Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Hatalom, medialitás és emlékezet

NAGY GÁSPÁR NAGY IMRE-VERSÉNEK TÖRTÉNETI-POLITIKAI KÖRNYEZETE, POÉTIKAI ELŐZMÉNYEI ÉS (DE)KANONIZÁCIÓS UTÓÉLETE

A szakirodalomban „rendszerváltó versek"-nek is nevezett 1 költemények leghíresebbike, az Öröknyár, elmúltam 9 éves számtalan irodalomelméleti probléma újragondolására adhat módot. Az egyik - és a többi kérdéshez is elvezető - szempont a medialitás, azaz a vers közzétételének módja és későbbi közvetítettségének, hozzáférhetőségének körülményei. Miért így publikálta a költő az 1983-ban írt versét? Miért nem szamizdatban közölte? Miért pont októberben? Miért a szocialista fellegvárnak számító Tatabánya folyóiratában? S mindenekelőtt: miért nem hagyott esélyt a „félreértelmezésre", pontosabban a cinkos, szemet hunyó meg nem hallásra, szándékos félreolvasásra?
A költő és az Új Forrás szerkesztői elleni szankciók, a hatalom agresszív reagálása sem tartotta vissza Nagy Gáspárt a politikus gondolkodástól, a nemzet múltjáért érzett felelősség vállalásától. A Fiú naplójából című verse a Tiszatájban még hevesebb támadást váltott ki a már meggyengült hatalom részéről. Az 1989—90-es rendszerváltozáshoz vezető kulturális folyamatok legfőbb állomásaivá váltak ezek a versek. Napjainkra mégis mind a Nagy Gáspár-i poétika, a költői szerepének lényegét adó etikus magatartás, mind pedig maguk a versek az irodalomértés peremére látszanak szorulni. Hogyan váltotta fel a ceiizurális elhallgattatást a már-már kultikussá válás epizódja, majd hamarosan a dekanonizáció, az irodalmi és társadalmi felejtés? E folyamat elemzésére adhat módot az Öröknyár... történelmi és poétikai kontextusának, illetve utóéletének végigkövetése.

1. MEDIALITÁS    ÉS    HATALOM

Ha a vers szövegét a cím nélkül vesszük szemügyre, a -NI és NI- szótagok nagybetűs írásmódján kívül nincs egyéb közvetlen terhelő bizonyíték, amit felhasználhatna a pártállami hatalom; az a hatalom, amelyik ekkoriban egyre inkább igyekszik minden nem nyilvánvalóan, nem nyíltan ellenséges irodalmi mű (és más művészi megnyilatkozás) fölött szemet hunyni, hogy ne forgácsolja saját, már amúgy is porló hitelét nyílt konfrontációkban. A kádári vezetés „épp azzal szorította bénító alkura szellemi ellenzékét, hogy a konszolidáció programjával korrekciókat hajtott végre a hivatalos értékrenden"2 (Meghallatlanul persze szó nem marad, elkönyvelnek ők mindent a megfelelő rubrikában; az ellenségkép nem változott, csak a módszerek finomultak.) Az említett szótagok monogrammá emelése nélkül ugyanis könnyedén lehetne olyan időkbe tolni a vers vonatkozásrendszerét, amely jobban megfelel a szocialisták ízlésének. Kis erőszakkal bár, de a vers referenciális idejévé lehetett volna tenni 1849 októberét vagy a fasizmus éveit. A monogrammal azonban igazán nehéz helyzetbe kerültek a hivatalból olvasók. Ám még így is lehetett volna fatális nyomdahibára hivatkozni, esetleg arra, hogy ez valami badar avantgárd ötlet, nincs jelentése, hisz az „ITT" és az „OTT" is verzál szedésű — azok meg kinek a monogramjai volnának?

Ám a költő semmit nem bízott a véletlenre. A címadás megkötötte a funkcionáriusok kezét (avagy szinte kezükbe adta a „fegyvert"); e cím miatt szó sem lehetett jóindulatú félreolvasásról, szemet húnyásról. Elég volt utánajárni (aktáik között már ott volt a költőé is): Nagy Gáspár, született 1949. május 4-én. Eszerint 1958 májusában múlt el kilenc, de hogy ne bizonytalankodjanak az időpontot illetően, arról az Öröknyár második tagja gondoskodik: legalábbis nyárra kell gondolniuk, amibe gyanúsan beleesik Nagy Imre kivégzésének dátuma, 1958. június 16-a.

Így a vers címe fölér egy önfeljelentéssel. És ez mind történeti, mind irodalomtörténeti, mind kultúrtörténeti és politikatörténeti szempontból kulcsmozzanat. A már bevált kódrendszer szerinti, utalásos, sejtetős módszerrel élő, „virágnyelven" írott művekre szinte immunis volt a hatalom, könnyedén tehetett úgy, mintha mi sem történt volna, így ezek a művek nem váltak a közvélemény előtt folytatott kommunikáció tárgyává, a vezetők továbbra is tetszeleghettek a társadalom széles köre által támogatott, legitim hatalom szerepében.

Nagy Gáspár versét azonban még akkor sem lehetett volna a pesti folyóiratok valamelyikében közölni, ha a hagyományos „titkosított": utalásos, áthallásos nyelvi kódban vagy a történeti múltba visszahelyezve íródik. A centrumra sokkal kényesebbek a pártvezetők; a vidéki folyóiratok - Alföld, Tiszatáj, Életünk, Forrás - szabados, renegát szerkesztési elvei fölött könnyebben hunynak szemet. (Titokban persze óriási energiát mozgósítanak e gócpontok felszámolására; ezt azonban nem „adminisztratív" módszerekkel kívánják megtenni, hanem beépített ügynökök, besúgók bomlasztó tevékenységével. Az ok itt is ugyanaz: mint ördög a tömjénfüstöt, kerülik a nyílt konfrontációt, ami valamilyen szinten óhatatlanul a közvélemény elé kerülne, foglalkoztatva a közbeszédet, kirívó esetben még Nyugaton is.) Tatabánya - és az októberi hónap - választása azonban szinte övön aluli ütés: a szocialista „mintavárosban" támadni meg a hatalmat - több mint vakmerőség. Ez persze nem az Új Forrást minősíti: a szerkesztők hozzájárulása, cinkossága nélkül nyilván nem jelenhetne meg a vers.

Ez teljesen ellentétes magatartás, mint a szamizdatos közlés. A párt által is szorgosan olvasott szamizdat kiadványok a szocialista vezetés és az ellenzéki értelmiség közötti hallgatólagos alku 3 „legális" részei; azaz ami ott jelenik meg, kevésbé veszélyes vagy ártalmas, hisz úgyis csak egy szűk, ellenőrzött közönség olvashatja.4  A kádári-aczéli politika alapelve, hogy a nyíltan ellenséges támadáson kívül mindent tűrni kell 5  - legfeljebb a példányszámok korlátozásával csökkentik a megtűrt megnyilvánulások kommunikatív energiáját. Nagy Gáspár azonban - nyilván tudatos döntés következményeképp 6 - felrúgja a hallgatólagos megállapodást, fittyet hány a konszolidációs évtizedek alapját képező és a „békét" szavatoló alkura. A megalkuvás helyett a nyílt szembeszállást és ezzel az önfeláldozást is vállalja - a költői és a történelmi igazság kimondása érdekében. A hatalom, természetéből következően, kénytelen reagálni, ha a saját kompromisszumos engedékenységét csúfolják meg. „Hogyha harcolni köll, akkor harcolni köll, és együtt köll harcolni" - mondhatná most is Kádár János, 7 ahogy majd másfél év múlva, Nagy Gáspár egy másik versének ügyében, a Tiszatáj elleni hadjárat megindításakor oly bölcsen leszögezi.

