Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Az eszmélet ideje

NAGY GÁSPÁR: TUDOM, NAGY NYÁRI DÉLUTÁN LESZ

Nagy Gáspár legújabb verseskönyve az 1989-es, válogatott és új műveket tartalmazó Múlik a jövőnk óta a harmadik e nemben. Ez azt jelenti, hogy a kilencvenes években, a nagy elhallgatások, átváltozások és a szóinflálódás idején a költő folyamatosan, ámde mértéktartóan jelen van, teszi a dolgát hite és meggyőződése szerint. Közben a szépprózát is figyelemre méltóan hódította meg (augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, 1995), s ezt megelőzően egy tematikus válogatást is kiadott a közép-európaiság kérdéskörével foglalkozó írásaiból (Zónaidő, 1995). Tovább épül tehát az életmű, ámde közben fogyatkozik az életidő. Minden hódítás, minden verssor egyúttal a végső pillanathoz is közelebb visz, s ez a tudás most már, ötven felé, félresöpörhetetlen. A korábbi kötetek is szembenéztek már az elmúlással, de soha még ilyen következetesen, ekkora nyomatékkal, a verstermésben mennyiségi és minőségi értelemben is meghatározó módon nem volt jelen ez a motívumkör. Olyannyira, hogy szinte lefokozó a motívumkör fogalmának használata, hiszen többről van szó: az emberi-költői világkép teljességéről. Nem valami kiélezett történelmi vagy csupán egyéni gyökerű léthelyzet hívja elő a teljes személyiséget megmozgató szembenézés és a számvetés igényét, sőt követelményét, hanem elsősorban a „felezőidőtől" való egyre gyorsuló távolodás élmény- és gondolatköre. A számvetésre nyilvánvalóan bármely életkor alkalmat adhat, ám „Az emberélet útjának felén" túljutva évről évre kevésbé lehet okkal elhárítani azt a fajta számvetést, amely különleges, kivételes léthelyzetből egyre inkább folytonos állapottá változik, s megköveteli teljes személyiségünk odafigyelését, részvételét. Meg lehet persze kísérelni e helyzet állandósulásának elhárítását az öntudatanságba zárkózással, vagy éppen a folytonos életsikeresség mítoszával, de a lényeg szempontjából minden kiútkeresés önámításnak fog előbb-utóbb bizonyulni. A kivételesből állandóan jelenlévővé változó számvetéshelyzet természetesen nem azt jelenti, hogy minden órában ez a gond felhőzi a személyiséget, de azt igen, hogy mint viszonyítási pont, ott van a horizonton az élet-halál kettőssége. Erre többféle módon is lehet reflektálni, válaszolni. Nagy Gáspár válasza egyértelműen azt az etikai értékrendet vállalja fel, amelynek lényege legalábbis a Tízparancsolat megfogalmazódása óta nem sokat változott, amely tehát az emberiség kultúrájának sok ezer éves próbát kiállt eszméje. Ez az etika a közösségeiben élő ember felelősségtudatára épít, arra, hogy önmagunkért is, másokért is felelősek vagyunk mindig, minden tettünkben.

Mi jut eszébe a legtöbb embernek a „nagy" nyári délutánokról? A béke, a boldogság, az ifjúság. Tudom, nagy nyári délután lesz, hirdeti a kötetcím, aztán a legelső verstől kezdve sorakoznak a halál, a meghalás motívumainak versei. S csak a nagy tudatossággal megszerkesztett kötet utolsó előtti helyén olvasható a címadó költemény, amely a legutolsó napot helyezi erre a délutánra, de nem a személyes létét, hanem az emberiségét, vagyis a kötetcím így folytatható: az utolsó ítélet napján. Az európai civilizációban a kora középkor óta egyszerre félelmetes és fenséges képzetek tapadnak e naphoz. A mai költő verse nem e képzetek apokaliptikus jellegét hangsúlyozza, hanem magát az ítélethozatalt „a szeretetben kíméletlenül pontos / forgatókönyv szerint". Ez a magatartás nem alkalomszerű: a megelőző mű, a János apostol szerepében megszólaló is azt vallja, hogy „megnyugtatnak a trombitaszók", a kötetet záró Visszatérés pedig az előzőek fénytörésében alighanem csak úgy értelmezhető, hogy egybejátszatja a személyes halált és az utolsó ítéletet, s így mindegyik érthető úgy, mint „megígért birtokunkra / a jó visszatérés". S e vers és a kötet utolsó szava, az ámen ezt erősíti meg.

Nagy Gáspár eddigi életművének ismerőit aligha lepi meg, hogy a kereszténység eszmeköre nemcsak képanyagában, motívumaiban hatja át a költői világképet. Olyannyira így van ez, hogy köteteinek zárlata rendre biblikus képzetkörökbe fut ki, s egyre nyilvánvalóbban a vallásos meggyőződéssel átitatottan. Az első három kötetben a záró versekben még nagyobb hangsúlyt kapott a történelmi és az éppen történő idő (Eljöhet értem, Forduló év, ÉvTiZeDhAtÁrHíD), a negyedikben a Félelmen túli..., ez a rövid dal a földi és a csillagvilág jelképes szembesítése már. A válogatott kötet új verseit az a Már hamuval rajzolgatok zárja, amely feloldja az előző dal jelképiségét: „már hamuval rajzolgatok / Isten ablakán egyre / de Ő vár - vár még". A Mosolyelágazás című kötet utolsó szavai: „de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" A Fölös ébrenlétemé pedig egy fohász Istenhez. Ezt folytatja szinte a Visszatérés.

