Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Párhuzamos koporsók - párhuzamos életek

EGY NAGY GÁSPÁR-CIKLUSRÓL

Az 1982-es Földi pörök Párhuzamos koporsók ciklusa meglepő címet visel. Az egyetemes gyász, a tömeges halál, a közösséget sújtó mérhetetlen veszteség képzetét idézi. A kifejezés csak akkor szelídül, ha lehetséges forrására rámutatunk. Párhuzamos életrajzok címmel Plutarchos, a római kor történetírója írt életrajzsorozatot. Az antik szerző így vall vállalkozásáról: ,A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni. Olyan ez a munka, mintha napok hosszat együtt élnék velük, mintha írás közben sorra vendégül látnám őket, és házamba fogadva magam elé állítanám mindegyiket, hogy elnézzem, „mekkora, mily gyönyörű". Tetteik közül kiválogatom a legszebbeket és a megismerésre legméltóbbakat."1 Falus Róbert szerint Plutarkhosz „olyan egyéniségeket választ hőseiül, akiknek élete, jelleme, közéleti sikere vagy kudarca történetileg is fontos, de lélektanilag is érdekes. A fennkölt erkölcsi tulajdonságok vonzó megrajzolását tekinti fő feladatának."2 Nagy Gáspár szándéka hasonlóan nemes, ám a higgadtan árnyalt tudós portrék helyett személyes hangú költeményekben sorolja azok nevét, akiket védelmezve és védelmet várva őriz az emlékezet.

A választott koporsó-motívum a megnevezett elődök és pályatársak halott mivoltát, s ezzel összefüggésben létük fájó hiányát állítja középpontba. "A korábbi portréversek folytatása most a Párhuzamos koporsók ciklus - a tragikus veszteségek kiváltotta siratok sora."3 - írja Görömbei András. A sirató-jelleg, az élményfeldolgozás szövegformáló funkciója azonban kevésbé hangsúlyos, mint az egyébként a Görömbei András monográfiájában is kiemelt létértelmező, értéktudatosító jelleg. A megnevezés itt nem a búcsúzás aktusának része, a halotthoz intézett szavak nem a gyász és a temetés rituáléjának elemei. (Akkor sem, ha a ciklus egyes darabjai egyértelműen utalnak erre: Sírfelirat, Sz. D. koporsójára, Párhuzamos koporsók.) Nagy Gáspár szövegei a szó mágikus erejével idézik meg, hívják életre és illesztik be a közösségfenntartó személyközi (interperszonális) kapcsolatok rendszerébe azokat a személyeket, (pontosabban szólva imázsokat-arcokat) akik a jelenkori egyén számára eligazodási pontok lehetnek. Közösségi értelemben mindez a kultusz működésének egyértelmű bizonyítéka is. Takács József, A kultuszkutatás és az új elméletek" című tanulmányában a következőképpen fogalmaz: „a nem-vallási jellegű kultuszok egy tiszteletfajta kifejezésére szolgálnak, amely nem egyszerűen egy személyre (vagy személyekre irányul, hanem e személy alkotásának, tettének, életének vagy életformájának egy közösség által elfogadott jelentésére. E tiszteletfajta az emberi világ hierarchikus elképzeléséhez kötődik: nem önmagával egyenrangúként tekint a tisztelet tárgyára, hanem mint példaszerűre, magasabb rendűre. A tisztelet kifejezésekor a közösség kulturális emlékezete lép működésbe, olyan nyelvi-viselkedési készleteket, „szótárakat" mozgósítva, amelyek a kulturális emlékezet szerint valaha döntően szakrálisak voltak."4 Kétségtelen, hogy a Párhuzamos koporsók lírai beszédét a kultuszból, a kulturális-nyelvi tradícióból származó normák is szabályozzák, ezért is jelenhet meg a kritikában ennek bíráló színezetű tudomásulvétele. Szakolczay Lajos írása például a következőket állapítja meg: „Az új verseskönyvben talán csak egyetlen ciklus, a Párhuzamos koporsók íródott a „régi" hangon. Szó se róla, ezek a hirtelen jött, némelykor protestáló halálok vagy egy-egy évforduló kapcsán készült megemlékezések majdnem minden esetben színvonalas verset hívnak elő, hangsúlyozván a gyász ünnepélyességét, a holtan is tovább élők, egy Nagy László, egy József Attila, egy Pilinszky János, egy Dsida Jenő kisugárzását a ma költőjére, de szellemi izgalmuk csupán annyi, amennyit a magatartásforma, a példaképektől-elődöktől átvett szókapcsolat, hangulat, életművüket jellemző vonás képvisel."5 A „régi hang" mintha negatív értékminősítést vezetne elő Szakolczay elemzésében, a ciklus azonban tudatosan és egyértelműen a jelenkori beszéd - ha úgy tetszik a modern lírai beszéd - áramába kapcsolja ezt a „régi hangot". A párbeszéd igénye vezet a megszólításhoz, s a Párhuzamos koporsók szövege egy pillanatra azt sugallja, hogy ezt a megszólítást tekinthetjük kölcsönösnek: „Hallgatni vágyott a szél, / beszélni kezdett a holt / velem, midőn a szélső házak / körül ólálkodtak már rühes / farkasok." Mégis, a ciklus egészét tekintve azt látjuk, hogy a beszédviszonyt a versben megmutatkozó költői szubjektum belső szükséglete, bizonyosságkereső szándéka hozta létre. A holtak emlékével szembesülve, sorsukat megidézve az elődök által képviselt erősebb lét közelségét tapasztalja meg, talán ez is magyarázat arra, hogy a Párhuzamos koporsók-ban említett farkasordítás közömbössé válik a megszólaló ember számára. Szándéka az én és a mi újraépítése, megerősítése, ehhez merít energiát mindazon életekből, melyek sorssá formálódnak, személlyé szervesülnek verseiben.