2. A „PRAE KORSZAK"-TÓL AZ ÖRÖKNYÁR... - IG

A költő fokozatosan jutott el a nyílt szembeszállásig. Ez persze csak a korabeli elváráshorizont és a „hivatalos" (azaz a párt és titkosszolgálata berkeiben dívó) olvasási módok ismeretében nyilvánvaló. Ami félremagyarázható, azt nyíltan nem magyarázzák - legfeljebb a megfigyeltek aktáiban gyűlnek titokban a fekete pontok. Azt persze már a fiatal Nagy Gáspár versei alapján tudatosítják, hogy a párttal és politikájával szemben ellenséges költővel van dolguk; 8 ez még nem kiált megtorlásért, de kijár érte a fokozott megfigyelés, és persze - amennyire „nem adminisztratív" úton csak lehetséges - az ember és költő elszigetelése az érvényesülés hatékonyabb módozataitól (televíziós meg külföldi szereplési lehetőségek, idegen nyelvre fordítás támogatása, nagyobb példányszám stb.). Annál is inkább tolerálható a fiatal költő tagadhatatlan közéleti attitűdje, mert az jórészt a korabeli költői köznyelv motívumait, olykor kliséit ismétli. „Az induló Nagy Gáspár sem az ellenfél, sem a program megnevezésében nem sietett eredeti lenni. (...) Ehhez az új összefüggések láttatására aligha alkalmas metaforahasználathoz olyan program társult, amely a szabadságharcok, parasztmozgalmak történetéből merítette példaképeit, beilleszkedvén a haladó forradalmi hagyományok ugyancsak sokszor felrajzolt körébe."9

Ezt - a Koronatűz (1975) verseire vonatkozó - látleletet árnyalta a kötetben először 1999-ben, a Szabadrabokban közölt Tejfogak-ciklus néhány darabja. Már ezekben ars poeticus érvénnyel fogalmazódik meg a későbbi Nagy Gáspár-líra alkotói és emberi attitűdje, közéleti és morális elkötelezettségekkel feldúsuló karaktere.10 Már a fiatal költő vallja, a költészet, „hogy éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon" (Amiből élünk, amiért halunk), a Vers pedig „A kor kapujára plakátot szögez." (Hogy ne csússzon proletárforradalmi jelentéssíkba a plakát motívuma, arról a zárlat biblikus allúziója gondoskodik: „Csak egy szög tartja... / A jég is odaver!") A Poétika Uránia pedig mintha előre figyelmeztetné, már 1971-ben, a hivatalból olvasókat a „szabálytalan költő" ironikus önmitológiájának logikájára: „egyetlen szabálytalanságom ebből következik: / a teljes »tudathasadás« előtt / - minden óvintézkedés ellenére - / robbanok!" Már ekkor konkrét és nyílt politikai állásfoglalást fogalmaz Március 15.-ről, a Petőfi-kultusz helyett ezúttal aktuális referenciát emelve a versbe. A színtelenség poétikája itt egyszerre jelenti a vers abszurdoid színszimbolikáját 11  és a deklaratív jellegből következő apoétikus nyelvezetet: „Fiatal arcok / beszőve / seszínű / lobogókba: / SZÜRKE / SZÜRKÉBB / FEKETE / trikolórba!" A Patthelyzet anno 1972 is újdonság a kor közhangulatában, hisz nem a kimondhatóság korlátain kesereg - sokkal inkább a kimondhatóság korlátait tiszteletben tartók megalkuvását kéri számon: „Ami már megfogalmazható / akad arra százegy-valahány / vers-fogalmazó... / S ami még rejtezik? / Azt nem lehet! / Nem verselik..." A deklarativitás eszköztelenségéből itt is egy abszurd elem válik ki, a „százegy-valahány" ironikusan irreális számneve, fokozva a „vers-fogalmazó" fölényes kívülállását, megvetését.

A legradikálisabb hangon mégis egy szokványos kódban megfogalmazott vers szólal meg. Az Aki állítólag történelmi példázatba transzponál „egy vértanú-históriát", sejthetően Nagy Imre sorsát. E vers az Öröknyár... legkorábbi és legközvetlenebb előzménye.12  Ennél is fontosabb azonban, hogy az érett Nagy Gáspár poétikáját előlegezi meg (mint részben a Tejfogak több darabja). A metaforikus szövegformálás helyébe filmszerű, montázsos narrativitás lép, kettős regiszter működtetésével, iróniába csomagoltan érzékeltetve a költői állásfoglalás irányát, leleplezve így a hatalom természetét: az önkény önigazoló gesztusait. A cím is a hatalmi diszkurzus leleplezésére fókuszál, előreutalva a történet magjára és a sugallatosan névtelenül maradó vértanúra, „aki állítólag másképp akarta építeni a várost".

Nagy Gáspár műhelyében tehát már ekkor, az indulás pillanatában ott rejlett csírájában későbbi poétikájának néhány főbb eleme. A kinyilatkoztató attitűd ekkor még inkább a tárgyiasság regiszterét hívja elő,13 s nem bomlik ki az érett Nagy Gáspár metsző iróniája; a montázsjelleg motivikus összefüggésrendszer alapján építkezik, míg később inkább a nyelvi játékok és asszociációk logikája szerint rakódik össze. A morális alapozás azonban mind közéleti-politikai, mind szakrális szintjén már a Tejfogakban készen áll, ha nem is tud még teljes változatosságában felépülni.

A Koronatűz versei más poétikai modellt működtetnek. Hagyományosabb, a kor klímájában és Nagy Gáspár nemzedéktársai között is - akár a Kilencekre, akár Baka Istvánra, Pintér Lajosra gondolunk - kevéssé egyedi poétika ez. Az illyési szemléletes tárgyiasság és a Nagy László, Kormos István nyomdokain haladó metaforikus jelleg 14 az elégikus-személyes hangvételt a történelmi szemléletű közösségiség 15 eszményével variálja. Háttérbe szorul a politikus alkat, a közéleti eltökéltség, illetve ontológiai és transzcendens szférákba és történeti-példázatos térbe helyeződik a közéletre is vonatkoztatható morális állásfoglalás.

Abban is folytatója a Juhász Ferenc-i, Nagy László-i, Csoóri Sándor-i hagyománynak, hogy legfőbb élményköre a szülőföld, a családtól való elszakadás, a falusi környezet álmokkal feldúsult, ugyanakkor veszteglésre-veszésre ítélt világa: „voltak akkora zablák / mint a Hold / emészthetetlen fékek / sárgarezesen gurulók" - kezdi a Sürgönyök című verset, s a zárlat egyszerre fejezi ki az eltéphetetlen odatartozás és a sárbaragadt jövőtlenség érzését: „a lesz is csak a volt". Olykor a mind Csoórihoz, mind Kormos Istvánhoz köthető szürrealisztikus képalkotás teszi izgalmassá a vers szövegét; a Talán egyszer hét számozott szakaszában ráadásul még a hangnemek váltogatásával, patetikus, ironikus, hetyke szólamaival is széthangzóvá teszi a verset, mely magába olvaszt népdaltöredékeket is (ebben esetleg Szilágyi Domokos ösztönzése is közrejátszhatott).

A morális küldetés vállalása a kötet második felében erősödik föl. A „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani" önszuggesztiójától (Szabadítót mondani) a „Hunniában valami készül" és az „Én nem ilyennek képzeltem a rendet" (Három kézjeggyel) egyre nyíltabb állásfoglalásáig jut el. (Ez utóbbiban az intertextualitás alkalmazása: klasszikus idézetek szavatolják a gondolatok politikai kikezdhetetlenségét.) Többször Petőfi alakjának és verseinek (meg)idézése, a szerepvers maszkja mögé rejtőzés teszi lehetővé olyan kijelentések megfogalmazását, amelyek az Öröknyár... gondolati, képi és morális összetettségét előlegezik: „jelöletlen porló hősök"-ről beszél a Segesvári nyár Petőfije, s Dózsa György ad alkalmat - a Gyönyörű bűnt című versben - a Nagy Gáspárra mindvégig, a legtragikusabb léthelyzetben is oly jellemző mentális tartással, soha nem csüggedéssel kimondott, valójában keserű ítéletre: „mit bánom, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld!"

Metaforikus köntösben ugyan, de történelmi példázatba be nem csomagolt, nyílt állásfoglalást - és szellemi testvériséget egyszersmind - vall meg a Kilenceknek dedikált Hátországba előőrsnek: „egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket". A hatalommal kötött hallgatólagos alkunak a felmondása már itt is kiolvasható a sorok mögül: „kiköptük a cukrot zablát".

E versek néha még hullámzóak, ha a szöveg egységét keressük. Nem annyira esztétikai bizonytalanság lehet ennek az oka, mint inkább az ekkoriban még igencsak ajánlatos önvédelem, amely a politikainak olvasható szöveget hirtelen kilódítja a pályáról, például szerelmes versnek álcázza, mint a Töredék tagadhatatlanul gyengébb második fele. Pedig erős hetyke hang - még akkor is figyelemreméltó, ha a Zúg március Utassy Józsefére emlékeztet -, biztos versindítás tartja kordában a meglehetősen szokatlan, a tájleírást a szocialista propagandahenger kifejezéseivel vegyítő metaforikát: „Hülyülve nézem e beőszült márciust, / lépcsők alá süllyesztett furcsa logikát, / ahogy látszattribünökre hulló / leveleket delegálnak a fák!" A második versszakban csökken a képi feszültség, majd a harmadik és negyedik versszak fokozatosan eltéríti a verset eredeti irányából, s a zárlat elszánt felkiáltásával sem tudja a kezdeti intenzitást megközelíteni.