Szembeötlő e versvilágban a karácsony kiemelt szerepe is. A Forduló év annak idején szinte két részre bontotta az esztendőt: Karácsony és Szilveszter között, az ünnep napjaiban fordul az év, míg Szilveszter és Karácsony között megtörténnek a hétköznapok, „múlik a jövőnk". A jászol-képzet kiemelt szerepét az előbb már idéztem. S a legutóbbi évek termésében is fontos a karácsony szerepe: december, majd az első hó képei készítik elő a karácsonyt is megidéző verseket (Egy végtelen ballada közepe, Szegények karácsonya, Még napozik a hó, Szocio-elégiás jégkarc, Árulások évada), aztán a Húsvét és a Pünkösd képzetkörén át juthaunk el az utolsó ítéletig.

Mindez azonban nem szünteti meg, csak könnyebben elviselhetővé teheti az elmúlásnak azt a képzetkörét, amelyet az első ciklus, a Sors-lián kiiktathatatlan nyomatékkal fejez ki, aztán mindvégig jelen van. Néhány idézet is kifejezheti ezt a fajta meghatározottságot: „mielőtt még sorban elmegyünk", „nem vagyunk halhatatlanok", A halál beüzen..., Új halottamnak (ajánlás), Temetek - halálra ébredek, „halálhírekben gazdagodva", „magam is ítélet előtti gyászhuszár", „Élek halottan, örökös kapkodásban", „végül meghaltam / akár egy ember". A következő ciklus elején oly módon folytatódik ez a képzetkör, hogy vers idézi meg a haldokló Balassi szavait (Esztergomi apokrif), majd Nagy Lászó, Kormos István emléke előtt tiszteleg a költő (Arccal az Égnek, Az utolsó napok filmje). S a továbbiakban, ha nem is közvetlenül a halál, a halottság, de az elmúlás, a befejeződés, az emlékidézés gyakori téma. Ugyanakkor erőteljesen benyomul egy másik vonulat is ebbe A lélek túlerejével című ciklusba. A nagy írók nemcsak műhelygondokban jelenthetnek mércét, hanem az irodalmi élet múltját és jelenét illetően is, s még tágabban: a mai, azaz a kilencvenes évekbeli magyar valóság bemutatásában és minősítésében is. Nemcsak az alkotásban, hanem az alkotók, általában az emberek között is helyt kell állni. Az etikai igényesség nem enged kibúvót. A szemlélő azonban értékzavart, sőt értékpusztulást és pusztítást láthat. Versek sora viaskodik a megszokhatatlan helyzettel, ezzel az újabb fajta sorsliánnal, amely oly végzetesen szétdúlta a kilencvenes évek magyar szellemi életét, amely pedig egy évtizede, egy történelmi pillanatban oly ígéretesnek mutatkozott. Kemény ítéletet mond A történet vége:

Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amire elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű de sikeült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe
akár ki is húzhatnánk magunk
csak az erősen deformálódott
gerinc ne fájna annyira
s ne hallanánk a csigolyák közti mész
irgalmatlan robajlásait.

Ezt a tragikusan-elégikusan szemlélt helyzetet részlegesen átértelmezi a következő ciklus groteszk-szatírikus-irónikus hangoltsága. Köz- és magánszolgálati k/v/arcolások, mondja a cím, s könnyedebbé válik a hangvétel, de ez csak azért lehetséges, mert a legtöbb versben nem a legfőbb társadalmi kérdések állnak a középpontban, illetve a személyesség egyedisége hol a játékosságot, hol az öniróniát is megengedi. Különösen szellemes az „Újszövetségi kapitányok?", amely egy rádióbemondó ejtéshibájából indul ki: az egyes sportágak új szövetségi kapitányaiból így lennének újszövetségiek „Hát törhetem össze a rá- / DIÓT / mint Mózes a kőtáblákat / mert én csak / a minap született / egyetlen / újszövetségi kapitányt / ismerem." A Feleségéhez címzett vers arra a kérdésre válaszol, hogy az asszony miért nem jó múzsa. A szöveg játékosan-ironikusan írja le, hogy mik is a múzsa-lét ismérvei, s hogy mindez nem mondható el a feleségről, s ez így van jól. A közvetett, a tagadva igenlő, a hiánylistával szemben egy másfajta, fontosabb teljességet felmutató értékrend így válik igazi, bensőséges vallomássá is.

