Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Fényből s gondból egyberostált ember-vándor"

NAGY GÁSPÁR KÁNYÁDI-ÉLMÉNYE

Már-már közhelynek számít, hogy az áldott emlékű Nagy Gáspár nemcsak a költői létformában, de emberségben és magyarságban is kimagaslott, még pontosabban: kiragyogott a kortársak közül. A nemrég elhunyt költő jóbarát a tapintatos figyelem, az őszinte érdeklődés, az önzetlen segítőkészség és a keresztényi szeretet élethosszig tartó, folyamatos gyakorlásával mutatott példát mindannyiunk számára. Családi indíttatásán és iskoláztatásán túl ebben választott mesterei (Kormos István, Nagy László, Pilinszky János és Jékely Zoltán) is útmutatásul szolgálhattak neki. Akárcsak a Szabófalvától San Franciscóig szemlélődő idősebb pályatárs, Kányádi Sándor, akitől a tág horizontú gondolkodás mellett az írástudói bátorság, a hűség és helytállás morálját tanulhatta el Nagy Gáspár. Példának okáért az Időmadárijesztő című vers üzenetét („amikor már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond- / ható szavak, megpróbálom nagy költőnek érezni magam"), hiszen - mintegy Wittgenstein szállóigéjével is dacolva - „amiről nem szabad hallgatni, arról beszélni kell".

A két költő közötti poétikai hasonlóságokat, az élmény- és érzékenységformák érintkezését méltóképpen egy másik tanulmány tárhatná föl. Jelen dolgozat „csak" arra vállalkozhat, hogy három alkalmi írás segítségével közelítsen a címben megjelölt tárgyhoz. Nagy Gáspár Kányádi-élményét a székelyföldi Nagygalambfalváról elszármazott Mester ötvenedik, hatvanadik és hetvenötödik születésnapjára készült köszöntő-tisztelgő írásokkal próbálom bemutatni. Az egymást erősítő és egy irányba mutató szövegek nem hagynak kétséget afelől, hogy „utolsó garabonciáskodó népköltőnk" és „utazó verscipelőnk" varázsos személyében a kortárs magyar költészet megkerülhetetlen, korszakos jelentőségű alakját tisztelhetjük.

A műfajilag és partitúra tekintetében is változatos születésnapi köszöntések közül az első (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba) a Tiszatáj 1979. májusi számában jelent meg. Íme, a teljes szöveg: „...amikor a költészet a többféle megnemközelítés / látványos eszközeivel kussol a lényegről akkor te / európa lélegzetében és földünk felsíró sóhajaiban / figyeled az egyetlen galambtollat hol remeg legjobban / hova nem száll le milyen víz hajtja szamos  /zuhintóján miféle szél fújja bécsi utcák csöndjén / és san franciscóban propeller örvényben külön / már madártól külön a hazától ideg-s / galambdúcba hogy visszatalál-e..." A Kányádinál is gyakori központozás nélküli prózavers az ünnepelttel fölismert érték- és sorsközösség jegyében mondja ki a köldöknéző magatartás érvénytelenségét, miközben a közösségi elkötelezettségű, herderi felfogás mellett tesz hitet. Az otthontalansággal és idegenséggel dacoló vágy- és célképzetek lényegi azonossága a „táviratvers" egész metaforikájában, vivőerőként funkcionáló értékjelképeiben („egyetlen galambtoll", "szamos zuhintója", „bécsi utcák csöndje", „san francisco", „propeller örvény", „madár", „haza", „ideg- s galambdúc") is egyértelműen megjelenik. Mintegy képileg s gondolatilag asszociálva a Kányádi-líra megannyi emlékezetes szépségű darabját (Halottak napja Bécsben, Fekete-piros, Fától fáig) illetve a Játszva magyarul üdvözítő hermeneutikáját: „aki megért/ s megértet/ egy népet/ megéltet". Ráadásul a Nagy Gáspár-féle „gyorsfényképen" a couleur locale mellett a világnyivá táguló optika szemlélettágító-és távlatosító törekvése olyasféle hangsúlyokkal jeleink meg, ami mély és lényegi rokonságot mutat a kolozsvári költő 1967-es bécsi előadásában a romániai magyar költészetről mondott, de önportrénak is kitűnő jellemzésével: „Tekintete: tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot, a pásztortüzek füstjét s az atombombáét egyaránt".