A Ha látnál című ciklusnyitó költemény József Attilához fordul. Ha korrekt értelmezésre törekszünk, iménti mondatunkat azonnal vissza is kell vonnunk, hiszen a név önmagában nem árulja el, kit is képvisel: a közösségei emlékezetben továbbélő személyt, egy rekonstruált biográfia főszereplőjét, a 30-as évek legendahősét, a kulturálisan közvetített, teremtett identitást, a kultuszhős arculatát, a névvel jelölt - címkézett - értékrendet, értékegyüttest? Egyiket sem és mindegyiket, sőt az identitás-változatok sora tovább is folytatható. A Nagy Gáspár-szöveg mindenesetre azonnal szűkebbre vonja a lehetőségek körét, a verskezdő beszédhelyzet, léthelyzet-megjelölés határozottan A Dunánál szerzőjeként szólítja meg József Attilát. A megszólítás tér-időrendszerének, tárgyi és lélektani szituációjának megrajzolása is A Dunánál szövegére támaszkodik. A megszólítás itteni gesztusa az élőbeszéd természetességével idézi meg az elődöt, a kultusz, a szómágia teremtő-közvetítő funkcióját mintegy zárójelbe téve. Ez a természetes, közvetlen odafordulás azonban nem terelheti el az olvasó figyelmét arról, hogy ebben a viszonyban nem eleve létező, „kész" identitások állnak szemben. Bókay Antal a Kései sirató kapcsán értekezik a megszólító, aposztrofikus verstípusról. „Az aposztrophé, ha élettelent szólít meg, szükségszerűen élettel telít, megszemélyesít. - Egy halott megszólítása vagy feltámasztja azt (mint tette Jézus aposztrófiája, transzcendens hatalomra építve, Lázárral), vagy a megszólítás igényéről kiderül annak a normális tudattal, viselkedéssel szembeni furcsasága, akár patologikussága is."6 Nagy Gáspár lírai énje tisztában van a feltámasztás lehetetlenségével, azt művének címében is elismeri („Ha látnál"), s bármennyire is életteli a megszólítás („Attila, ha látnál, ha onnan most idelátnál"), a távollét tényét nem leplezi, ellenkezőleg, élő és holt, jelenkori és mútbeli különbözőségét határozottan kinyilvánítja. Hárs György Péter- szintén a Kései sirató szövegének értelmezése közben - a halott megszólításában a halál tényének zárójelezését 7 látja. Bizonyos mértékben Nagy Gáspár versére is érvényes ez a megállapítás. Ugyanakkor a Ha látnál szerzője tudatában van ennek a zárójelezésnek, az egész szöveg megmarad a virtuális, a lehetséges, a feltételes párbeszéd keretrendszerében. A megszólított némasága csak a szöveg által kijelölt kommun­kációs térben igaz - egyébként ha a verskezdő „ha látnál" feltétele megvalósulna, a jelenkori költő megszólalásának mikéntjén az sem módosítana. A tágabb történeti kontextust tekintve azonban nyilvánvaló, hogy a megidézett József Attila - tegyük hozzá újra: A Dunánál szerzőjeként megszólított költő - aktív szereplője az itt virtuálisként tételezett párbeszédnek. A Nagy Gáspár-vers szövegek és személyiségek párbeszéde. Érdemes felfigyelni arra is, hogy ezen identitások eltérnek a valós személyiség - vagy akár a rekonstruált történeti személyiség - sokirányú komplexitásától. Németh G. Béla A Dunánál elemzésében ezzel kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „Az olvasó azonban, aki ismeri e vers keletkezésének idején a költő körülményeit és ismeri e vers életműbeli környezetét, bizonyosan fölteszi majd a kérdést, miközben a vers hitelét latolgatja, miképpen lehetséges a költő ama szorongató lelkiállapotának, amelyet „a szükségét végző vadállat" kiszolgáltatottságának megrendítő metaforájával idézett föl, a versen kívül maradása." Az okok közül ha csupán A Dunánál szövegteremtő elveire koncentrálunk, Németh G. Béla elemzését követve az igazolható, hogy A Dunánál szerzője, versbeni beszélője „megvilágosodásának az extázisában, ennek a biztonságérzésnek a megingathatatlanságában e mű születésének idejére mintegy fölébe került nyomasztó személyes s alanyi lelkiállapotának."8 A Nagy Gáspár szöveg megszólítottja tagadhatatlanul ezt az emelkedettséget, kiküzdött vagy imitált, de bizonyosan megtapasztalható erőt képviseli. Személyiségének, sorsának válságos tartománya, szenvedéstől sújtott lényének identitás-darabjai mintha „átvándoroltak" volna az őt megszólító Nagy Gáspár versben létesülő szubjektumába. Mintha az erősebb létet szólítaná meg, ráadásul azzal a nem titkolt vággyal, hogy az ha másként nem, a puszta észleléssel, az egyszerű tudomásul vétellel - s az általa képviselt léttapasztalattal természetesen - járuljon hozzá a jelenkori lírikus én-teremtő, önmegerősítő erőfeszítéseihez. Ráadásul a verszáró második megszólítás már akarattá tömöríti a vágyat, bizonyossággá avatja a virtualitást: „ülök Attila a fehér kövön, ülök és tudom, hogy mégis ideláthatsz, arról szóltam, amit láttál, amit láttam, mesélj nekem, hogy hinni kell a Dunának." Észrevehető a versbeszéd segélykérő, támaszkereső szándéka is, a ciklus többi darabjában azonban már nem nyilvánul meg ekkora erővel. A megszólításnak viszont hangsúlybeli eltérésekkel, de a ciklus egészében szövegteremtő funkciója van.