E ciklus nyitóverse Márait idézi: .Az írók néha elzüllöttek, de az irodalom szent volt, mint a haza és a férfierény." Márai is azért jegyezte meg ezt, mert e „szentség" megszűntét kellett tapasztalnia. Mit mondana ma, amikor utóda így fogalmaz: ,érik s eljön az idő / az ember finnyás lesz / és elkezd sehova se írni" (Szponzorok a zongoránál), a ciklust pedig így zárja le: „Amikor már csak egy lépésre / - vagy nyúlszökkenésnyire - vagyunk / a tragikomikus Taigetosztól." (Élezés).

Szinte előkészíti ez a negyedik ciklust: Az éjben október van. Október szimbóluma általában - a még élő természet, de a nagyon közeli tél és halottság képzeteinek egyberántásával - az elmúlást idézi meg. A magyar történelem eseményei - a természethez hasonlóan - ugyancsak többrétű jelentéssel ruházták fel e hónapnevet. 1849 októbere a halál, a gyász, 1956 és részben 1989 októbere viszont az újjászületést jelképezi elsősorban. Október rájátszik márciusra és viszont. Nagy Gáspár vers-éjében, akárcsak a magyar történelemben, ez a kettősség van jelen, a forradalom és az azt letipró idegen hadsereg: "Elhozza majd a bajt a hajnal… / de azt a jaj-t ki ne ejtsük! / Most még a kertben éj / s az éjben / október van." E verset jelenidejűsége teszi különösen baljóslatúvá, hiszen hangsúlyozottan nem az évtizedekkel ezelőtti múltat idézi meg, a "most még" egy vészterhes jövőre is utal. Ezt a hangoltságot erősíti a többi vers: az 1956-ot a Kádár-kort és a jelent ezek egymáshoz való viszonyát vonva be a történelemszemléletbe. "Mit hoz a múlt?" - kérdi egy „Szabad vers 10 év múltán", amikor már kérdezni szabad. Ironikusan rájátszik az Internacionálé fiatalok előtt ma már talán nem is közismert szövegére: "a Múlt-at egy fél-országnyi lakosság / (legyünk nagyvonalúak, mint a közmegdolgozó és vélekedés- / kurkászó jósok) végképp eltörölné, mert egyszerűen / kellemetlen s pszichológiailag is bizonyított, / hogy a felejtésre (és a feljelentésre!) való hajlam / alapvetően emberi tulajdonság, hisz általában a populációk / szeretnek inkább a csábos jelennel bensőséges viszonyba kerülni". Azonban ezt a múltat is be kellene vallani József Attila szellemében is, azaz bocsánatot kérni a bűnökért, a vétkekért azoknak, akik ezeket elkövették, azoktól, akik elszenvedték azokat. S mivel ez érdemben nem történt meg; „nos így a Múlt, bár gondosan eltűntetve / (külön kimentve minden részletre ügyelően) marad, van és szép / jövője lesz egyszóval nem nyugszik, nem fér el bőrében, börtönében". Nagy Gáspár kérdése 1994-ból való, s aligha írna érdemben mást erről manapság. Ez a helyzet az igazi Magyar abszurd. Ennek első része a Kádár-kor egyik leggyakrabban használt kifejezését idézi meg: nálunk történelmileg úgy alakult (hogy egypártrendszer van stb.), de mai összefüggésekben: nálunk a gyilkosok nem tudnak megbocsájtani áldozataiknak. A második rész önidézet: a híres Nagy Imre-vers lényegi magját emeli át: né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik..." A harmadik rész Petőfire játszik rá, s mindössze ennyi: „Csendes??? / Újra csendes!!! (ÚJRA FÜGGÖNY)."

Az ilyennek látott világban, az így megélt jelenkorban a régebbi múlt és annak költői a maguk párhuzamos sorsával, lírájával idéződnek meg: a Tompa időkben Ovidiusnak, A mai bátrak „A 120 éve született Ady szellemének", a Helyzetjelentés Vörösmartynak szól át a jelenből, amelyet a Gyötrődések létállapota határozhat meg: „Valami végképp szétesett itt / a barátság a másikba vetett hit!" S talán e vers biblikus gondolata - „Mert a könnyűt / könnyű volt szeretni / de a nehezet nehéz." - vezet át legközvetlenebbül a záró ciklushoz, amelynek világát a tél, a karácsony, az utolsó ítélet motívumköreivel jellemezhetjük. S a kötet egészének összefüggéseiben a legutóbbi idézetet úgy is értelmezhetjük, hogy könnyű az élet szép oldalát szeretni, de nehéz az elmúlást, a halált. Könnyű önös érdekeinket képviselni, de nehéz az igazságot. Ám csak azt érdemes emberként s költőként is. S Nagy Gáspár ezt teszi kezdettől fogva. S mivel nézőpontja az etikai törvények által vezérelt emberé, a lényeget illetően nem téved el a legsötétebb erdőben sem. Az olvasónak nem kell feltétlenül vallásosnak lenni ahhoz, hogy átérezze ennek a lírának mindenki számára megfontolandó üzenetét. Előbb-utóbb mindenkihez elérkezik az életet és halált értelmező eszmélet ideje.


Vasy Géza
Műhely, 1999. 3. sz. p. 70-71.


< vissza