Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár költészetének '56-os vonulata

„… nem szabad feledNI…!”

Nagy Gáspár műveinek egyik meghatározó élménye a történelem, különösen a magyar és közép-európai szabadságmozgalmak. Nemcsak verseiben, de próza- és esszéírói munkásságában is igen gyakran idézi 1848, 1956 és 1968 eseményeit, illetve ezek ma is velünk élő üzenetét. A múlt, a jelen és a jövő faggatása, ezek szembesítése a költői létforma egyik lényegi vonása. A volt vallatásának legfőbb értelme az lehet, hogy szerencsés esetben segít eligazodni a jelenben. Persze a felemás módon végbement közép-kelet-európai rendszerváltások kesze-kusza viszonyai között semmi sem biztos, és semmi sem az, aminek látszik. Mindezt a magyarországi viszonyokra vonatkoztatva: miközben a kétségbeesés méltóságával, a hiábavalóság-érzet szomorúságával, olykor pedig tehetetlen fájdalommal konstatáljuk, hogy „múlik a jövőnk", sohasem tudhatjuk, hogy vajon „mit hoz a múlt". A rég- és közelmúlt leginkább neuralgikus pontjainak/történéseinek vallatásában az írástudó erkölcsi felelősségével, a tisztánlátás elemi igényével, a szókimondás példaszerű bátorságával szólalnak meg Nagy Gáspár történelmi- közéleti témájú, közösségi- nemzeti elkötelezettségű versei, ezen belül pedig az eszmélkedésünket, önismeretünket és önbecsülésünket segítő '56-os versek vonulata. Az idetartozó művek egyik megkerülhetetlen darabja (Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel) a költői hitvallást általános érvénnyel és szinte kódolatlanul fogalmazza meg: „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet.''

Nagy Gáspár Kossuth-díjas költőt 1956 szelleme pályakezdése óta fogva tartja, lírájának jelentékeny része ebből a témakörből származik. Néhány évvel ezelőtt megjelent, viszonylag szűk körben ismert kötete (... nem szabad feledNl...! - versek - 1956 láthatatlan emlékművének talapzatára, Püski, 2002) csaknem nyolcvan, a forradalom eseményeihez kapcsolódó, illetve annak szellemében készült verset tartalmaz. Nagy Gáspár a versek mindegyikében a történelmi amnéziával, az össznépi múltfelejtéssel és kedélyes közönnyel dacolva a nemzet önvédelmi reflexére, illetve mentális egészségére helyezi a hangsúlyt. Az „embernek magyarT, mAGYARNAK EMBERIT!" eszményi modelljét artikuláló művek az örökség súlyával szembesítve mindenekelőtt arra intenek bennünket, hogy „tisztának a tisztát őrizzük meg”.

A „tisztaságot sugárzó és tisztaságot követelő" versek sorában kitüntetett szerepet tölt be a költő nemrég született versfűzére, az oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire alcímet
viselő Október végi tiszta lángok című hét részes verskompozíció (Forrás, 2005/8), amely a költő e tárgykörben született műveinek lírai szintéziseként tarthat számot sokak érdeklődésére. A szerkezetében, értékvilágában és jelentésrétegeiben is hallatlan műgonddal kimunkált alkotás a liturgia költészetét a költészet liturgiájaként álmodja és teremti újra. A teremtő fájdalom költői hagyományához kapcsolódó poéma a forradalom hőseinek és mártírjainak igazgyöngyként fénylő áldozatát kozmikus távlatokban és egyetemes emberi összefüggésekben mutatja föl, miközben ,,egy örökre szent-évszámú Kedd"-re fókuszálva az egykor volt ünnepi időt időtlen ünneppé avatja. A versciklus 5. darabja (Sanctus) a világnyivá nőtt kegyelmi időt dicsőíti himnikus sorokban: „Mert ezerszer is október-november.../ ritka ősz: csak erre gondol az ember, / mert ezerszer is szent hősökért kiált, / kikért eljött még a láng! // S forró szívükben a világ / fölemelhette mégegyszer / lehajtott fejét, / míg reszketve arra várt:/ hátha megválthatja bűnös önmagát! // Gyújtott hát sebesen örökmécset.../ A halál bizony több lett mint az élet! // S ezerszer szentebb a gyávaságnál! / Fényeskedjetek a gyertyalángnál!" Az oratorikus emlékezés záró része (Lux Aeterna) a szent célért hozott áldozat örök emberi értelmét és a megvilágosultak egyedül érvényes, soha el nem múló igazát fejezi ki: „A lángok forró szívéhez értem, / nincs, nem is lehet már több / ellobbanó pillanata ennek az útnak. // Élők: mutassátok föl a világnak, / s a hunyorgó égi csillagoknak / a mi hőseinket, szent halottainkat, / akik most már jobban ragyognak / és fényük egyre fényesebb lesz, / ahogy megérti áldozatukat a nemzet, / ha századonként legalább egyszer / fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver...// Ekkor nagy lesz és hatalmas, / tántoríthatatlanul forradalmas, / bukásaiban is büszke, méltóságos... // Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, / mert az október végi tiszta lángok / szívébe égették a szabadságot!".