Jonathan Culler tanulmánya szerint „Az aposztrophé ellenáll az elbeszélésnek, mert mostja nem egy időbeli sorozat pillanata, hanem a diszkurzus, az írás mostja. ... Az aposztrophé nem reprezentációja egy eseménynek; ha működik, akkor megteremt egy fiktív, diszkurzív eseményt. ...a vers invokálhat tárgyakat, embereket, formákkal és erőkkel rendelkező időtlen teret, amelyeknek múltjuk és jövőjük van, de amelyek potenciális jelenként vannak megszólítva."9 A Párhuzamos koporsók versei sem portrészerűen ábrázolnak, nem is elbeszélnek, hanem a megszólítás, az odafordulás gesztusával teremtenek. A puszta címeket sorolva az is látszik, hogy Nagy Gáspár nemcsak a beszédet, hanem a beszédviszonyt és annak formai, műfaji, élethelyzetbeli kereteit is létrehozza. Ezek a keretek vagy a hétköznapi létből kölcsönzött megnyilatkozási alkalmak (Sírfelirat, Sz. D koporsójára), vagy látványteremtő, emlékidéző tudatállapotok (Merőleges álom, Kegyetlen álmot kaptam, Szíve álmodik nekünk), vagy egyszerűen azok a vers-csírák, melyekből a teljes kompozíció kibomlik (Némaság, Bátyám, aki névtelenül is belefáradt...). A szituációval együtt létrehozott, hangsúlyozottan jelenidejű beszédviszony mindig két szereplős. A költemény súlypontja valahol a megszólító és megszólított között lehet. Dinamikus, eleven struktúrában, szinte önnön alakulástörténetét is dokumentálva születik meg a szöveg: „Mert fagyban nem lehet mondani / számból nem vergődnek elő síró / madarak / torok-kalickán Farkasrét-retesz / majd júliusban / sírom el magam / akkor vonatozok haza mikor / születésedtől zengőn kéklik / a SOMLÓ / hegy-harangja / kéri hát kéri / legyél a hangja / menny-ígéret" (Majd júliusban). A Nagy László emlékének szentelt költemény mitikus alakká növeszti-stilizálja a költőt, isteni hatalommal ruházza fel. Mindez azzal az igénnyel történik, hogy az életbe visszahozva újra működjék az ősi erő, egy teljesebb létre kapjon esélyt az ember, emberiség. Az ÉVTIZEDHATÁRHÍD ciklusából a Pár ezer év sorai jelzik ezt a szándékot: „Légbe és vízbe, valamint a / Föld forgómágnes szívébe / befészkelte magát a gyanú: / kifosztott emberiség őgyeleg / vissza első sejtjei felé, / teremtés előtti pillanatba, / hogy amit elrontott újra élje."

