Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Közös táj – közös ecsettel

A Lét határozza meg a Tudatot, vagy a tudat a létet - alapvető fi­lozófiai kérdés. A nagyvilágnak azon a részén, ahol Nagy Gáspár született, inkább történelmi. A közép-európai lét szigorúan be­bizonyította, és mostanában is véresen komolyan bizonygatja, hogy determinálja a közép-európai tudatot. Attól kezdve, hogy a hetvenes években induló író­nemzedék egyik legtehetsége­sebb és legpolitikusabb tagja az 1975-ben megjelent Koronatűz­zel elindult pályáján, bármit vál­tozhatott is a századvégi história e bezárult világ határain túl, s akármennyire is igyekszik kitá­rulkozni, a lényeg alig-alig válto­zik. Tér és idő határozza meg a közös sorsot, amit olyan költő kutat, aki 1999-re, az ezredvégre lesz ötvenéves. Egyetlen életünk című versében húsz évvel ezelőtt írja: „gyötri nagyon Isten e föl­det, / Európa kisagynyulványai deresek, / Visztula, Duna, Olt szökővér vize/ reményt olt, halakat partjára kerget,/ kopoltyúk sípjain Bartók hogy szenved, / szálkákkal huzigál Csontváry mester/ s a Harmadik tudja: sem­mit se veszthet/ ha égre meredő síneken vére / konzerválja a ver­set: a Mindent."

„Magyar táj - magyar ecset­tel" - idézhetnénk Juhász Gyulát, avagy inkább így: Magyar sors - magyar, ecsettel. A fiatal költő számára az volt elsődlegesen fontos akkoriban - s ezzel nem volt egyedül -, hogy az 1956 és 1968 utáni, idegen hatalom által kívül és belül is meghatározott historizálással szemben ott he­lyezze el hazáját, ahol „szentség­tartóként égre / mered Európa csigolyakeresztje". De már ekkor érezhette Nagy Gáspár, hogy e roppant ereklye körül azoknak a népeknek élnek és írnak költőik, amelyeket - testvériség és gyűlölet, szabadság és rabság, hon­foglalások és kitelepítések - kö­zös sorsuk akkor is determinál, ha ezt nem mindig hajlandók beismerni vagy elviselni. Közös táj - közös ecsettel - így határozhatnánk meg nemrég megjelent kötetének műfaját. A Széphalom Könyvműhely által kibocsátott kötetének ismét visszautal a címe mindarra, ami Nagy Gáspár életútját és filozófiáját jellemzi, de éppígy emberi, költői és poli­tikai magatartását is. A Zónaidő alcíme ez: Közép-európai napló. Abban az időben kezdte el írni, amikor (csak 1977-beri jelenhe­tett meg a Görömbei András kér­déseire válaszoló interjú) így vé­lekedett: „Aki közép-európai költő, éljen bármely korban, ver­sei között ott kell hogy legyen - ha szükség van erre - az a bizo­nyos „küldetéses vétó”, az a tu­dat, hogy a lelkiismeretet nem lehet elaltatni, a népet az ő segít­ségével nem lehet becsapni...".

Nagy Gáspár könyvének nekem szóló dedikációjában „különös bolyongástörténet”-nek nevezi a Zónaidőt. Ez is lehet műfaji meghatározás, hiszen az 1977-es versektől a kilencvenes évekbeli vallomásokig nagy utat járt be a költő, közben föllelve azokat, akikben megvolt ugyanaz a szellemiség, mint benne is. Nem véletlenül tartja ezt olyan megtartó erőnek, amely a szo­cialista láger leomlása után is na­gyobb tényező lehet, mint bár­miféle újabb politikai hatalomfitogtatás. Ezt a költemények, tár­cák és fordítások gondolati egybefonódása törekszik reményül elhitetni velünk. Nagy Gáspár így együtt szól új könyvében az általa is fordított lengyel, litván cseh, szlovák, horvát, szerb, román és bolgár írók által önmagához-magunkhoz, hogy egyben általuk próbáljon közép-európailag kommunikálni más népek olvasóival – magyarul.

Marin Sorescu és Czesław Miłos, Danilo Kiš és Zbigniew Herbert, Václav Havel és Volker Braun, Edvard Kocbek és Tomas Venclova gondolkodik - többek közt - együtt és velünk erről a sajátos világról, amelyet meghatároz a Zónaidő. Mindez nem létezhet­ne olyan természetességgel, ahogy az máshol ritkaság, ha a magyar költőket különös sorsuk nem határozza meg úgy, mint azokat a - határainkon túli értel­miségieket akik - mint ezt a kö­tet szerzője is többször hangsú­lyozza (a romániai Kányádi Sán­dortól a szlovákiai Tőzsér Árpádig, a vajdasági Domonkos Istvántól, a tragikus sorsú Szilágyi Domoko­sig - s végtelenségig lehetne so­rolni a neveket) nem segítettek volna a „hídépítésben”.

A kötetzáró interjúban - 1986-88-ból kelteződik - Nagy Gáspár hozzáteszi mindenhez: „Van olyan irodalom, amely teljesen el van foglalva saját magával, és nem nagyon érdekli, hogy mi van a határain kívül. Mi nem ke­rülhetünk ilyen helyzetbe, szük­ségünk van ezekre az irodal­makra. Ha mi itt meg akarunk maradni, akkor ismernünk kell szomszédaink észjárását, gon­dolkodását, kultúráját, ebben pedig az irodalom a legjobb el­igazító... Úgy tűnik, egyik nem­zet sem akar elvándorolni erről a területről. Amíg a világ világ, együtt kell élnünk jóban-rosszban, és ennek a feltétele, hogy alaposan megismerjük egy­mást".

Máskülönben - ez N. G. 1989-es válogatott kötetének címe: Múlik a jövőnk. Tudatos alkotás a Zónaidő. Ezért fontos a léte.


Veress Miklós
Új Magyarország, 1995. aug. 18. p. 8.


< vissza