A március-szimbolika mellett már ekkor fel-feltűnik '56 októberének képzete. A tél elé tájleírásba (meg, a zárlatban, a Gulácsy Lajost, Juhász Gyulát és Weöres Sándort idéző Nakonxipán-motívumba) transzponálja 16 a kimondhatatlant: „október vérző levélbrokátjába / csavard a kezed // sálad átlőtt madarak zuhanó íve legyen".

A tájleírás, Nagy László hosszúverseinek mintájára, látomássá lényegül át a kötetzáró Eljöhet értem című darabban. Nem társtalan vers ez az első kötetben. Poétikai szerkezetében: a látomásos képek sorjázását összefogó történelmi és biblikus utalások rendszerében, a többnyire halmozó retorikai szervezettségében párja az Aranyharmonika, amely „előremutat a Halántékdob kötet hosszú versei felé"17  Poétikai szempontból önállóbb, eredetibb félhosszú vers az Anyámmal hófehérülök vagy a Gyertyaszentelő; a politikai állásfoglalás mind határozottabbá formálódásában azonban, különösen a kötetzárás hangsúlyos pozíciójában, fontosabb eredmény az Eljöhet értem. Az „ítéletidőben" megjelenített „puszta-ország" víziója, szinte tömegsírként láttatja az országot. A hátborzongatóan hatásos, filmszerű pontossággal felépített látvány egyszersmind a vers fókuszába állított költői én kendőzetlen ítélete is. A „Magyarország-medencecsontok" „fönséges kopár"-sága készíti elő az ironikusságában hátborzongató látomást: „Egymásra fektetett hazákban, archeológiai nagykendőben / csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában / kiárusítva". A zárlat egyszerre öntanúsító és áldozathozó rítusa már a teljesen illúziótlan és a végsőkig elszánt költőt előlegezi.

Az ősz-szimbolikát - tehát még nem mindig októberről van szó - folytatja a Halántékdob (1978) is. Az Őszi vers újra csak teljesen áttételesen fogalmaz: az alapmotívumok, mint a 'vér', 'fegyverek', 'lő', ugyan utalhatnak '56-ra, de nem lépnek ki a hagyományos vadászattoposz kereteiből; még a forradalmat eltipró „bakancsok" is felismerhetetlenné válnak a „vangoghi" jelzővel. Ám már érlelődik - úgy is fogalmazhatnánk: részben a Tejfogakhoz visszafordulva - az igazi Nagy Gáspár-i poétika: a mellérendelő retorikát disszonáns elemekkel kibillentő, egyre változatosabb regisztereken megszólaló, a regisztereket mind bátrabban vegyítő, sajátosan érdes hangvétel, nemegyszer (nyelvi játékokkal lazított) fogalmi dikció.18 A versek élménykörei is egyre tágulnak: a történelmi horizont mellett vagy helyébe a jelenkor rekvizítumai lépnek a versbe,19 a bibliai utalások részben háttérbe szorulnak, részben profanizálódnak, az intertextualitás egyre gyakrabban kapcsolódik a magyar költészeti hagyomány és a kortársak megidézése mellett a közép-európai irodalom és társművészetek világához.

Olykor csak egy-egy bizarr elem tűnik föl a versek szövegében, mint A halántékon lőtt versek emlékműve mögött esetében maga a cím (miközben a versszöveg még a Koronatűz Nagy László-i ihletésű verseihez illeszkedik). Az Arcom országútjain a haza toposzát újítja meg, amikor a „határos végtelen", a „fekete keresztutak" szokványosabb elemeit fellazítja, kibillenti „elcsuklási övezet"-ről, „ötlet-telepesek / kolóniájá"-ról beszélve. Ezekben az elemekben képződik meg másik újdonságként a Nagy Gáspár-versek olykor metsző iróniája (nemegyszer szarkazmusa), máskor meg visszafogott, bölcs iróniája, amely néha még az ítéletmondó kijelentéseket is valami szelíd derűbe: a megítélten felülemelkedő, attól morálisan elkülönülő költői én derűjébe vonja. Ekkortól sokasodnak Nagy Gáspár oly különös és egyedi szóleleményei, amelyek értéke szintén nem csupán virtuóz játékosságukban rejlik, hisz nemcsak hogy beleillenek a megjelenített világba, de szintetizáló, sűrítő és disszonáns jellegük folytán új energiákkal telítik a verseket. A Ködhimnusz „agyroncstelepek"-ről és „helybenzsákbanfutós kor"-ról tudósít, ám e remek szójátékok még nem szervesülnek igazán a versbe, mert annak egyes elemei erősen publicisztikusak vagy keresettek (mint például a „filmsztár a leghülyébb pornóból" vagy az „amputáltkezű futballkapus"). Azt azonban jól példázza az újabb félhosszú vers, hogy a költő szövegei - nyilván nem függetlenül referenciájuktól - egyre inkább a groteszk felé hajlanak, vagy legalábbis a polifon hangnemvilágba mind gazdagabban emelik be a groteszk elemeket.

A Lüktetés a hullaházban már címével, de - még mindig nem eléggé egybetartó - polifóniájával is példa lehet erre; a Nagy Gáspár-vers - valószínűleg neoavantgárd ösztönzésű - absztrakt jelei is itt tűnnek föl először: „a + -időben hatalmas lift haladt".

Az új poétika első remeke a Csak nézem Olga Korbutot... (eredetileg Szaltószabadság volt a címe, de úgy nem jelenhetett meg). A nemes pátosz -„mindörökre a Donban állunk" - és a groteszk itt valóban szervesül. A mammutcsont-átültetés / kardfogútigris-sírás", a „tapskisiklás" vagy a „SZALTÓSZABADSÁG", „a himnusz kimetélt nyelve", „a semmi megkínzott postagalambjai" átmeneti, a két hangnemet összekapcsoló elemein át fut olyan szakaszzárlatokba, amelyek a vers patetikus poétikai magaspontjaivá, sokáig visszhangzó záró hangjaivá válnak: „európai fényűzést / röptét a hazából / egyetlen Mikes Kelemen / tintatóban fölgyűl / a kékség a szó / ha még eleven / galambtoll pihéz / s tonnányi harang / üt szíven". A vers utolsó négy sora szinte törvény erejű gnóma s ugyanakkor profán művészimádság: „minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék / de a csönd is hatalmas katlan / de a zsámoly sohasem térdeletlen". A „Szálla alá poklokra" is a zárlat himnikus-imádságos hangjában oldja fel a korábbi szürrealisztikus, groteszk képek zaklatott ritmusát. A látomások poétikai ereje ingadozó; a vers legjobb sorai azonban kisugároznak az egész szövegre: „a Duna mellett, röhögve / a nagyördögök, körzeti / heródesek gyarmatain, / ez a folyó a Styx, / feketén cipeli Európa zaccát, / ó Kék-Duna - és hozzá a / Keringő, a nagy átverés és / nagy altatás a Pokol-kerengő / márvány folyosóin".

Az irónia vagy szarkazmus egyik forrása itt a magasztos-nagyszerű nevetséges-kisszerűvé lefokozása, amivel a szocializmus egyik legfőbb jellemzőjét képes metaforikus-retorikus szinten megragadni: a gondolati-érzelmi alantasságát. Fordítva jár el, mint a szocialista propaganda, amely a közönségesen kisszerű mesterséges felnagyításával, feltupírozásával igyekezett elleplezni igazi lényegét. Hitelesen és immáron egyénien képes megjeleníteni ezáltal „édes hazájá"-t, „kontinensnyi álmok vesztőhelyé"-t (Forduló év).

Az egyre izgalmasabbnak ígérkező poétika összetéveszthetetlen eredetiségében a Földi pörök (1982) és a Kibiztosított beszéd (1987) című kötetekben bomlik ki teljes gazdagságában. A Nagy Gáspár-vers megújított poétikája mögött nyilvánvalóan etikai megfontolások is húzódnak: „A fölismerés, hogy a rossz közérzetnek, a poshadt levegőnek, a morális züllésnek, a tisztázatlan viszonyoknak igen konkrét oka van (a cinkos hallgatás, a hazudozás, s az erről való - valamilyen szintű - kollektív tudás), s az e tudással való viszonylag békés együttélés kényszeríti etikailag a »kibiztosított beszédre«".20 Ez a fölismerés hívja aztán elő az ironikus-szarkasztikus, a metafora központi szerepét a komoran keserű nyelvi játékoknak, a nyelvi asszociációk indázóbb szerkesztési elvének átadó és egyre deklaratívabb költői dikciót.