A korai pályaszakasz egyik programadó darabja (Tenyérnyi kockán) életreszóló érvénnyel fogalmazza meg az írástudó felelősségét, az igaz ügyért való kiállás kényesen tiszta morálját, a kisszerű korlátozásokon fölülemelkedő emberi minőség muszájherkulesi méltóságát: „Mondani akarom a tanulhatatlan verset / és közben játszani a tiltott jövés-menést / a függöny előtt (...) egyedül pár deszkára hagyatkozhatok / innen állítok és vonok kétségbe evidenciákat". Egy másik meghökkentően szókimondó korai vers (Gyönyörű bűnt) mintha csak Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde című portréversének egyik legfontosabb gondolatát megelőlegezve („Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó") hordozná a választott költőelődre is olyannyira jellemző művészi-emberi hitvallást: „Gyönyörű bűnt hagytam rátok, / a lázadást, mely több mint Dózsa György:/ mit bánom, ha több az áruló / de lázadót is teremjen e föld!". A hetvenes-nyolcvanas évek kényszerű mozdulatlanságba, kilátástalanságba dermedt életérzéséből születő elégikusság az ősz és/vagy október metaforikájába fölszívódva nemcsak a gyakran hivatkozott Söprik a reményt című versnek, hanem más idetartozó műveknek is (Szabadítót mondani, Évszakok, Izzószáléj, ...A parthomályban valahol itt lépcsők..., Szerettem az őszi nőket, Búcsúszók, Megyek a vers után) jellemző és fontos vivőereje. Ezekben a lírai szociográfiaként, félelmetesen pontos közérzet analízisként is olvasható híradásokba az ősz, illetve október szimpla értékjelképből fokozatosan földúsul, jelentésekben, allúziókban gazdagodik, mígnem komplex élménytartalmakat és érzékenységformákat kifejező sorsmetaforává, létszimbólummá válik. Ezt a poétikai és világképi szempontból is figyelemre méltó folyamatot a Söprik a reményt alábbi szöveghelye is hűen érzékelteti: „Még bódítva süt, leszúr a Nap, / mint minden októberben: / árnyékom keresztje mögé / kerülök a földbe.(...) fenyőtűk ügetnek szívem / riadt hegyláncai felé, sejtik: / sorsomban sír az elbukó jelen, / méhük ezért táguló világegyetem". (Vő.: Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel című vers különösen emlékezetes és plasztikus szövegrészével: „Egy szép napon azt mondom: / uraim, vevő vagyok az önök / elhibázott sóhajaira, de kérem / a város összes kulcsait, mert / keresek egy fölismerhetetlenre / pofozott őszi hónapot").