A Párhuzamos koporsók szövegvilága kiegyensúlyozott. Mitikus erői mellett hétköznapi gyöngeség, életelvűsége mellett a halál valósága tartja meg a fájdalmas egyensúlyt. Az értéktanúsítás mindenütt jelenlévő szándéka sem fedheti el a gyász, a veszteség, a hiány jelzéseit. „Úgy látom őt mint aki életben / és sötéten izzó verssorokban / egymaga milliom halált hordozott. / Mint kit a rettenthetetlen égi körben / (A.B.F.R.A) / már átaljárnak a psalmusok. - írja a Kegyetlen álmot kaptam Jékely Zoltánra emlékező szövegében. A Párhuzamos koporsók közvetlen, személyközi kapcsolat- és élményrendszerre épül, ám a Földi pörök történelmi gyásza e ciklus zártabb világát is átjárja: „de ő már elfordul nem nézi tovább / lehunyja októbert véresre érett zuhogó / levelekkel s oly időnélküli a gyász mint / a kilőtt szemű házak világvégi bongásában / az egyenletesen halkuló lódobogás vízesés ámen." - fogalmaz a Szíve álmodik nekünk c. költemény Huszárik Zoltánt idéző soraiban. Egyetemessé növekszik a veszteségélmény a legszemélyesebb vonatkozású gyász kimondásakor is: „az elmúlt évtizedben is / csak koszorúk, temetések - / január lélegzik, orkános szelet / sóhajt a nyugat-dunántúlra, / aki teheti ne induljon útnak, / hófúvásban a temetők is... / figyelmeztet éjféli híreivel / egy hang - aki teheti, az nem hal meg! / örökké él, ha lehetséges, nem / rontja az országos életkorátlagot - / mormolom vissza a rádiónak / és megvárom még a forró radiátornak / dőlve a Himnuszt, ha egyszer most / e névtelen halottért zúg,..." (Bátyám, aki névtelenül is belefáradt...). Az idézett - cikluszáró - vers névtelen halottja képviseli azt az ember-sokaságot, akiknek említése nélkül a Párhuzamos koporsók hiányos szövegegyüttes maradna, akik nélkül a néven nevezettek sora önkényes válogatásnak tűnne. A névtelen testvér verssé szilárdult emléke - talán nem erőltetett a párhuzam - Kosztolányi Halotti beszédét hívja elő az értelmező tudat mélyéről. A megismételhetetlen, az egyszeri élet fenséges csodáját bensőséges egyszerűséggel köti ahhoz a mikrovilághoz, ahol a névhez élet társul, ahol sors nevet idéz: „és hétfőn falujában temetik, / akik a csontkemény földbe vágnak, / névszerint is jól ismerik."

A Földi pörök szerzőjének élete-költészete - Ágh Istvánnal szólva - „Olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek élete képei titkaikkal a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanának."10 A Párhuzamos koporsók ha lehet, még koncentráltabban képviseli ezt a palimpszeszt-jelleget, túl a textualitáson, a világot tér-, idő-, sorsrétegek egymást átható szövedékének mutatva. Nyitott, változó rendszert látunk, melyben hol az egyik, hol a másik réteg látszik tisztábban, ráadásul a szövegközi és személyközi kapcsolatok rendre szét is oldják a körvonalazódó identitáshatárokat, az elmosódó bizonyosságok között végül a nemesebb élet igénye teremti meg a maga rendjét


JEGYZETEK

1 Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Budapest, 1978. Magyar Helikon, I. 249.
2. Falus Róbert: Az ókori görög irodalom története. Budapest, 1964. Gondolat Kiadó, II. 738.
3. Görömbei András: Nagy Gáspár. Pozsony, 2004. Kalligram Kiadó.
4. Takács József: A kultuszkutatás és az új elméletek. Holmi, 2002. 12. 1534-1544.
5. Szakolczay Lajos: Az indulás biztonsága. Jelenkor, 1977. 2.
6. Bókay Antal: József Attila poétikái. Budapest, 2004. Gondolat Kiadó.
7. Hárs György Péter: Kései sirató. Irodalomtörténeti Közlemények, 1991. 3. 291-296.
8. Németh G. Béla: A klasszikus óda megújításának mesterpéldája, ín: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Budapest, 1982. Tankönyvkiadó, 226.
9. Culler, Jonathan: Aposztrophé. Ford.: Széles Csongor. Helikon, 2000. 3. 386.
10. Ágh István: Egy ars poetica megvalósulása. Tiszatáj, 2000. 8. 92.


Elhangzott 2007. május 3-án a Nyíregyházi Főiskola dísztermében Nagy Gáspár tiszteletére tartott tudományos konferencián.


Gerliczki András
Új Hegyvidék, 2007. 1-2. sz. p. 69-73.


< vissza