A második alkalmi írás (Levél Kányádi Sándornak) a költő hatvanadik születésnapjához kapcsolódik, és miután május 10-én Havas Judit Kányádi-estjének bevezetőjeként szolgált - a Forrás 1989. októberi számában jelent meg. A Vannak vidékek versciklus alig kódolt üzenetéhez híven „el nem küldött, táviratként föl nem adott" levélforma-töredék az életút és életmű jellegadó mozzanatait/mozaikjait egybeszőve fejezi ki a szerző ünnepelt iránt érzett szeretetteljes nagyrabecsülését. A Fától fáigtól a Sörény és koponyáig emelkedő pályaív olyan nagy formátumú költőre vall, akiről Nagy Gáspár a példaembereknek kijáró tisztelettel beszél: „Immár két évtizede tudom, hogy a hírvivők, krónikások és konok őrzők: tehát a költők legelső sorában vagy, az egykézen számolhatók közül - ez mára fényesen szomorú evidencia. (...) Szerte a világban, ahol csak magyarok élnek, ismerik verseidet, s ma különös erővel és szeretettel gondolnak rád". A Kányáditól származó emblematikus szöveghelyek („vannak vidékek, ahol...", „égő szekértábor", „azért harang a harang", „a vers az, amit mondani kell") az informális helyzet és az esztétikai érték szoros összefüggésén túl arra is figyelmeztetik az olvasót, hogy tisztán irodalmi motiváció és tisztán esztétikai megértés a posztmodern korban sem létezik. A levél végén változatlan formában megismételt, tíz évvel korábbi születésnapi távirat kurzivált szövege is ezt a meggyőződést erősíti bennünk. (Zárójelben és emlékeztetőül: „... amikor a költészet a többféle megnemközelítés / látványos eszközeivel kussol a lényegről akkor te..." stb.)

A szeretetben és sorsvállalásban azonosuló köszöntő versek sorában művészi értékei okán egészen különleges helyet foglal el a költő hetvenötödik születésnapjára írott Mi volna évei mögött? című remeklés, amely a Tíszatáj 2004. májusi számában jelent meg. A legtitkosabb ultrahangokra is fogékony mű a Kányádi-lírára emlékeztetető természet- és valóságközeli metaforikájával, áttetsző formarendjével, csillámló játékosságával, nyelvi szépségével és emberi mélységével ragadja meg az olvasót. A személyes léttörténet pragmatikai vonatkozásait a költői világ imaginárius elemivel ötvöző, intarziaszerűen leltározó alakrajz oly módon láttatja Kányádi Sándor művészi-emberi portréját, hogy eközben a lírai én az idősebb pályatárssal fölismert lényegi azonosságokat, a nyelvszemlélet, a költészetfelfogás, a magyarságélmény, a hagyomány- és értéktudat terén megmutatkozó attitűdbeli egyezéseket is érzékeltetni vagy legalábbis sejtetni tudja. Az már a kifinomult érzelmi intelligencia tanulhatatlan eleganciáját, a nyelvi- szemantikai megformálás bravúrját dicséri, hogy mindezt rejtjelesen, indirekt módon teszi. (A mostani dolgozat keretei között kifejteni nem, legföljebb csak jelezni tudom, hogy a Kányádi-verseket idéző ritmikai szegmentáltság, élőbeszédszerűség, nyelvi minimalizáltság, beszéd- és dallamtagolás külön tanulmány tárgya lehetne.)