A tantárgyak a fekete indexből úgy idézi vissza a Tejfogak pályakezdésének tárgyiasabb hangnemét, hogy azt a nemrég kiküzdött szarkasztikus megítélő attitűddel, valamint a nyelvi játékok önfeledtségükben is súlyos gondolatiságával párosítja. A költőiesített tantárgyak 21 példázatával a költői én divatjamúltnak látszó szerepet vesz magára: a tanítóét, aki a világháború előtti, még meg nem tiport, értelmiségi pozícióból mond ítéletet arról a világról, amelyet -tévedés ne essék - a hatalom alakított mesterségesen olyanná, amilyennek a „tan"-ok leírásában mutatkozik. Ha nem is nevezi meg konkrétan e hatalmat, működésére egyértelműen következtethetünk a költő-tanító szóválasztásából, amikor „fogságba esett gondokat" említ (Hit-tan); amikor a földről (létezésünk teréről) ezt mondja: „Úgy kikalapálták, edzették, / hogy úgyszólván szinte sík lett" (Föld-tan)22; amikor a hazát „lerágott csont"-hoz viszonyítja, vagy amikor a Vegy-tan a kísérletezés szférájába vonja evilági (és persze korabeli) létezésünket: „földarabolható folyók / s egek, kitiltott tengerszemek, a / nagy közös sajt-és égbolt képtelen / blöff]e is itt bugyborékol", már-már a Nagy Imre-vers kockázatát megismétlő referenciális - igaz, részben elhomályosított, kitérített - utalással Brezsnyevre 23: „ecce lombik! / csattan a sűrűszemöldökű tanár úr / szigorúan - ahogy miséző kehelyként / az osztály légterébe emeli...".

A tantárgyak egyre groteszkebb leírását adják a világnak - a Ko(ó)r-tan már címével is fölhívja erre a figyelmet. A bürokrácia zsargonjának imitálása a bravúros nyelvi leleménnyel párosítva leleplező erejű: „A lélek- és /lelkiismeret-tatarozó nagyvállalat / menetrendszerűen késik a helyre- / állítási munkálatokkal". A matematikainak álcázott képletesítés sem rejti igazán a megnevezés szándékát, szinte magunk előtt látjuk a vörös drapériás dísztribünöket vagy vörös szőnyeges dísztermeket: „a szorgalmas dol- / gozók bezsebelik a csodálat + taps + kitüntetés + jutalom négykarátos mor- / zsáit." Olyan abszurd látlelet rajzolódik ki a szocializmusról, amilyenhez hasonlót csak (az akkor hazánkban még nem olvasható) Vladimír Nabokov Baljós kanyarja vagy Vlagyimir Vojnovics szatírái - a korabeliek közül az Ivan Csonkin..., a Moszkva, 2042, A kucsma, illetve legújabb regénye, a Monumentális propaganda - adtak a korszak szovjet(izált) világáról - prózában. Nagy Gáspár úgy kapcsolódik verseivel a kortárs világirodalom áramába, hogy írói-költői példát, mintát igazán nem is találhat a hazai könyvkiadás akkori körülményei között (Milan Kundera Tréfája az egyik kivétel). A ciklus zárása is e regényírók attitűdjét idézi, ironikus fölényével megsemmisítőbb érvényű minden pátoszos felhorgadásnál vagy tragikus magábafordulásnál: „minden / egérút viszonylagos ha semmi hír a / macskák végleges mennybemeneteléről."

E ciklus rokona a kötetből az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből, amely nem csupán a „hazát orozni" vagy „mindig lapulni" szintagmák leplezetlen kor-jellemzésével előlegezi az Öröknyár...-t, hanem az infinitívus nyelvi és poétikai jelentőségének tudatosításával. S gyanakvást ébreszthet az értelmezőben az iránt, hogy az intratextualitás 24: a saját versszöveg-darabkák egymásra utalása, egymásra vonatkozása és egymással feleselése, a versmotívumok rendszerré szerveződése fontos része Nagy Gáspár poétikájának.
 
Az Öröknyár... felé vivő út következő állomása a Földi pörök negyedik, hangtompítók című ciklusa. A cikluscím mintha már a Kibiztosított beszéd (1987) kötetcímet előlegezné - azt a könyvet tehát, amelyik az Öröknyár... közvetlen kontextusa (mai nézőpontból persze) -, amely jól érzékelteti a morális és közéleti állásfoglalás, a költői és emberi elszántság egyre élesebbé válását.25  Jánosi Zoltán e radikalizálódás folyamatát a kötetcímekben rejlő logika felfejtésével is alátámasztja: „A Koronatűz (1975) még csak távolabbi, Dózsa, illetve Jézus alakjairól fellobbanó történeti és mitológiai fényt sugároz költői vállalkozására, a Halántékdob (1978) a jelenben doboló közvetlen veszélyt mutat, és a lázadó akarat megfeszített figyelmét jelzi, a Földi pörök (1982) pedig már konkrét ütközések sorában nevezi meg a kornak feszülő nagy szellemi rohamokat. Ezt a nyílt lázadást erősíti - címe szerint is - a leszámolás elszánt üzenetévé a Kibiztosított beszéd 1987-ben."26

A hangtompítók-ciklus nyitó darabja, a Próza, hangolás közben valóban megadja a hangot: úgy tér vissza az október-motivikához, hogy a tájvers-jelleg mögül egyre karakteresebben rajzolódik elő a történelmi emlékezet felfrissítésének tabusértő igénye. Egyelőre még csak a legyek azok, akik „harsányan-hamis zümmögéssel / átlövik az októbervégi szoba csöndjét", ám Kufstein említése és a zárlat alig homályos utalása mindinkább kirajzolja egy rendőrállam képét: „lábujjnyomokat kér tőlem - egyelőre - a Tél". Az Izzószáléjben a baltacsapás „októbervért fröcsköl asztalodra", megnyitva az emlékezet dimenzióját, hozzá kapcsolva azt a vers jelenében uralkodó stratégiát, amely az emlékezet helyébe ha nem is a felejtést, de az emlékezés bizonytalan időre való elhalasztását helyezi: „kivárásra lovagolnak másutt". A versnek az emlékezés az alaptémája, amelyhez - miként az Üzenet és kibúvó egy másik hullámhosszon című versben a költőszerephez a deviancia - a megmosolyogni való őrült képe társul. A Ha V betűkkel álmodik... komor játéka is az eleven emlékezet vállalását kéri számon költő- és általában művésztársain: „vagyunk kevesen / vallani". Ahogy a Nagy Gáspár-i poétika és etikai elkötelezettség mind mélyebbre hatolt a nemzet történelmi múltjának és önismeretének feltárásában, úgy maradt a költő egyre inkább társtalan az irodalmi közegben.

Az Ott, Lepantónál... egyelőre történelmi parabolába rejtve kísérli meg az emlékek meg- és bevallását. „Ha - 1571-ben - / szól a rádió / októberi híradásban / kopog a »dió«" - kezdődik a vers, és a zárlat szerint a flotta „októberi vizet hasít / s ágyúszóra vár". Élesebb, poétikailag összetettebb és állásfoglalásában radikálisabb - ám még mindig történelmi parabola - a Két nyárfa a Hódoltságban, amely alcíme szerint föllelt janicsárnapló 1556/57-ből. Ez a kettős dátum már szinte pimasz utalás, ám fontosabb ennél az a beszélői pozíció - a janicsáré -, amely egyszerre képes megjeleníteni a gyarmati sor (a hódoltság) megalázó létállapotát és a belső áruló - a janicsár - alávaló voltát. A versbeli beszélő korlátozott nyelvi kódját takarékosan érzékelteti a szöveg, mégis képes felidézni Domonkos Istvántól a Kormányeltörésben — „én lenni magyar" - auráját: „Én a Birodalom fontos porszeme". A szülőföldjén törökként dúló magyar janicsár érzelmes otthonosság-érzéséhez párosuló illúziótlan egykedvűség a legkegyetlenebb jellemzés, amelyet a magyarság belső árulóiról, a kommunistákról eddig írtak:

Szánnak de nem szeretnek a behódolt
gyaurok. (...)
Így is lakolnak, döglenek Sztambulig.
Sokszor kísértem őket. Rosszabb az, mint Eger fa-
lain a lángos szurok-perec vagy égő drótkoszorú.
De lehet keserves dalt tanulni. Muzikális fajtává
sok ríással edződnek. (...)
Őrzöm hódítóként a Hódoltságot
átszakító utat. Őrzöm a félholdat, csillagos forgót.
A Birodalmat. Őrzöm a békét.

