Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk

A visszatekintés, az egyszer már megjelent művek újbóli összegyűjtése és kiadása mindig is tanulságos az alkotó és az olvasó számára egyaránt: lehetőséget nyújt arra, hogy folyamatában tekintsenek át (mindketten) egy pályaszakaszt, levonják az abból adódó következtetéseket, és felismerjék a továbblépés belőle fakadó lehetőségeit. Különösen pedig akkor van ez így, ha egy ilyen retrospektív kötet végére a költő beilleszti legújabb termését is, ezzel érzékeltetve a további fejlődés lehetséges irányait.
Ez a válogatás nemcsak Nagy Gáspár költői fejlődésének, de a magyar társadalom időközbeni átalakulásának is meglehetősen hű dokumentuma.

Nagy Gáspár a költő feladatát az intellektuális ellenállás, a minél tökéletesebb szabadságvágy élesztésében, erősítésében látja. A kötet anyaga erősen kapcsolható ehhez a hitvalláshoz, s nemcsak azon versek esetében, melyek valamely viszonylag közvetlen politikai tartalommal bírnak, de azoknál is, amelyek a költő szubjektív „hangulatjelentéseit" hordozzák, szerelemről vagy gyászról szórnak.
A Zónaidő utolsó soraiban rezignáltan jegyzi le: „áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok." A Helyzetdal, borítékban mondatai közt egyáltalán nem váratlanul bukkan fel Ady egy híres és sokat idézett sorának ellenkezőjére fordított parafrázisa, mely szerint „rohadunk a forradalomban". Pedig verseinek tanúbizonysága szerint Nagy Gáspár éppenséggel nem mondhatja el ezt önmagáról, mint ahogy nem illetheti magát azzal a váddal sem, amit a Vereségünket is tudd szabadnak alábbi néhány sorából kiolvashatunk: „ott kellett volna maradnunk mindörökre / eltűntté nyilvánítottnak lenni / utolsó európai kannibálnak egymást csontokig fölzabálni / de mi visszajöttünk legyávultunk közéjük / a síkság békés lázadóihoz." Ez így nem igaz, hiszen mind e kötet szerzője, mind pedig jó néhány költőtársa épp azért tudta megőrizni intellektuális őszinteségét és érzelmi hitelességét, mert nem engedtek az említett „legyávulás" valóban kecsegtető vonzásának.

Nagy Gáspár számos veresében bukkannak fel költőtársak, de színészek és más műfajban alkotók is. Többször találkozhatunk Nagy László és Kormos István, Weöres Sándor, Illyés Gyula és Határ Győző nevével, ugyanakkor nemegyszer felbukkan a színész Latinovits Zoltán vagy a filmrendező Huszárik Zoltán is (akinek a költő nem is egy, de három verset szentel). Az értékek ilyen, megőrző felemlítését csak időszerűbbé és egyben fájdalmassá is teszi az a keserű tény, hogy a közölt szövegek többsége e művészek halálához kapcsolódva íródott, rájuk való emlékezésként jelent meg. Azt azonban, hogy e törekvés forrása nemcsak egy ilyen szomorú esetlegesség, Nagy Gáspár Három kézjeggyel című versével is bizonyítja, mely Petőfi, Ady és József Attila soraiból összeállítva hordoz új, a mának szóló, de egyben a múltra is utaló tartalmat.

Tagadhatatlan, hogy Nagy Gáspár tudatosan ragaszkodik az európai költészet bizonyos tradícióihoz, kerüli a posztmodern költészetre olykor jellemző túlzott bravúrokat. S hogy ez nem véletlen, az a Csak nézem Olga Korbutot költői hitvallásként is értelmezhető soraiból is kitűnik: „hiszen bemutathatnád / a költészet minden trükkjeit / az egynapos csodát /a konkrétvers és / szövegek sorát", és mégsem, mert bár mindez vonzó és hatásos is lenne, ,,de engem a tenger / érdekel ahogy mormol / s viszi a hajót / ahogy sínyli a szelet / s dúdol altatót".
Ezzel a gondolatával pedig a magyar líra azon „politizáló" vonalához sorolta magát Nagy Gáspár, amelyiket mindig is jobban érdekelte a kortársak közös hangulatának kifejezése, mint a kizárólagosan szubjektív élmények/érzelmek költői formába öntése, így joggal írhatta le a Nyári ki(be)számoló első két sorában, hogy „amíg csak bírom / helyetted írom". Korunk politikai, szociális, kulturális és egyéb frázisainak mind nagyobb áradatában valóban minden íróember első számú kötelessége eleget tenni az 1978-as Hétparancsolat közül az elsőnek: „írni/ a szó egyetemes súlytalansági állapotában"!


T. Zselensky Péter
Kritika, 1990. 7. sz. p. 40.


< vissza