Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Történelem és aktualitás

Nagy Gáspár történelmi motívumokban, kultúrtörténeti allúziókban gazdag versei szinte kivétel nélkül jelen-vonatkozásúak, funkciójuk tehát nem pusztán a múltidézés. Különösen sokat bíznak az olvasóra azok a Nagy Gáspár-művek, melyek kevéssé ismert históriai mozzanatokat ruháznak fel szimbolikus jelentéssel, hiszen e művek megértéséhez az értelmezőnek előbb az eseményt magát kell felidéznie. Az Ott, Lepantónál... a verseknek ebbe a körébe tartozik.

Az Európa, Ázsia és Afrika területeinek jelentős részét uraló Török Birodalom ereje megrendíthetetlennek, terjeszkedése megállíthatatlannak látszott a XVI. században. Az európai keresztény államokat hatalmi s (a reformáció terjedésével egyre növekvő) vallási ellentétek osztották meg. A korábbi századokban inkább szárazföldi hatalomnak számító Porta ráadásul ekkorra jelentős tengeri hatalommá is vált, s hajóhadával mind agresszívebben támadta a keresztény világ (elsősorban Velence) kereskedelmi pozícióit a Földközi-tenger keleti medencéjében.
A törökök 1571-ben elfoglalták a Velencéhez tartozó Ciprust, az elfogott velencei tiszteket megkínozták és kivégezték. Az oszmán terjeszkedés elleni harcot szívügyének tekintő V. Pius pápa kezdeményezésére ekkor spanyol-velencei-pápai szövetség (Szent Liga) jött létre, s az egyesített hajóhad 1571 októberében Lepantónál (ma Návpaktosz, Közép-Görögország) tönkreverte a török flottát. (A spanyol katonák között ott küzdött az ifjú Cervantes, súlyosan meg is sérült, s ennek következtében bal karja egész életére használhatatlan maradt.) Bár e fényes haditettel a szövetségesek megállították a törökök földközi-tengeri terjeszkedését, a győzelmet mégsem sikerült maradéktalanul kiaknázniuk, s a jövőjük sem úgy alakult, ahogy azt a siker pillanatában remélték. A Liga lelke, V. Pius a következő évben meghalt, a spanyol-velencei érdekellentétek, kölcsönös féltékenykedések miatt a szövetség felbomlott, Ciprus végül török kézen maradt, Velence hatalma, befolyása - a fő vízi kereskedelmi útvonalaknak az óceánokra való áthelyeződése révén is - tovább csökkent, a spanyol hajóhad pedig a lepantói diadal után tizenhét évvel súlyos vereséget szenvedett az új, feltörekvő tengeri hatalomtól, Angliától. Végső soron mind Velence, mind Spanyolország sorsa a hanyatlás lett.

A költemény egy feltételes mondattal indul, és ennek révén sajátos, az idősíkok összemosásán alapuló játékba vonja be az olvasót: a jelen (közelmúlt) fontos hírközlési eszközének, a rádiónak a lepantói csata idejébe transzponált működését idézi meg.
A versbéli narrátor utal a tudósítás során háttérzajként hallatszó ágyúzásra (a kopog a „dió" szókapcsolattal az ágyúgolyók becsapódása s az őszi dióhullás zaja között teremtve metaforikus kapcsolatot), majd átadja a szót egy másik beszélőnek (a korabeli tudósítónak), ki lelkesen üdvözli a győzelmet. A XX. századra jellemző rádiós tudósítói modor és az enyhe archaizálás - „vezetésivel"- így együtt játékos-ironikus hatást kelt.
A korabeli hírközlő után újra a vers narrátorát halljuk, ki az idézett rádióst Cervantesszel azonosítja, utal áldozathozatalára és jövőjére, majd a csata eredményét összegzi, s a győztesek egyikének, Spanyolországnak az 1588-as tengeri vereségét vetíti előre. A pillanatnyilag győztes hatalom jövőbeli megalázóját, az angol flotta későbbi vezérét a vers a XX. századi szleng elemeivel is élő könnyed, frivol stílusban mutatja be, szól nem épp feddhetetlen előéletéről (kalóz tevékenységéről), s ezzel mintha azt sugallná: a hatalmi küzdelmek kimenetele nem függ attól, ki szerzett korábban erkölcsi tekintélyt, s ki nem.
A költemény vége megszakítja a történeti események előrevetítését, s időben visszalép a lepantói csata kitörését megelőző pillanathoz. Az utolsó előtti versszak a kezdő szakasz variációja, s az első számú elbeszélő (narrátor) feltételes mondata ismét a második beszélő, a korabeli rádiós megszólalását vezeti be. A művet záró versszak - az idézett tudósítói szöveg - a bizakodás, a remény hangján ad pillanatképet az ütközet megkezdésére váró, harcra elszánt flottáról. A költemény egészére tekintő olvasó érzi, hogy e híradás idézésére az első számú elbeszélőt valamiféle nosztalgia ösztönzi.
Ha a verset a befogadó a Nagy Gáspár-i líra összefüggéseiből kiemelve mint a lepantói csatát s a spanyol hajóhad további sorsát felidéző s többletjelentést, katarzist csupán a történelmi eseményekből kicsiholó alkotásként olvassa, akkor is figyelemreméltó költői teljesítménynek ismerheti el. Amennyiben viszont az (addigi) életmű konnotációs rendszerére is figyelve értelmezi, eljuthat a rejtett (aktuális) jelentések megértéséhez.