A meghódított gyarmatban őrzendő béke motívumában is magukra ismerhetnek a kommunizmus magyarországi (moszkovita) szálláscsinálói: a szocializmus egyik szörnyű paradoxona ez (lásd még: békeharc), amellyel bénultra revolverezte mozgolódni vágyó alattvalóit.
(Mellesleg: későbbi korok ártatlan olvasói számára ha halványul is a vers „másik hullámhosszon" fogható kódja, egyszersmind gazdagodni is fog: a janicsár-szerep megnyílik olyan párhuzamos olvasatok felé, amelyek a magánbeszédbe bekapcsolják a labanc, az 1850-es Bach-besúgó alakját és így tovább. Ebben a paradigmában csak az egyik - noha egyenrangú - elem lesz a moszkovita kommunistáé és a szocialista rendszer kényszerített vagy önkéntes besúgójáé.)

A Nagy Imre-versnek azonban az ezt követő darab a legfontosabb előzménye, ha a mind nyíltabb politikai-morális állásfoglalás stációin haladunk át. A Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel - ugyan még az 1970-es Aki állítólag parabolikus metaforáját, a várost helyezve az ország helyébe - egyszerre utal az '56-os terrorra, és mondja ki nyíltan az alku felmondását - sőt a hatalom szimbolikus leváltását hirdeti meg: 27

Egy szép napon azt mondom:
uraim, vevő vagyok az önök
elhibázott sóhajaira, de kérem
a város összes kulcsait, mert
keresek egy fölismerhetetlenre
pofozott őszi hónapot, és nem
tudom mit válaszolnak önök,
mit tudnak erről a zárkáról,
kinél a kulcs, merre mászkál
a foglár, nyilván fölszívódott
a vezércselek állandósulása
idején, amikor a polgárok már
vezércserében gondolkodtak –

A zárlat még a felütés arcátlanul merész öntanúsítását is tovább fokozza, bekapcsolva a történelmi képzetkörbe a bibliai megtisztulás-motívumot is:

egy szép napon uraim már semmire
se leszek vevő, az őszi hónap is
szabadon hullatja levelét, sőt a
tél havazni fog mindenre és mindenekelőtt.

Az egyetlen mondatnyi szöveg áradó-megtorpanó ritmikája, a deklaratív kijelentésekbe foglalt olykor groteszk képi elemek disszonanciája („tarzani ügyességgel", „kiixelné a zsibbadást" stb.), a magánbeszéd regiszterkeverése úgy képes összetett versszöveget létrehozni, hogy a felütésben megadott magasfeszültség alig valamit csökken (talán csak a zárójeles rész tűnik esetlegesnek). Az egyszerre történelemfestő és anakronisztikus motivika ironizál a választott parabolikus sémán is, mindegyre a jelen felé irányítva az olvasatot.

Mivel az Öröknyár... kötetben először csak a Múlik a Jövőnk (1989) válogatott és új versei között jelenhetett meg, a Kibiztosított beszéd nem adhat útmutatást arra vonatkozóan, mely művek tekinthetők előzményének és melyek íródtak utána. A kronológia rekonstruálásában a Múlik a Jövőnk vagy még inkább az 1956-os verseket külön kötetbe gyűjtő Nagy Gáspár-kötet, a ...nem szabad feledNI...! nyújthat támpontot. Csakhogy ez utóbbi sem időrend szerint közli a verseket (itt-ott dátumozás segíti az eligazodást). Az Öröknyár... és A Fiú naplójából egymás mellé kerül, aminek nyilván szimbolikus jelentősége van, hisz a kettő közé több vers illeszthető a kronológia szerint. (A Szabadrabok pedig A Fiú...-t veszi előbbre, s négy másik vers után következik csak az Öröknyár...; ennek oka 28 az lehet, hogy a Tiszatájban közölt vers 1981-1986 között íródott, mint ezt mindkét kiadás hangsúlyozza.) Ráadásul a ...nem szabad feledNI...! szűkebbre veszi az Öröknyár... intratextuális körét, hisz mellőz néhány verset, amelyek közéleti-politikai kérdéseket érintenek, s szempontunkat, a hatalom és az értelmiség közötti hallgatólagos alku felmondásának stációit vizsgálva is fontosak lehetnek.

Ilyen például az (egy elmulasztott hozzászólás kivonata) alcímű Ceterum, ahogy én látom... is. Az „azé a vers / aki megengedi" alaptételéből kinövő ciklus második darabja épp ennek az alkunak a természetére világít rá, travesztia és szarkasztikus homonímia nyelvi játékának vegyítésével érve el erős hatást: „nyelvével nyal / a nemzet / sőt a költő (is) / bizony így telik / még egy-két emberöltő is." A költőtársak megalkuvását foglalja csattanóra kihegyezett ironikus négy sorba, neoavantgárd szójátékba oltva a szarkasztikus kulcsszót a g) jelű darab: „akik a semlegesben / futnak kitart(ó/ott)an / és némi eleganciával / ők alig zihálnak". A Nagy Gáspár-i költői szerep ezidáig érvényes (és éppen ekkoriban, erről a pontról tovább radikalizálódó) morális-politikai elveit - a politikai alku viszonyrendszerében - a h) jelű vers fogalmazza meg legplasztikusabban: „legalább jó hangosan / kerüljük meg mindazt / amiről suttogva se / szólhatunk".

Bizonyosan előzmény - 1982-es datálású - a Változat, a Kunderát parafrazáló és megszólító félhosszú vers. Már a felütés megrajzolja azt a játékos-ironikus szövegteret, amelyben leginkább otthonára lel a Nagy Gáspár-i poétika; „a szabadság váltóőrével őgyelgünk" igéje szinte elfedi az előtte felcsattanó remek oxymoront. Később aztán, ha elkerülte volna figyelmünket, variációs formában ismétlődik meg: „a szabadság végtelen szemaforja" egyszerre képes leleplezni a szocializmus politikáját és azt a nyelvhamisítást, amely a szavakat eredeti értelmükből kifordítva a szocializmus ördögi retorikáját megalapozta. (A „népi demokrácia" valójában a nép eddigi legteljesebb körű elnyomását jelentette a gyakorlatban.) A vers politikai üzenetének alapja az a deklaratív nyíltság, amely egyetlen felsorolásba foglalja a szovjet gyarmatokon fellángolt lázadások dátumait, összekapcsolva azokat a szabadsághiány retorikában feloldott - vagy inkább fölerősített - tételével.

Szellemi-alkotói rokonságot teremt és vall meg (Kodállyal és Illyéssel) a Három megjegyzés: egy válasz is, amelynek első két versszaka az Öröknyár...-ra is jellemző gnomikus tömörséggel és törvényerővel kijelent, záró szakasza - talán valamivel kisebb intenzitással - képekben megjelenít; mindkét esetben a szellem példázata fénylik a „vakon" reá bambuló kor sötétségével szemben. A kurzivált „egy mondatban" pedig az alku felmondásának, a tabuk feszegetésének egyik legnyíltabb változata, amely ki is vívta a hatalom „adminisztratív" reagálását. 29

A versek - 1956 emlékművének láthatatlan talapzatára alcímű gyűjtemény még az Öröknyár... elé sorolja a Kibiztosított beszéd záró darabját, a Félelmen túli... című kis remekművet. A hetyke önportré: „a félelmen túli tartomány/ dalokra elszánt kölyke" a 'kölyök' jellemzéssel inkább az Új Forrás-botrány előtti időre utalhat, de nem lehetetlen az sem, hogy épp a botrány, a támadások nyitották meg Nagy Gáspár számára a „félelmen túli tartomány" terét. Az ars poeticus vers 30 két szakasza azonos felépítésű a szerkesztést tekintve: az égi-földi szférához kapcsolható motívumok - s, a legsokatmondóbb, hogy az égi helyén hangzik el, verzállal szedve, az „ÉNEK" - azonos sorrendben következnek egymásra. Az égi elemek a versszakok elején és végén, a földi szféra a második és harmadik sorban. Az égi tartomány így mintegy körbeöleli a földit, az első versszakban megszelídítve azt, a másodikban pedig - ott a költő alakja képviseli a földi szférát — mintegy magához emelve, a költő öntanúsító morális hitvallásának jegyében. Öntanúsításon nem valamiféle vátesz-magatartást értve itt, mint inkább a közösségi felelősségvállalás médiumának önismeretét.

Az '56-os gyűjtemény ugyanakkor az Öröknyár... után közli a Kés(lekedik) a szót, noha valószínűleg annál korábbi. Erre utal, hogy a kötetcímadó kifejezés, a „kibiztosított beszéd" még csak „gyűlik", mint „a nyál", s az álmok terepén valósul meg, „fényes mondatokban". Október motívuma is visszafogottabb, a „meteorológia" képzetkörében jelenik meg itt.