A Kányádi-misztériumot kutató vers a szignifikáns élettények és személyiségjegyek („nagy utak", „világvégi találkozók", „árny-mosolyok", „gyors szökellő szavak"), illetve az értéktudatot kifejező értékjelképek („csikó-csengő", „gólya-kelep", „fecske-csivit", „Szamos Nyárád és Küküllő", „ama metró-pad", „fák hegye") fölemlítésével úgy jut el az érvényes és élményszerű Kányádi-portréhoz, hogy eközben általánosabb létfilozófiai tanulságokkal is szolgál. A Mi volna évei mögött? a fizikai és metafizikai világ határmezsgyéjén egyensúlyozó költeményként avat be a látható mögött fölsejlő titkokba, a szenzualitáson túli igazabb és mélyebb valóságba. „Szamos Nyárád és Küküllő /megmorajló / hangja / mögött / sőt még ama / metró-pad fölötti falra/ papírosra / féltenyérre és körömre / vagy a fekete korongra / rótt versek / mögött / is van egy másik költő / fényből s gondból/ egyberostált / ember-vándor / el nem romló / el nem vásó / mert szívéből tud ő szókat / Isten hű írástudója / de bölcsen tud hallgatni is / így prófétál némán s túlnan / már fák hegyén és koronáján". Nagy Gáspár vallomásként és önportréként is olvasható verstüneményében, főként pedig annak utolsó soraiban - miközben tehetség és jellem életre szólóan fontos összefüggését érinti - mintegy a vékonyka földi jelenlétre figyelmező mementóként tudatosítja a vendéglét transzcendencia általi meghatározottságát, valamint az evilági történések metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és pontosabb értelmét.

Nagy Gáspár számára a magyar irodalom egysége és összetartozása már akkor is nyilvánvaló volt, amikor a határon túli magyar irodalom alkotásai szinte még teljesen ismeretlenek, illetve hozzáférhetetlenek voltak a hazai olvasóközönség körében. Versei háttérvilágát fölvillantó esszéi (Szavak a rengetegből, Tiszatáj Könyvek, 2004), valamint vallomásokat, emlékezéseket, interjúkat tartalmazó kötete (Közelebb az életemhez, Tiszatáj Könyvek, 2005), továbbá Görömbei András Nagy Gáspárról írott monográfiája (Kalligram Kiadó, 2004) egyaránt bizonyítja, hogy költőnk a sokágú síp szólamait a határokkal dacoló nyelvi-szellemi haza spirituális szimfónia-élményeként érzékelte és érzékeltette évtizedeken át. Lett légyen szó Tamási Áronról, Sütő Andrásról, Jékely Zoltánról, Határ Győzőről, Gál Sándorról, Farkas Árpádról, Ferenczes Istvánról, Vári Fábián Lászlóról, Kannás Alajosról, Baránszky Lászlóról, Horváth Elemérről, vagy éppenséggel az „Isten hű írástudója”-ként aposztrofált Kányádi Sándorról, az esszéíró és vallomástevő Nagy Gáspár gondolatai majd' mindig az egyetlen és pótolhatatlan anyanyelv körül forognak, mondván, hogy „nem félteni kell anyanyelvünket, hanem sokkal jobban szeretni (...) Mert csak a szeretet védelmezheti meg és teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott anyanyelvet".

A nyelvre való ráutaltság és a nyelvnek való elkötelezettség képezi Nagy Gáspár és Kányádi Sándor közös ethoszának legdominánsabb elemét, hiszen Kányádi Apáczai című portréversét idézve: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv". Az a megtartó és létüknek értelmet adó nyelv, amely mindent tud, és amely mindig hatalmasabb használóinál. De ha a költészet bármi oknál fogva hallgat a lényegről, akkor a mégoly omnipotens nyelv is vajmi keveset ér.


Ködöböcz Gábor
Új Hegyvidék, 2007. 1-2. sz. p. 62-64.


< vissza