Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A költő egyenes testtartása

Nagy Gáspár: Zónaidő

A Zónaidő Nagy Gáspár közép-kelet-európai vonatkozású versei­ből, műfordításaiból, esszéiből, jegyzeteiből, interjúiból összeállí­tott kötet. Ha alaprétegét nézzük: döbbenetes dokumentum Közép-Kelet-Európa ezredvégi életéről. Ebben a „vérizzadásos Getszemánban" minden abszurditás megtörté­nik: a népeket letipró nyílt erőszak, a megfigyelő és besúgórendszer személyiség elleni merényleteinek változatos, mégis monoton automa­tizmusa működik itt. A személyisé­get deformáló félelem következmé­nyei pedig az önfeladás, gyávaság, megideologizálás szégyenletes mó­dozatai. Majd — nem kevésbé szo­morú jelenségként — az arcváltó nagy árulások, álságok, artikulálatlan politikai hangoskodások, s az önzés, az anyagiasság eszmétlen tobzódása. Nagy Gáspár minderről pontos szavú látleletet, ítéletet ké­szített és készít. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni — eme szemléleti alapelvek szerint épül művészetének morális és poé­tikai rendje. Verseinek gazdag me­taforikus világába az általa „helybenzsákbanfutós"-nak nevezett kor égette bele az ítélkező játék, a keserű groteszk, az irónia és a szarkazmus szilánkjait. Erkölcsi felháborodása, döbbenete gazdag és eleven nyelvi erővel nyer kife­jezést írásaiban. Egyszerre láttat és ítélkezik: „Rotyog a kondérban az áruláslecsó. Szaglik az ország. Barátaink lében, illatban utaznak. Pénz és siker. Amíg lehet. Ahogy lehet! Ahogy lehet. Szabadrablás az igazi szabadság és demokrácia előszobájában. Legfeljebb a kondér fölborul. Lesz belőle elhangolt nagyharang" — írta 1991-es Mérleg-naplójában.
Látleletkészítő művészi munkájá­nak alaptárgya természetesen a „kontinensnyi álmok vesztőhelye", Magyarország, de tapasztalatai ko­rán „eljegyezték a történelem­mel". Arra is ráeszméltették már 1968-ban, a prágai tavasz letörése­kor, hogy a közép-kelet-európai kis népek sorsközössége kegyetlen és eleven tény.

A Zónaidő Nagy Gáspár példa­értékűen gazdag művészi és emberi közép-kelet-európai kapcsolatrend­szerét működésében mutatja meg. Sokrétűen dokumentálja művészi­leg a sorsközösség tényét, s az e sorssal szembeszegezett magatartás hasonlóságát is — a választottak esetében.
Nagy Gáspár régóta konok követ­kezetességgel vallja, hogy „egy élé­re állított vers" a mi időnkben is so­kat tehet. Lenyűgöző erkölcsi eltö­kéltséggel fogalmazta meg küldeté­sét, mely szerint a költőnek emlé­keznie „esküdt kötelesség", s nem lehet kisebb ambíciója, mint az, hogy szabad legyen. Hogy éppen azt nevezze néven, amit a megfon­tolás, gyávaság, félelem, hatalom el­hallgatni parancsol. Ezt az ars poeti­cát következetesen érvényesítő ma­gatartásával hívta ki maga ellen a Kádár-rendszerben a „nyüszítve tá­madó gyávaság" bosszúálló harag­ját, mely szilenciummal, állásvesz­téssel sújtotta a pontos szavú költőt.

Erkölcsi-művészi törvényszerű­ség, hogy Nagy Gáspár Közép-Ke­let-Európának azokkal a kiemelke­dő művészeivel került mély szelle­mi és sokszor baráti kapcsolatba, akik nyíltan vállalták és vállalják azt a — manapság sokszor gúny tárgyá­vá tett — mégis törvénnyé nemesít­hető tapasztalatot, mely szerint er­kölcs és esztétikum, egyén és kö­zösség sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik. Azok az ő szellemi­-erkölcsi társai, akikben minden kö­rülmények között élt a „szabadság szerelme", „a szembenézés bátorsá­ga", s akik életükkel és művükkel egyként tanúsították, hogy „Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk."
Azok az ő szellemi-erkölcsi roko­nai a közép-kelet-európai „Pokol" ban, akik eltökélten szembeszegül­tek a diktatúrával, zsarnoksággal, s ezért börtön vagy önkéntes szám­űzetés lett a sorsuk. Jellemző e közép-kelet-európai léthelyzetre, hogy többnyire éppen ezek a művé­szek mutattak legtöbb fogékonysá­got a magyarság értékei és problé­mái iránt is.

