellemző vonása e versnek is, hogy a játék és tragikum dimenzióit egyszerre érvényesíti. A hajladozó nádszáltól a hajladozó magatartás titkát kérdezi, de a játékos versen belül evidenciává válik rögtön, hogy ez a hajlékonyság éppen a lét végső, meghatározó helyzeteiben, a „nádvágó naszád” színe előtt semmit sem ér, ott a nádszál is „szálegyenesen” áll.

Nagy Gáspár „kibiztosított beszéd”-e: a nem késlekedő költői szó. Ez egyrészt regisztrálja és elutasítja a morális züllés napjainkban oly szembetűnő változatait, másrészt – előtte járva az időnek, a politikai közgondolkodásnak – a tabutémák feloldásáért emel szót, s a maga költői eszközeivel előkészíti ezek megszüntetését. Elsősorban a történelmi tények meghamisítása, agyonhallgatása elleni költői kiállás tűnhet szemünkbe, az „ötvenhatosok hatvannyolcasok / hetvenhatosok nyolcvanegyesek” határozott jelenléte Nagy Gáspár költészetében. Kifejezi ez a költészet azt a tényt, hogy az agyonhallgatott, elferdített tények közepette „múlik a jövőnk”.

Különösen meghatározó élménye volt Nagy Gáspár eszmélkedésének az 1968-as prágai tavasz s annak következményei. Költészetében gyakran visszatérő motívum lett ez főleg Milan Kundera ösztönzése nyomán. A versei közé illesztett novellája (Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában) számol be leggazdagabban ennek az élménynek személyiségformáló erejéről. E többdimenziós novella külön elemzést igényelne esztétikai minőségeinek szintetizáló jellege és remek, műértelmezést is adó korjellemzése okán. Elégtétel lehet Nagy Gáspárnak, hogy Kundera húsz évvel ezelőtt megjelent és akkor bevont regénye, a Tréfa nemrég újra a boltokba került, jó hét esztendővel az ő „tréfálkozó” novellája után. A történelmi sebek gyógyítgatásában éppúgy előtte jár az időnek Nagy Gáspár költészete, mint a kulturális értékek megcsonkítása, kitiltása elleni küzdelemben. Verseiben Illyés Egy mondat a zsarnokságról című költeményéért még akkor kiállt, amikor annak megjelentetése itthon szóba sem kerülhetett. Zöld sorompót nyitott a nyugati magyarság értékeinek már akkor, amikor még csak titkos adókon lehetett hallani például Határ Győző hangját, s ugyanígy figyelmeztetett Töredék című verse az erdélyi magyarság végzetes állapotára és az azért való felelősségre….

Nagy Gáspár költészetének legnagyobb vállalkozása az, hogy a mai köztudatban – fölöttébb sokféle okból, melyek között nem utolsó a bezárkózó kényelmesség, önvédelem sem – megkérdőjelezett költői funkciót, a közösség nemzeti tudatának, morális felelősségének, tisztaságának ápolását tovább folytassa. Korszerű művészi formában, a bonyolultabbá vált kérdések szükségképpen többdimenziós műformáiban visszaadja a költészet közösségi értelmét. A költői küzdelmet, teremtést azonban úgy végzi, hogy ennek a személyiség építése áll a középpontjában. Éppen ezért egyén és közösség együtt küzd, együtt jelenik meg ebben a különleges morális érzékenységű és nyitottan kísérletező lírában. Nagy Gáspárnak jól elkülönülő egyéni hangja van a magyar költészetben: morális szigor, irónia-önirónia, avantgárd elemekkel is élő keserű játékosság és nagyfokú történelmi érzékenység, emlékező kötelesség s lírájának etikai szférájával találkozó transzcendens sejtelem társul tárgyszerűséggel és az ítélkezés bátorságával az ő szavaiban. Költészetének legfőbb értéke nem egyes nagy versekben, hanem költői szemléletének szuverenitásában mutatkozik meg jobban.


Görömbei András
Alföld, 1988. 4. sz. p. 74-78.


< vissza