Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Égi lábnyom

A 2003-as Ezredváltó, sűrű évek című kötet lezárása után keletkezett költemények gyűjteménye e szép, fekete-fehér küllemű könyv. Posztumusz versek, írójuk ötvenes éveinek közepén találta szembe magát az egyre súlyosbodó betegséggel. A Nagy Gáspár kötetét mesterien szerkesztő Görömbei Andrásnak nem csupán a hagyaték filológiája parancsolt, amikor a H ciklust tette élhelyre: „Amióta tudván tudom a sorsom / hallgatólagosan egyezséget kötöttem / a Halál angyalával (vagy ördögével) / ő nem említi nevem / s én sem beszélek róla senkinek / és titkunkat nem fedi-szegi / semmilyen záradék homálya" (H [1]). A férfias fogadalmat tartja (szorongásában egyszer-egyszer áthangolja) a versek alanya. Épp a nem szólásra ráutaló megszólalás avatja még nyilvánvalóbbá a személyes tématabut. A végső csendet előlegező tematikus csönd esztétikai hozadéka az áttételes beszéd felszikrázása. A mondatrész-elhagyások, a gondolatsor-elharapások, a három pontok (...) rögei, a szokatlanabb tagolások, (írás)jelek, szöveghatárok (+; -—) között ama H kísért (akit lehet kórház-rövidítésként, Magyarország-betűjelként, másként is értelmezni, de elsősorban a kimondhatatlannak ad - kissé kafkai – nevet).

A Sárfeliratnak keresztelt búcsúkötet a személyes elenyészés félelmét álom és vízió közeli, transzponált képekkel tudatja. „…és vad hajnalok / dobja pereg / s visznek már / a fény vesztőhelyére: / mert nekem kell ott / ma is meghalnom…” – fejeződik be Az álomtalan álmok könyvéből, a legszebb darabok egyike, mely az álmot is büntetésnek láttatja („tudom / nincs több időm / álmomat / felezni / harmadolni”), s a halált stációsságában-folyamatában értelmezi a ma is révén. Ugyanakkor a Veled és a Vele feloldható rózsa-titkai a hit, remény, szeretet kapaszkodói.
A közelgő halál magánügyével a szókimondó, ám szemérmes költőnek ismert Nagy Gáspár nem terheli olvasóját. Viszont a 2000-es évek eleje számos siratót, búcsúztatót szakított ki: nekrológverset, lírai rekviemet. A történelemben élő – élményeknek, hőstetteknek, évfordulóknak, bizakodás-távlatoknak áldozó – egyén „oratorikus emlékezéseként” akár, mint az Október végi tiszta lángok tételeiben, a zenei komponáláshoz, a szentmise liturgiájához is folyamodva. Rég halott költőelőd szintén lehet a játékosan-hálásan megidéző, párhuzamot keresően aktualizáló gyászvers szólítottja. Ilyen alkalmakkor a korai vagy tragikus halál ténye visszahúzódik a textusbeli reanimálás vágya mögé. Például szolgálhat a messzibb múltból Nagy Gáspár a Balassi-strófával bíbelődő látomása-önképe (Visszhangzó lépcsők egy eleven Balassi-szoborhoz), Kormos István szabadverses élesztése (Párizsi álom Yorick Cormieux úrral). Máskor a felebaráti végtisztesség versei állnak őrt nyitott sírgödrök mellett. Még a köszöntőknek fenntartott második, ciklusban is (Nagykun temetés… januári verőfényben – Körmendi Lajos utolsó földi útjának emlékverse). Fájdalom, e versanyagban a tegnapi vers-pohárköszöntők egyike-másika is tordalnak hat immár: a Vörös László-szívkönnyítő, a Lázár Ervin-parola… (A garast letetted; Tíz májusi hosszú méla sor egy ártatlanul hetvenkedőnek). Nem tudhatjuk, maga Nagy Gáspár miként rendezte volna el a két, jellegében éppen ellentétes verscsoportot. Görömbei elképzelése itt-ott vitatható voltában is hitelesíti, hogy a „Golgota orma: szenvedés győzelme” című, Mindszenty József hercegprímásért zengő hálaadó ének is ide került. A kötet címével egybecsengő, terjedelmesebb Sárfelirat fejezetét követően a Litániás dicsérő énekek az élet, a kontinuitás, az érdem, a tehetség: a másokban megőrződő személyesség pártjára állnak, és a sötétebb tónusú versek egy részéből sem hiányzó garabonciásságot, poétai tréfacsinálást erősítik. Az utolsó villanat a gyűjteményben a Biztató Vasy Gézának – a hatvanöt esztendőnek a „Géza kék az éG” palindromjával vágva vissza: „…olyan január van / amikor az ifjúkor / lelkesült hite üzeni / csorbíthatatlanul mégis nyár van / mely az ifjúsággal, hittel újra felér / kívánom így legyen 2007 telén”. (Ez a január, a 2007-es ragadta el a magyar irodalom Nagygazsiját.)