Az Öröknyár... közelében, de feltehetőleg inkább már utána - az '56-os versek kötetében a sorrend ezt sejteti - keletkezett a Kvartett. A „miénk a holnapután!" magabízó jövendölése nyílt szembeszegülés a jövendőt birtokló hatalommal szemben, aki - a versben „rohanó kor"-ra eufemizálva — „vígan korrumpál / angyalt és ördögöt". A felütés energiái a groteszk rímpárokból sugároznak ki: a 'pumpál - korrumpál' és 'vérrögöt - ördögöt' egyszerre hat elidegenítően, és - iróniájával - kommunikálja az olvasóval való cinkos összekacsintást. A második és a harmadik versszak zárósorai alig rejtetten '56 eseményeit, a fegyveres harcokat és a megtorlást idézik: „Fejünk leszegve / megyünk a holtak után", „még azt számolgatjuk / (sötétben) ki kire lőtt". Kár, hogy a záró szakasz a „rohanó kor" közhelyét írja újra, félretéve a gondolati konkrétságot, s a záró három ponttal a ki nem mondottak felé terelve a befogadót. Szinte bizonyosan későbbi, a költő elleni megtorlásokra reagáló versek egyike A Grund porába. A Nagy Gáspár-i üzenetet a hangsúlyos fikcionáltság (A Pál utcai fiúk megidézése) mentheti csak a hivatalból olvasók szemében, különben aligha lehet másként, mint a kurziválással kiemelt címzettek elleni újabb hadüzenetként és a (ritkítással hangsúlyozott) soha meg nem bocsátás kinyilvánításaként olvasni: „a GRUND porába írta / bizonyos / vörösingeseknek: / kéz / kezet / mos / kézfogást mos el / mi - már / nem fogunk kezet / s o s e m ".

Íródott bár előtte vagy utána, a legteljesebben az Öröknyár...-ban megvalósított költői magatartás lényegét - a Félelmen túli... ars poeticájának párjaként - a Panaszfal remeke foglalja össze. Az első strófa rímpárja a „gyomnövény"-én túl, a „kiírhatatlan" mellett, a költőre is vonatkoztatja a „kiirthatatlan" melléknevet. A tipografikus játékkal elkülönített második szakasz fokozó jellegű elemek lépcsőjével („lehetetlen", „halhatatlan", „nevezhetetlen") vezet el - logikai értelemben nem a csúcsra, de a kádári korban valóban a fokozó felsorolás végén álló „mondhatatlan"-hoz. A harmadik szakasz „a bordaboltozatban / megénekelhető / huzat van" axiómájára építi a maga „panaszfalát; a kiüresedett szíveket körülíró, körülményeskedő metaforával ironizálva megjelenítő képre hatásos ellenpontként következik az egyszerre patetikus és önironikus zárlat.

3. KÁNONOK EMLÉKEZETE AVAGY RENDSZERVÁLTÓ VERS A MEDIALITÁS SENKIFÖLDJÉN

Az Öröknyár, elmúltam 9 éves utóéletét egy ívvel ábrázolhatnánk, amelynek kezdő - alsó - pontjától indul a cenzurális szakasz (amellyel itt nem kívánok bővebben foglalkozni)31, magaspontjától indul a rituálisnak is nevezhető szimbolikus szakasz, s ez beleolvad és elvezet a másik alsó (legalsóbb?) ponthoz, melyet az elhallgatás vagy felejtés szakaszának nevezhetünk.

A rituális vagy szimbolikus szakasz kezdőpontja tulajdonképpen még a cenzurálisba nyúlik vissza, ahol a verset és szerzőjét az államhatalom megbélyegzi. A stigmatizáció hozzájárul a vers szimbolikus jellegéhez, mintegy előkészíti kanonizációját és rituális szerepét. (Ennek persze előfeltétele volt a rendszerváltozás.) Második pontja a Múlik a Jövőnk: a kötetbeli első közlés szimbolikus pillanatban - 1989-ben - rehabilitálja a verset, mintegy Nagy Imre rehabilitációjának megerősítéseként. 32
 
Előtte is élte a vers a maga életét, csak rejtetten, szűk nyilvánosság előtt. A rituális közegbe helyeződés példája, hogy az Öröknyár... és A Fiú naplójából még Nagy Imre hivatalos rehabilitálása előtt felhangzik a 301-és parcellában. Maga Nagy Gáspár így emlékezett erre: „1988. június 16-án, amikor még nem lehetett semmit sem tenni, egy 60-70 fős csoporttal bementünk az akkor még nem feltárt, tiltott, kétméteres fűvel benőtt 301-es parcellába, letettünk egy kopjafát, és (...) elmondtam ezt a két versemet".33  A szertartás titkossága s az, hogy a költemények tiltott imaként funkcionálnak, e rendszerváltó versek utóéletének legszebb kultikus pillanatai. Ehhez képest az egy évvel későbbi esemény, Nagy Imre újratemetése, ahol Nagy Gáspár is koszorúzhat, már csak a rejtett utóélet legalizálása, a kultusz hivatalos hitelesítése.

Túlzás persze kultuszról beszélni. Röpke pillanatról van szó, egy-két év őszinte eufóriájáról, amely Nagy Gáspár 1990-es József Attila-díjával 34  nagyjából le is zárul. Az Öröknyár. .. és általában Nagy Gáspár költészetének kanonizációja - a költészetét nagyra értékelő irodalomtörténészek munkáiban - már kettős természetű: az értelmezés és méltatás hangjai minduntalan a védőbeszédével keverednek. Ennek az az oka, hogy a kilencvenes évtized irodalmi kánonját meghatározó szemlélet a Nagy Gáspár-i költői szerepet irodalmon kívülinek titulálva 35  szorította margóra a magyar irodalom egyik felét. Az egyik legfontosabb korabeli „kánonminta", Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete egyetlen mondatot szentel Nagy Gáspár költészetének, az „általánosabb igazságérvényre törekvő beszéd vallomásos tartalmait" emelve ki,36 homályban hagyva ezáltal Nagy Gáspár költészetének mind nemzeti identitást formáló erejét, mind pedig poétikájának egy másik szeletét, amely - bizonyos értelemben szembeállíthatóan a vallomásossal - deklaratív-leleplező beszédmódjával a közéleti-politikai felelősségvállalás egyedülálló változatát teremtette meg a századvég lírájában. (Nem beszélve itt e gondolatiságában roppant gazdag költészetét más szegmenseiről, például vallásos vonatkozásairól.)37

Görömbei András monográfiája az irodalmi paradigmaváltásból kiinduló, az irodalom közösségi szerepét kétségbe vonó, irodalom és politika összefüggését tagadó megközelítésekkel vitázva szögezi le éppen az Öröknyár... kapcsán, hogy „a magyar és világirodalom legnagyobb alkotásai közül legalább annyi politizált, mint amennyi nem", s hozzáteszi: „Balassi Bálint verseitől József Attila nagy verseiig és tovább bizonyított tény, hogy az úgynevezett közéleti verseik esztétikai értelemben is az életmű legjobb teljesítményei között vannak". Majd a vers értékvilágát bontja külön egységekre. „Az ismereti értéke az volt, hogy kimondott alapigazságokat, amelyek kimondva bekerültek az olvasók tudatába mint ráismerésszerű evidenciák... (...) Eszmét sugárzó értéke az, hogy magyar anyagon dokumentál antigonéi parancsot, vitathatatlanul bontja ki anyagából azt az eszmét, mely az adott történelmi pillanatban a magyarság önismeretének tisztázását etikai feladattá tette... (...) Konstrukciós értéke (...) az, hogy tele van olyan leleményekkel, amelyek törvényszerű formát adnak. Az ismétlések, kalligrammatikus jegyek, az anafórák és epifórák összekapcsolása, az idődimenziók teljessége - mind-mind roppant feszes konstrukciót alkotnak... (...) Az már a közegéhez, a megírás és megjelentetés időpontjához is kapcsolódó morális érték, hogy ez a vers a politikailag kimondhatatlant mondta ki és tette evidenciává, megkerülhetetlenné."38 Hiába azonban a bravúros elemzésből levont tárgyilagos következtetések ereje: a Nagy Gáspár-monográfia mint szintén fontos kanonizációs gesztus olyan közegbe érkezett, amikor az egyéb intézményes formák a felejtést generálják. A felsőoktatásba kerülő hallgatók jelentős része mit sem tud a versről (és a költőről),39  amely (és aki) nem vált az ünnepi alkalmak rész(es)évé sem.40  Nagy Gáspár 2007. január 16-i farkasréti búcsúztatóján a kulturális minisztérium (egyházügyi — sic!) megbízottja azzal kérkedett, hogy épp egy hónapja, karácsonykor ismerkedett meg a költő életművével...