Nagy Gáspár költészetének egyik legfontosabb motívuma - miként azt Görömbei András monográfiájának elemzései is igazolják - az „október", mely gazdag szimbolikájával igen változatos módon utal 1956 őszének reményeire, csalódásaira, a történeti igazságtétel fontosságára és még sok, az '56-os történések kapcsán szóba jöhető tanulságra. Kötetszervező tényezővé előlépve, különösen gazdagon és változatosan bomlik ki az „ősz", az „október" jelképisége az 1982-ben (a forradalom 25. évfordulója után) megjelent Földi pörök című kötetben, mely az Ott, Lepantónál... strófáinak helyet ad.
Az olvasó számára már a cím alatt zárójelben szereplő - az egykori tengeri ütközet időpontját megjelölő - októberi dátum jelzésértékű, a verssel kapcsolatos elvárásait befolyásoló információ. A rádiós „időjáték" aztán meg is felel elvárásainak, hisz tudja, milyen szerep jutott 1956 októberében a rádiónak, miután a felkelők elfoglalták s szabaddá tették. A régmúltba visszaálmodott híradás stílusa, lelkesültsége ugyancsak az '56-os ősz rádiónyilatkozatait idézi. (Az ekkori megszólalásokra jellemző a forradalom győzelmének konstatálása. Íme, példaként egy részlet Tildy Zoltán október 30-i rádióbeszédéből: „Magyar Testvérek! A nemzet akarata, a nemzeti forradalom győzött! Ezt az akaratot képviselte az ifjúság a maga hősies harcával, az írók, a munkások, a parasztok... az egész ország. Ezzel az akarattal szemben hiábavaló volt minden néven nevezhető erőszak és ellenállás.") A „cervantesi" tudósítás dőlt betűvel kiemelt záradéka („flottánk vérvizen") igazi költői remeklés, hisz ha a beszámolót a lepantói csatához kötjük, a győzelemre utal, ám ha a közelmúlt forradalmával hozzuk kapcsolatba, a győzelmi jelentésbe csempészett borzongató előrejelzésként, tragédiát előrevetítő jóslatként (is) értelmezhetjük.
A régi tudósító Cervantesszel való azonosítása szintén érdekes megfeleltetésekre ad alkalmat. Cervantes, ahogy a Világirodalmi Lexikonban olvasható, „élete legszebb napjaként mindig a lepantói csatát emlegette, melyben lázas betegsége ellenére vitézül harcolt(...). 1573-ban részt vett a tuniszi hadjáratban, s két év múlva, remélve, hogy katonai érdemeit méltányolják (...), hazaindult Spanyolországba." A gályát azonban, melyen utazott, Marseille előtt kalózok támadták meg, a későbbi író öt év szörnyű raboskodás után szabadult a fogságukból, ám otthon nem jutalom és elismerés várta, hanem nyomor, küszködés és hatósági packázás. Sorsa kísértetiesen emlékeztet az ötvenhatos forradalom hőseiére (vajon a vers szerzője gondolt-e erre is?), a mindkét korban megélt sorssal kapcsolatban felderenghet továbbá a befogadóban a gazdag asszociációs hálózat távoli pontjaként a Don Quijote-i életút példázata.
A költemény záradéka (10. és 11. versszak), vagyis a visszalépés a lepantói csatakezdést megelőző szép (mert reményteljes) pillanathoz, mintha azt szuggerálná az olvasónak, hogy a magyar forradalom tragikus kimenetelének ismeretében is fontos emlékezni ama október - a hónap neve újra szerepel az utolsó versszakban! - nagyszerű felbuzdulására, hisz ez adhat vigaszt, erőt a jelenben. A harcra kész, büszke flotta kimerevített képe megemeli a versvéget, a játékosságot pedig itt már egyértelműen átszínezi a büszkeség, a nosztalgia s a tragikus pátosz sajátos (és varázsos) elegye.
Az itt elillanó, ám a versben következetesen végigvitt s a tragikus tartalmakat elfedő (mímelt) játékosság szolgálatában áll a ritmus is. A nyolc és öt szótagos sorokban egyként ott lappang az időmértékes ritmus (a rövidebb sorok némelyike szabályos harmadfeles trocheusi sor) és az ütemhangsúlyos lüktetés (ám a soronkénti két ütem szótagszáma változó, s az ütemhatár sok esetben szót metsz el). Ugyancsak a szerzői játékos „nagyvonalúságra" vall az ütemelőzők (1. és 10. szakasz: első sor: 9. szakasz: 3. sor) s a félrím alkalmazása.
A költemény játékosságát gazdagítja, árnyalja a színházi képzetek búvópatakszerű jelenléte. A történet, melyet a vers narrátora ismertet (s a másik, melyre titkon utal), mintha színjáték lenne. E színjátékiasság pedig a mű hangnemváltozatai közül inkább a kesernyés-ironikus árnyalatút erősíti.


Antal Attila
Magyar Napló, 2007. 10. sz. p. 20-21.


< vissza