A költő fogyó erejéből többtételes művekre is futotta: H, Utókor. A ciklikusság sem rejti el, hogy Nagy Gáspár utolsó éveiben főleg alkalmi verseket írt. Mindig kedvelte az alkalom kihívását. Nem megrendelésre: programosan, szeretetből, alkotói virtusból, jókedvből vagy vacogásból dolgozott. Időben-térben megkötötte, egyedi vers-emlékjellel látta el az egyszeri örömteli vagy lesújtó alkalmat. Nem ennek számlájára írandó, a Nagy-líra terheként korábban is megmutatkozott: a versszöveg olykor csupán míves formaérzékkel sorokba tördelt választékos publicisztika, morális prédikáció, tartalmi-gondolati ismétlés. A jó emlékű névtől sem válik érvényes költeménnyé a Kihulló apokrif lapok Antall József naplójából. A szimplifikált küldetés pátosza (és a szintén leegyszerűsödő historikus dezillúzió) nem emeli a tárgyuk szerint kisebb horderejű, ám sikerültebb versek közé (Tihanyi rajzlapra; Lassulj, szívem!; A bizonyosság keresése stb. - valamint az Éjjel a megváltó hó, e már-már agónia-vers, mely a meglátogatott súlyos betegnek nem eredménytelenül óhajtotta: „február... / elhozhatná már a gyógyulást"). Ne fordítsunk egy retorikai fogást Nagy Gáspár versbeszéde ellen, de például az idézett H (1) második szakasza az „ahogy mondták már / annyian előttem" bölcsességénél nem jut tovább. Ami a halál szelét érezve érthető, költészetnek azonban nem elég.
E líra hívei ismerős formákra bukkanhatnak. A tipografikus ötleteknek is hódoló, tengelye körül pörgő orsóvers, a rövidebb-hosszabb soros szabad vers, a magállapotban duzzadó dal, az episztola, az epitáfium: mind jelen van. A rímtelenség karcossága is, a sörét-rímek sebei is. A „kosztolányis" H(12) hatsornyi várakoztatás után hozza a hívó hajnal szó angyal rálelelését. Korábban szomszédosan-távolosan muzsikált a hatolt, halott, áthatolt összecsengése, s ez is egy külsőbb rímkoszorúban.

Nagy Gáspár többször ír panasztalan bánattal a „kánon" rémuralmáról: H (4); Utókor (2) stb. Érdek, értetlenség valóban kirekesztette Nagy Gáspár költészetét az irodalmi „centrumból"? (E sorok írója szerint: nem.) Egy kánon volna csupán? A költő úgymond „rendszerváltó versei, munkásságának maradandó tételeit semmibe venné a literátus tudat: A Fiú naplójából, az Öröknyár: elmúltam 9 éves — és a Csak nézem Olga Korbutot..., az ÉvTiZeDhAtÁrHíD címűeket meg a többit?! (E sorok írója szerint: nem.) S most is csalna a kánon, ha Orbán Ottó, Petri György líratörténeti jelentőségű betegség- és halálversei szomszédságában keresne helyet Nagy Gáspár búcsúköltészetének. Lévén ez szólamában, szakralitásában, etikájában, formavilágában egészen más. Más érték. Az elfogadás aspektusából fogalmazó, az ima és a rapszódia között elhelyezkedő, a döbbenetes alkalmiságot művészileg kiaknázó. Sajátszerű.

A Sárfelirat a jó baráttól, Orosz Istvántól kapta a fotografikusan hű Nagy Gáspár-ábrázolást a hátsó borítóra, a sárba rajzolódó fekete lábnyomot a fehér fedlap szürkés keretébe. Ahol a nyom a sárba írja magát, éji mennybolt terem: égi tejúttal, csillagokkal.


Tarján Tamás
Irodalmi Jelen, 2007. június p. 20.


< vissza