Nagy Gáspár művészetében pá­lyakezdése óta szembetűnő a kö­zép-kelet-európai vonatkozások gazdagsága. Éppoly természetes volt ez számára, mint a kisebbségi magyarság sorsának lelkiismeret-ébresztő itthoni tudatosítása. Szer­vesen egybetartozó „motívumok" ezek az ő művészetében. Filep Ta­másnak 1986-ban adott interjúja („A hasonló jegyek megtalálása is ugyanolyan élmény, mint a tünte­tő másság") elemzően is feltárja en­nek a vonzódásnak, vállalásnak a tartalmasságát és gazdagságát, szel­lemi-erkölcsi és esztétikai, szemlé­leti értékeit. Együttesen is kitűnik ebből az interjúból az, amit a kötet egésze tanúsít: Nagy Gáspárnak al­kotó, értékteremtő kapcsolata van a lengyel, román, szlovén, szerb, hor­vát, cseh, szlovák, német, finn iro­dalom sok jeles alkotójával. Eme kötődések nagyobbik részének a korabeli kivallása Nagy Gáspár er­kölcsi bátorságát, „egyenes testtar­tását" t is mutatta, hiszen akkor idéz­te, szólította meg több közép-kelet­európai társát versben és prózában egyaránt, mikor azok börtönben vagy szilenciumon voltak. A Zóna­idő írásait azonban nemcsak, s nem elsősorban ez a történelmi szere­pük élteti, hanem a közép-kelet­európai léthelyzet és az eszményi emberi magatartás tudatosítása, s nem kevésbé az az esztétikai-szem­léleti érzékenység, amellyel közép­kelet-európai sorstársainak műveit Nagy Gáspár fordítja és értelmezi. Néhány sorban is maradandó felis­meréseket közöl Zbigniew Herbert Cogito uráról éppúgy, mint Milán Kundéra kegyetlen és mégis játé­kos, „tréfás" történelmi leszámolá­sairól...

Nagy Gáspár művészetének igen sokrétű és gazdag a nyelvi-szemlé­leti modulációja. Éppen ezért kü­lön figyelmet érdemel a Zónaidő írásainak határozott művészetfilo­zófiája és költészettana. Egy korsze­rűtlenséggel aligha vádolható költő vall ezekben az írásokban a költé­szet mibenlétéről és értelméről, küldetéséről is. A személytelenség apotheózisa idején a személyiség felelősségét, arcunk vállalásának a kötelességét erkölcsi követelmény­ként hangsúlyozza: „Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra." Nagy Gáspár a költészetet az önmagunkkal való mély találkozás alkal­mának tekinti. A jó vers szerinte emberformáló, a szabadság igényé­re nevelő erő: „A jó vers kegyelmé­ből a szüntelenül ellenkező, az el­lenérzésekkel megvert, a világban rohangáló ember eljuthat a maga damaszkuszi útjáig: beragyoghatja a szabadság elviselhető fénye." Az igazi vers létfontosságú, olyan lét­tartomány teremtése, amelyik telje­sebbé, értékesebbé teszi az embert. A nyelvi zsonglőrködés, a „költészettani recepteskönyvek", de akár a nyelvfilozófiák teóriái sem helyet­tesíthetik a személyiség felelőssé­gét és teljes részvételét az alkotás­ban. Közép-kelet-európai helyzet­ismerete, tapasztalata és művészi tájékozottsága alapján figyelmeztet játékos, de fölöttébb komoly költészettani levelében a hely fontossá­gára, a művészet mibenlétét és kül­detését is befolyásoló szerepére, midőn arra inti fiatal társait, hogy Chomsky Generatív grammatika-jánál „a ladányi Kőrös-parton eligazítóbb lehet a fűzek szemantikája". A „naponta változó poétikai szellőcskék" helyett a személyiség tel­jes, egzisztenciális részvételét kí­vánja a vers a költőtől, a teljes szem­benézés és önismeret bátorságát.

A Zónaidő gesztusértékű mű is. Egy jelentős magyar költő tartalmas tanúságtétele arról, hogy milyen szeretettel, együttérzéssel lehet ér­teni és értékelni más népek kul­túráját. A körülöttünk lángoló sovi­nizmusok sem hatálytalaníthatják Nagy Gáspár könyvének értékét. Hiszen éppen olyan művészeket szólított meg, akikben nyomát sem tapasztalta semmiféle sovinizmus­nak. Ellenkezőleg: „a nemzeti sajá­tosságokat megőrző, mégis ’nem­zetek-fölötti' barátkozásnak az igé­nyét" érezte bennük. A Zónaidő ennek az élménynek is foglalata. Nagy Gáspár érzékenyen viszo­nozza is ezt. Számontartja jeles közép-kelet-európai társainak szin­te minden olyan cselekedetüket, amelyekkel szabadságvágyó törté­nelmi próbálkozásainkra megértés­sel reagáltak. Ez a példaszerű könyv egyszerre jelentős szellemi és er­kölcsi teljesítmény.


Görömbei András
Magyar Napló, 1995. 11. sz. p. 41-42.


< vissza