Az irodalmat a Kádár-korszakban jellemző „alternatív" medialitás láthatóan nem hagyta érintetlenül az Öröknyár, elmúltam 9 éves - és Nagy Gáspár költészetének - hatásszerkezetét. Nemcsak arra gondolok, hogy a bezúzott folyóiratszámokban publikált versek óhatatlanul legendásodtak; hanem sokkal inkább arra, hogy a rendszerváltozás által lehetővé tett könyvbéli közreadásuk sem sokat változtatott e versek irodalmi jelenlétének egyrészt mitikus, másrészt perifériális voltán: a cenzurális „nem-közvetíthetőség" formái továbbélnek az irodalmi intézményrendszer mai működésének keretei között. Egyrészt abban az oktatásszemléletben és -gyakorlatban, amely nem hajlandó e versek - és az általuk, rajtuk keresztül esztétikai erővel megeleveníthető történelmi ismeret - továbbadására. Másrészt a legújabb kanonizációs „dokumentum", a diákok tájékozódását nyilván évekre (évtizedekre?) meghatározó A magyar irodalom történetei című nagyszabású munka törekvésében, hogy újólag másodrendűnek nyilvánítsa a „képviseleti elvű" irodalmat.41 (E munka 3. kötetéhez képest Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete határozottan integratív szemléletű volt.) A XX. századot tárgyaló kötet Nagy Gáspárt csupán a neoavantgárd versépítési technika mintájaként tárgyalja;42  a rendszerváltó vagy politikus versek semmilyen kontextusban nem említtetnek meg. Végül pedig a mai médiaviszonyokban rejlik a felejtés oka: az amúgy is ímmel-ámmal vállalt értékközvetítés nem jut el a címzettekhez (akik elsősorban a mai, értelmiséginek készülő fiatalok volnának).

Alig hinném, hogy ez az összetett dekanonizációs folyamat pusztán az irodalmi paradigma vélt vagy valós megváltozásának - a „nemzeti" paradigma, egyáltalán a nemzeti történelemhez vagy nemzeti közösséghez kapcsolható tematika kiüresedetté nyilvánításának, távolabbról a mimetikus vagy referenciális irodalom leértékelésének 43 - a következménye volna. Egyre valószínűbb, hogy a történelmi (Kádár-kori) „alternatív" medialitás továbbéléséről is szó van, ami a legendásítás veszélyét is vállalva a figyelmen kívül hagyás, az elhallgatás, a történelmi léptékű felejtés aktusával próbálja saját folytonosságát visszamenőleg is legitimizálni.
Ez persze Nagy Gáspár számára is tudatosodott, versek sorában kottázta le az új kor (nem is olyan új) hamis hangjait. Többek között az Öröknyár, elmúltam 9 éves párversében, a Magyar abszurdban: „...csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés / de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik... (FÜGGÖNY)".