A mélyen hívő (katolikus) családi háttérrel és pannonhalmi szellemiséggel fölvértezett Nagy Gáspár jóvoltából a forradalom 25. évfordulójára igen fontos versek láttak napvilágot: a Két nyárfa a Hódoltságban, illetve a Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel. A Két nyárfa a Hódoltságban beszédes alcíme (föllelt janicsárnapló 1556/57-ből) már előre vetíti azt, hogy a szereplíra játékosan groteszk lehetőségeit is kiaknázó allegorikus történelmi példázattal van dolgunk. Az egykori török iga és a '45 utáni orosz elnyomás közötti nyilvánvaló párhuzam - az '56/57-es évszámon túl - a Hódoltság és Birodalom fogalmi fölcserélhetőségében, valamint a vers értékvilágát és nyomasztóan sötét tónusát meghatározó értékjelképekben (ebhitűek dalai, félhold-erdő, sátorgomb-csillagok, halál, alattvaló, rabnépség, hóhérlófa, útkígyó), illetve a kényszerű behódolást és pusztulásközeli állapotot kifejező negatív, pejoratív szavakban/szószerkezetekben (rabföld, rabszíj-kígyó, jajgató rab, lakolnak, dögölnek, félelem) nyilvánul meg. A két történelmi korszak totális alávetésre épülő barbarizmusának lényegi azonosságát, a janicsár „vershős" vegetatív létezésre és öntudatlan túlélésre kárhoztatott záró monológja fejezi ki: „Vigyázzban álmodok. Többször elfelejtem / hogy kinek a katonája vagyok. Elfelejtem Anatólia / katonaiskoláit. Elfelejtem a legdiadalmasabb harcokat. / A budai pasa bőrömbe égetett kitüntetését / amikor a harcosok és hűségesek első sorába léptem. / Allah irgalmazzon nékem / és a Hódoltságnak! Hogy / a két nyárfát még sokáig előrizzem félelmemben". A különböző időrétegeket és történelmi sorshelyzeteket szimultaneista technikával egybemontírozó janicsárnapló Nagy Gáspár költészetének egyik bravúros darabja, egyszersmind a kortárs közéleti líra egyik megkerülhetetlen alkotása.

Nagy Imre kivégzésének 25. évfordulójára született az a kivételesen fontos vers, amelynek sorait azóta is gyakran idézzük: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!". A költői beszédmód egyértelműsödését jelző Öröknyár, elmúltam 9 éves című kalligramma már olyan „kibiztosított beszéd" volt, amelyik a hatalommal kötött hallgatólagos szerződést radikálisan és végérvényesen fölmondta. Az 1983-ban írott és egy évvel később a tatabányai Új Forrásban megjelent Öröknyár, elmúltam 9 éves című lírai glossza az irodalomban és a politikában is cezúrának számit. Nem ok nélkül mondta Csoóri Sándor a költőről szólván, hogy „az Öröknyár soraival egy jeltelen sírra helyezett el néhány szál virágot, és egyszer meglesz az a sír is, és rajta lesz a virág." Szakolczay Lajost idézve: „A gyilkos megnevezésére szólító modern ballada bátorsága nélkül nincsen - legalábbis folyamatában nincsen - 1956-os magyar irodalom. A személyes és társadalmi időt egyesítő, szinte feloldhatatlanul komplex tartalmakat magába sűrítő metaforikus cím (Öröknyár) az egzisztenciális és közösségi életidőn túl a történelmi és metafizikai időt magába foglaló viiágidőt is megidézi, s ezáltal enyhén mitikus sugárzású holdudvart kölcsönöz a műnek.

A másik elodázhatatlan cselekvéskényszerben született vers (A Fiú naplójából) az iméntivel együtt Nagy Gáspár költészetének talán legismertebb és legtöbbször hivatkozott darabja. Teljes joggal szokták ezeket a műveket úgynevezett „rendszerváltó" verseknek nevezni. Görömbei András finom reflexióját idézve: „A tehetség és a jellem találkozásának felemelően értékes és szép dokumentumai ezek a versek, melyekben a költő olyan dolgokat mondott ki, amikre mások gondolni is alig mertek. 1986-ban, a forradalom harmincadik évfordulóján jelentette meg a Tiszatáj A Fiú naplójából című versemet. Ezt követően kirúgták a lap szerkesztőit, a folyóiratot pedig 1986 júliusától betiltották.(...) Sinkovits Imre mondta egyszer nagyon kedvesen, hogy vakmerőén bátor voltam. Erre azt válaszoltam, hogy nem voltam bátor, csak nem mertem félni.(...) Ha én ezeket akkor nem írom ki magamból, talán be is fejezem a pályámat. Magammal szemben az az etikai és erkölcsi elvárás, hogy ha erről nem szólsz, lenullázod magadat".

A Fiú naplójából az ármánykodásra, árulásra, gyilkosságra és hazugságra épülő Kádár-rezsim természetrajzát és működési mechanizmusát tárja elénk. Az 1981-től 1986-ig íródott napló négy bejegyzésre tagolt fölépítése azt sugallja, hogy az éber krónikás folyamatosan szemmel tartja és kérlelhetetlen szigorral ítéli meg az álságos és gyáva rendszer minden létező hibáját s romlottságát. Legfőképpen pedig a tetszetős szólamok és megtévesztő külsőségek mögé rejtett zsarnoki önkényt és gyalázatos nemzetárulást: „... és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn.../... és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza?- akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya...". Az értékhiányos, értékpusztító, az emberi minőségre teljesen érzéketlen közeggel szembeni hangsúlyos elutasítás a vers frazeológiájában, esztétikai minőségeiben és egész partitúrájában tetten érhető. Görömbei András értelmezése is ezt támasztja alá: „A Fiú naplójából az árulás egyetemes érvényű leleplezése és elítélése (.. .) Az, hogy a címben a Fiú nagybetűvel van írva, bekapcsolja ezt a verset is azoknak a Nagy Gáspár- műveknek a sorába, melyekben a lírai személyiség Krisztus-párhuzammal jelenik meg. Jelentésének egyik rétege tehát a bibliai árulás képzetköréhez kapcsolódik. Másik, s nagyobb rétege viszont köznapian jelenkori: a harminc évgyűrű arra utal, hogy különösen fájdalmas a költő számára a forradalom harminc éve tartó folyamatos elárulása. (...) A baj nem az, hogy 1956 árulás lenne, hanem az, hogy 1956 elárultatott, s azóta - harminc éve - ennek az árulásnak a légkörében élünk mindannyian".

A Kádár-rendszer haláltusájának idején keletkezett versek (Előbb és aztán, Ők már kivárják, Kezdetek óta, Múlik a jövőnk, Történelem, Éjfél a zsiráftemetőben) beszédesen jelzik az egyre rosszabb lelkiismerettel magunk előtt görgetett össznépi hazugság további tarthatatlanságát, egyszersmind a temetetlen holtakkal és „jeltelen sírokban várakozó vértanúkkal" szembeni történelmi adósságunk teljesítésének egyre sürgetőbb kényszerét.

A keserű felismerés racionálisan tudomásul vehető, de erkölcsileg és emocionálisán örökre elfogadhatatlan, protestáló beszédhelyzete működteti a '90-es évek olyan verseit, mint például „Mit hoz a múlt? ", És a jövő?, Különös októberi kert, Szemközt a halálraítéltek csapatával, Az Antigonét fordító Ratkó József, Előkészület az imához, A mai bátrak. Mintegy újfent igazolandó az európai kultúra egyik sajnálatosan ritkán hivatkozott, Hérakleitosztól való kulcsmondatát: „Rossz tanácsadójuk az embereknek a szemük és a fülük, hogyha barbár a lelkük." Eme filozófiai tétel lírai parafrázisaként is olvashatjuk Nagy Gáspár '90-es évek derekán született, s a Rendezői példány alcímet viselő Magyar abszurd című alkotását, amely a továbbélő tisztátalanság és katarzisnélküliség illúziótlanul pontos, szürkületbe takart rezignáltságában is választásra és válaszadásra kényszerítő látlelete: (1) „Nálunk / - két vállrándítás között - / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak (Függöny) (2) Ezért aztán / csak/ el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés / de/ né-ven  ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok /azoknak / akik... (Függöny) (3) Csendes??? / Újra csendes!!! (ÚJRA FÜGGÖNY)".

És mivel Nagy Gáspár barátunk ilyen nyugtalanító versekkel teli kis „történelmi olvasókönyvet" küldött nekünk az „el sem múlt múltból", fehéren-feketén láthatjuk, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Ezért sem engedhetünk az ’56-ból! A költő egyik nemrég született, Kannás Alajos emlékének ajánlott verse (Láthatatlan kőre vésem...) is erre figyelmeztet bennünket: „Barátom ki már magad is halott vagy / de kormos köveidben régtől halhatatlan / engedd hogy egy láthatatlan irka-kőre véssem / miképp is szólnék most '56 ügyében: // tudva bár hogy szavaimnak nem lesz táboruk /de fájó árulások és zajló testvérháborúk / heveny idején kell kimondanom: cáfolhatatlanul / csak a hősöknek és mártíroknak van igazuk!".
A tanulhatatlan talentumokkal rendelkező, elhívottsággal és elhivatottsággal megáldott Nagy Gáspár elgondolhatatlanul sokat tett, hogy a tisztátalanság helyett a tisztaságot, a töredékesség helyett a teljességet emelhessük be az irodalmi köztudatba és a nemzeti emlékezetbe.


Ködöböcz Gábor
Confessio, 2007. 1. sz.


< vissza