JEGYZETEK

1. GÖRÖMBEI András 1999, Költő a kilencvenes években. Nagy Gáspár öt könyvéről = UŐ, Létértelmezések, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002.
2. ÁCS Margit, Fundamentalista modernség vagy megújulás = ÁCS 2000, A hely hívása. Esszék, portrévázlatok, kritikák, Antológia Kiadó, Lakitelek, 46.
3.  Ennek a hallgatólagos - illetve részben határozatokban deklarált - alkunak része a depolitizálás politikai szándéka, valamint az „élni és élni hagyni" pragmatikus politikai alapelve. Vö. „A magánélet - és a részleges magángyarapodás — szférájából végre kivonult »élni és élni hagyni« politikája volt ez, amely olyannyira átjárta a lelkeket, hogy rövidesen majd mindenki meg volt győződve: »ugrálni«, magyarkodni, a politikával, meg a (fél)múlttal foglalkozni nemcsak veszélyes, de fölösleges is, hiszen aki dolgozik, az a »számítását is megtalálhatja«." N. PÁL József 2003, A »gulyáskommunizmus« múltja és jelene - s ami mögötte van (A kádári tudat és a polgárosodás - meg az irodalom) = UŐ, „A megtartók jöjjenek...". Tanulmányok, kritikák a huszadik századi magyar irodalom történetéből, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2004, 342.
4. „A kultúrpolitikai »három T« rendszerében az évtized elejétől a tiltva-tűrt kategóriába sorolhatóan egyre-másra jelentek meg különböző ellenzéki periodikák. A korabeli Beszélő, Égtájak között, Demokrata, Hírmondó azzal együtt is meglehetősen korlátozott olvasótáborral bírt, hogy egyes számaikat, akárcsak a különböző »önálló« szamizdat kiadványokat, a Belügyminisztérium belső elhárításának apparátusa is »hivatalból« forgatta, tanulmányozta." MÜLLER Rolf 1996, A Tiszatáj-ügy állampárti dokumentációja, 1986, Kortárs, 2001/7. 39.
5. Vö. „A párt és a kormány elsősorban a szocialista-realista alkotások létrejöttét támogatja, de segítséget ad minden más haladó, realista irányzatnak, s a bírálat jogát fenntartva nyilvánosságot biztosít olyan nem realista irányzatoknak is, amelyek nem állnak szemben ellenségesen a népi demokráciával. Ugyanakkor elutasít minden olyan törekvést, amely a népi demokrácia állami és társadalmi rendjét kívánja aláásni." Az MSZMP Központi Bizottsága politikai bizottságának határozata az irodalommal kapcsolatos egyes intézkedésekről (1957. szeptember 12.) = MÁRKUS Béla 1997, (szerk.), Irodalom, politika, élet (1945-1979). Szöveggyűjtemény 1. kötet. Debrecen, 108.
6. Vö. „Korábban is nagyon izgatott, hogy itthon miért nem merünk beszélni számunkra fontos dolgokról. A temetetlen holtak ügye - túl a politikán - alapvető erkölcstelenség és embertelenség, amelyről nem szabad hallgatni." „A nyolcvanas évek elején fogyott el a türelem." Kunderáról, kedves költőkről, az írás etikájáról (Aki kérdez: Tódor János) = NAGY GÁSPÁR 2005, 402.
7. HUSZÁR Tibor, Kádár János politikai életrajza 1-2. Szabad Tér Kiadó - Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, 2003. 2. kötet, 303.
8. „Nagy Gáspár (...) a BRFK III/III. Osztály adatai szerint alaposan gyanúsítható ellenséges irói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg. Budapest, 1976. julius 7." (írásmód az eredetiben így.) A dokumentumot közli: NAGY GÁSPÁR, ... nem szabad feledNI ....! versek - 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára. Püski Kiadó, Budapest, 2002. 87.
9. MÁRKUS Béla 1996, A költő egyszemélyes pere. Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk = UŐ, Démonokkal csatázva, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 137.
10. Vö. „Már e poézis genezisének egyik lényegi vonása, hogy jellegzetes erővonalait éppen a történelmi jelennel szembeni oppozíció, az érzelmi, etikai és politikai tiltakozás hívja életre." JÁNOSI Zoltán 2001, „Ítéletidőben, puszta-országban".   Vázlat Nagy Gáspár közéleti lírájáról = UŐ, Idő és ítélet, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 202.
11. Vö. „Az egyszínű trikolór képtelensége a léthelyzet teljes abszurditására mutat rá." GÖRÖMBEI András 2004, Nagy Gáspár, Kalligram, Pozsony, 46.
12. GÖRÖMBEI 2004, 41.
13. Vö. „A Tejfogak költője szinte kerüli a metaforikus kifejezésmódot. A tárgyias megjelenítés vagy a nyílt szókimondás híve." GÖRÖMBEI 2004, 38.
14. Vö. „...ezek a versek [a Tejfogak ciklusról van szó] a költői alkotásmód tekintetében eltérnek a Koronatűz verseszményétől, melyet a Nagy László-i metaforikus költészet vonzáskörében helyezhetett el a kritika." GÖRÖMBEI 2004, 38.; ill. „A Koronatűz a korai versekhez viszonyítva stilizáltabb kötet. Mintha a Nagy László-i parancsot fogadta volna meg Nagy Gáspár: erős metaforákkal menni az álság falai ellen." UO. 47-48.
15. Vö. Nagy Gáspár „verse (...) mindig a történelmi tudással terhes. A kimondhatatlan kimondásával, illetve a hozzákészülődés ígéretével." SZAKOLCZAY Lajos, Töretlen gerincek kopogtatása. Nagy Gáspár költészetéről = UŐ, Ötágú síp. Tanulmányok, esszék, kritikák, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 280.
16. Ez a kódolás furcsa jövendőt hozhat a korszak ilyen jellegű verseinek. Az '56-os véráldozat helyett a jövő gyanútlan olvasója a megsebzett zseni témáját állíthatja a fókuszba, s a maga módján jogos és koherens értelmezéshez jut. Nem biztos, hogy ez hátrányára válik Nagy Gáspár és kortársai költészetének: a másik olvasat(ok) többnyire aprólékosan kidolgozható(k) a vers retorikája, motivikája alapján - olykor aprólékosabban és részletezőbben, mint a sorok közül kiolvasható variáns.
17. GÖRÖMBEI 2004, 49.
18. Vö. „A szó egyetemes súlytalansági állapota és a redukált idő kifejezések önmagukban is jelzik Nagy Gáspár költészetének változását: a bonyolultabb, disszonánsabb közeg egyéni nyelvi megnevezésének kísérletét." GÖRÖMBEI 2004, 57.
19. Vö. „... a Halántékdob (1978) a jelenben doboló közvetlen veszélyt mutat..." JÁNOSI 2001, 212.
20. PÉCSI Györgyi 1994, Nagy Gáspár két könyve = UŐ, Olvasópróbák, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 186.
21. Vö. „Az egyes tantárgyak neve kötőjellel van írva, mintegy jelzi ezáltal a költő, hogy nem a lecke-könyvet verselte meg, másféle »fekete index«-ről és másféle tantárgyakról van itt szó." GÖRÖMBEI 2004, 84.
22. A Föld-tan „a nemzet, az ország trianoni sorsának lelkiismeret-ébresztő felvillanása" (GÖRÖMBEI 2004, 86.), amivel Nagy Gáspár ugyancsak egy olyan témát feszeget, ami a hallgatólagos alku szerint tabu.
23. Vö. GÖRÖMBEI 2004, 87.
24. Az ajánlás: „Domonkos Istvánnak, Újvidékre", természetesen a vers főbb intertextuális kapcsolatát is kijelöli, mint arra Szigeti Lajos Sándor rámutatott: SZIGETI Lajos Sándor 1995, „Élni először itt e világon" (Infinitivus és immigráció) = UŐ, Modern hagyomány. Motívumok és költői magatartásformák a huszadik századi magyar irodalomban, Lord Kiadó, Budapest, 92., 96.
25. „A korábban a történelmi távlatokra is néző tekintet egy pontra szegeződik. A konokság, makacsság erősödik fel: harcot csak a mában lehet vívni. Ezért sokatmondó kötetcím a Kibiztosított beszéd." MÁRKUS 1996, 139.
26. JÁNOSI 2001, 212.
27. A Két nyárfa a Hódoltságban és a Benézünk majd... 1981-ben jelent meg a Tiszatájban. Ezzel az időszakkal kapcsolatban nyilatkozta Nagy Gáspár: „Vannak olyan szituációk, amikor a költő egy megmagyarázhatatlan belső késztetésre elkezd tőmondatokban beszélni. Nekem a nyolcvanas években fogyott el a csak túlélésre berendezkedő türelmem." „A nyolcvanas évek elején fogyott el a türelmem'". Kunderáról, kedves költőkről, az írás etikájáról (Aki kérdez: Tódor János) = NAGY GÁSPÁR 2005, Közelebb az életemhez. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 402.
28. Ezt részletesebben egy másik tanulmányban vizsgálom.
29. „1982 novemberében pedig az a különleges figyelem ért, hogy egyedül az én versemet emelték ki az éber cenzorok - már imprimatúra után! - a nyolcvanéves Illyést köszöntő Tiszatájból, merthogy emlegettem benne az Egy mondatot..." Ki vagy te. Nagy Gáspár? (Aki kérdez: Farkas László) = NAGY GÁSPÁR 2005, 367.
30. Vö. „Ars poeticáját - talán egész költészetében a legszebben - leginkább összetetten és mégis az evidencia egyszerűségével a kötet Félelmen túli... című záró verse fogalmazza meg." GÖRÖMBEI 2005, 95.
31. Ehhez lásd például: MONOSTORI Imre, Az Új Forrás vonzásában, József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 1999. 136-182., illetve Nagy Gáspár több interjúját: NAGY GÁSPÁR 2005, 301-472.
32. Vö. Nagy Gáspár 1984-es élményével: „Egyszer a Jászai Mari téri pártház valamelyik főembere magából kikelve üvöltözött velem, hogy márpedig itt nem lesz rehabilitáció. Mit fűzzek ehhez hozzá, így utólag? Maradjunk annyiban, hogy az úr tévedett." A költői létezés állandó készenlét (Aki kérdez: Pörös Géza) = NAGY GÁSPÁR 2005, 346.
33. Hűen történelmünk és irodalmunk hagyományaihoz (Aki kérdez: Elek Tibor) = NAGY GÁSPÁR 2005, 416.
34. „Aztán '90-ben megkaptam a József Attila-díjat, amelyet korábban a választmány többszöri javaslata ellenére is visszatartott a hatalom." A költői létezés állandó készenlét (Aki kérdez: Pörös Géza) = NAGY GÁSPÁR 2005, 347. A díjak tekintetében Nagy Gáspár költészetének befogadását és elismerését a későbbiekben is töretlennek nevezhetnénk, ha eközben nem venné körül a kanonizáló irodalmi intézmények hallgatása.
35. Vö. például: „Az átértékelés szükségességét sürgette (...) annak a korai, ám időközben messzemenően igazolódott felismerése, hogy a magyar költészet útja nem az eddigi domináns irányba, a társadalmi érdeklődésű, alapvetően metaforikus kifejezésmódú »népnemzeti« modell továbbépülése felé vezet. (...) A nyílt ütközési felületek, felszíni konfliktusok nélküli korszituációban anakronisztikussá vált a virrasztás, a heroikus mégis-morál gazdag tradíciókkal rendelkező attitűdje..." KERESZTURY Tibor, A kétely demonstrációja - a széthullott evidenciák költészete. Mozgásirányok, értékváltozások a magyar líra újabb áramlataiban = KERESZTURY Tibor, Kételyek kora. Tanulmányok a kortárs magyar irodalomról, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2002, 13. [Kiemelés az eredetiben.]
36. KULCSÁR SZABÓ Ernő, A magyar irodalom története 1941-1991, Argumentum Kiadó, Budapest, 1993.
37. Vö. „Az imák, az Istenhez fordulások valamilyen módon mindig hangsúlyozottan jelen vannak költészetében..." PÉCSI 1994, 185. Lásd még: JÁNOSI Zoltán, ..Két part között a hit". Pilinszky-érintkezések Nagy Gáspár költészetében = JÁNOSI Zoltán, Idő és ítélet, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2001. 223-244.
38. GÖRÖMBEI 2005, 114-116.
39. Három évfolyamon, mintegy 300 elsőéves hallgatón teszteltem a táblára írt versszöveget (szerző nélkül), vajon melyik iskolai ünnepséghez kötnék. A művelődésszervező vagy kommunikáció, illetve részben magyar szakos hallgatók szinte kivétel nélkül 1849. október 6. vagy a holokauszt tájékán keresték a vers referenciális hátterét. Ha felvetettem, hogy az NI monogramként olvasható, alig néhányan asszociáltak Nagy Imrére. (Abban persze van igazságuk, hogy a vers egyetemes érvénnyel emel szót olyan alapvető erkölcsi értékek mellett, mint a [vég]tisztességhez való jog, emlékezés kötelessége, bűneinkkel, lelkiismeretünkkel való elszámolás, és referenciális tere Antigoné történetétől akár napjainkig ível. Az viszont mégiscsak szimptomatikus, ahogy ezek a történelmi ismeretek elfedik előlük 1956-ot.)
40. Sokatmondó, hogy az 50. évfordulós állami ünnepségen Juhász Gyula (sic!) egy verse hangzott el.
41. Nagy László és Csoóri Sándor életművének értékelése egy Juhász Ferenccel fémjelzett fejezetben olvasható (SZEGEDY-MASZÁK Mihály - VERES András (szerk.), A magyar irodalom történetei III. 1920-tól napjainkig, Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 457-462.), és zárójeles felsorolások, utalás szintű félmondatok tárgya vagy egyáltalán meg sem említtetik többek között Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Orbán Ottó, Farkas Árpád, a Kilencek, vagy a prózaírók közül Gion Nándor, Szilágyi István... Illyés Egy mondata egy irodalompolitika-történeti fejezetben kap fél oldalnyi említést (481.).
42. Uo. 549-551.
43. A posztstrukturalista paradigmaváltás történeti áttekintését és kritikáját, önellentmondásainak leleplezését nyújtja Antoine Compagnon kiváló könyve, amely egész fejezetet szentel annak a zsákutcának, amelybe a mimészisz/referencia irodalomból való kiutasítása vezet: COMPAGNON, Antoine, Az elmélet démona. Irodalom és józan ész, ford. JENEY Éva, Kalligram, Pozsony, 2006. 109-158.


Nagy Gábor
Életünk, 2007. 8. sz. p. 33-50.


< vissza