Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Töretlen gerincek kopogtatása

NAGY GÁSPÁR KÖLTÉSZETÉRŐL

Az induló biztonsága

Nagy Gáspár a „foltos szalmazsákkal!' megjelölt paraszti szegénységből indult: 1949-ben született a Vas megyei Bérbaltaváron. A táj még a fényes szellők idején is őrizte a csodákat, hiszen a születés körülménye, „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban", mi más lehetett volna, mint hét határból is látható csoda! A hold nagyságú zablák és a dunyha alatti szamárkehék világába - vers tanúsítja - leszállt az angyal.
Ebből a nincstelen világból való kiemelkedésre a pannonhalmi egyházi középiskola szigorú tanulási rendjén, majd a szombathelyi tanítóképző irodalmi és könyvtáros gyakorlatain keresztül vezetett az út. A szülők, a kései születésű gyermeket szinte unokaként dajkáló öregek úgy látták, hogy az általuk megjelölt világ adhatja a szegénynek a legtöbbet: aki szorgalmával bírja, tán még pap is lehet belőle. A középiskolást kordában tartó környezet valóban rendre szoktatta a nyiladozó értelmű fiút, a „hétköznapi" élet egyhangúságáért bőven kárpótolt a tanulva tanítás kollektív öröme. Nagy Gáspárnak a bibliagyakorlat, a filozófiában, vallásban, különféle nyelvekben való elmélyülés azonban csak arra volt jó, hogy később ebből táplálkozzék a vers; hogy e mitikus világ különösségei, élet- és szokásrendjei már egy magasabb szervezettségű világban, az esztétikum világában kamatozódjanak.
 
Mindjárt a kezdetekkor szembeötlik egy érdekesség: aki a fiatalkori tanulás és élés ily „gyakorlatával" indul a pályán - többé-kevésbé érthetően -, korábbi létének ars poeticáját vetíti a versre: költeménye formamíves, törékeny lesz, sokkal inkább égmagasságban, mintsem a való lét „gyalog-dolgaival" együtt kalandoz. Nagy Gáspár költészeteszménye más. Ő is, akárcsak a Nagy László megrázó szavával bemutatott Elérhetetlen föld című antológia legjobbjai, „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseli belül". Vagyis: a megőrző és költészetünket vigyázó erőt a századok magyar költészetében végighúzódó fő sodorból: a közép-kelet-európai író-művész sajátos sorsából eredezteti. Cselekvési terepének érzi a Duna-tájat: Balassira, Kölcseyre, Zrínyire, Petőfire, Adyra és József Attilára tekint. Verset hívó történelmi hőseit is abból a csapatból választja, amely vérrel-vassal védte - a kardélre hányatástól és a tüzes tróntól sem félve - az emberséget, a nemzetet, egyéni sorsát mindig egy magasabb cél - a társadalmi boldogulás - irányába állítva.
Ebben a kötődésben teljesedik ki valójában a „májusi-karácsony" szülőföldmitikája. A „kis-haza" szinte önkéntelenül átadja helyét a nagy hazának, s ez tágul tovább: Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Bartók Béla élete és műve más honbélinek is fényes példa lehet, nem csupán annak, aki - születése és sajátos sorshelyzete folytán - olyan sokat függ Európa keresztjén, s kit eszmélkedésétől fogva olyannyira böködnek a lehámozottan is "„fönséges kopár Magyarország-medencecsontok". Ebben a felfokozott készenlétben a vers elsősorban önmaga erkölcsiségét fogalmazó szolgálat akar lenni. A költő elképzelése szerint:

töretlen gerincek kopogtatása
...
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés mindig sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!

Aki szól, mindenáron szabadítót szeretne mondani: számára a „lefokozott szívűek" fölemelése életfogytiglani feladat. Ha a szélkiáltó madár állandóan veszélyt érzékelő romantikájára nem is mindig épülhet vers, a tartás, a verstartás még a legbonyolultabb formai és rímjátéknak tűnő variációknál is (a korai versek közül ilyen a Weöres Sándor versgyakorlataira emlékeztető tizenkét „tavidal", a Rejtegetett tó, s az újabbak közül az ugyancsak Weöres vízjelét viselő Variációk) ebből a hagyományból eredeztethető. Rögtön a példáknál maradva: amíg a Rejtegetett tó a pályakezdet erőfelmérő(?) mutatványait fitogtatta, addig az ugyancsak „W. S. tanár úrnak" írott „zárthelyi" (Variációk) a mozaikszerkesztés túlhangsúlyozásával is véresen komoly játék. Itt már - és a későbbiekben látni fogjuk, hogy szinte minden nagy versnél - a költő, az ember fenyegetettségérzéséről van szó. Egy-egy betű kicserélésével hiába változik meg a szó és jelentése, a szándékosan kopárnak választott illeszkedési pontok, épp a formai labirintus ily irányú bezártságát tudatosítva, önmaguk vershelyzete fölé nőnek: az apró változtatások kinagyításával szinte sokkolnak.

Ezek az elsősorban formát teherpróbák elé állító s a tartalmat majd csak ebből kibontó játékok nem jellemzőek Nagy Gáspár költészetére, hogy mégis fölemlítettem őket, annak több oka van. A legfontosabb: a költő már első verseitől fogva igyekszik elkerülni mindenfajta bezártságot. Verseinek „témája" és a versdedikációval megtiszteltek hosszú - Kormos Istvántól Huszárik Zoltánig, Nagy Lászlótól Kósa Ferencig és Kondor Béláig húzódó - sora s a példaképül választott fényes szellők nemzedékének verseszménye, valamint a rokon szívverésről tanúskodó két antológia, a budapesti Elérhetetlen föld és a sepsiszentgyörgyi Kapuállító költőinek történelmi gondolkodása ugyan meghatározhatja e líra vonatkozási pontjait, de ez esetben mindenféle hasonlítás szűkítéssel jár. Különösen - hogy csak a vele hasonló évjáratú költők műveiből, a két antológia verseiből vegyem a példát - az Elérhetetlen föld és a Kapuállító induló költőihez mérve más Nagy Gáspár versvilága.

A költő filozófiája, valamint a világról való tűnődésének groteszk fintora lehetővé teszi, hogy az első jelentésréteg az olvasat során újabb és újabb - a központi magtól nem elvivő, hanem éppen azt erősítő - viszonylatokkal találkozzék. Ha az első kötet, a Kormos István szerkesztette kiváló sorozatban megjelent Koronatűz (1975) legjobb versei kísérletező komolysággal ez irányban törik az utat, az azóta napvilágot látottakat már a fönti alkotásmód jellemzi. Az öntörvényű világát megőrző, de szinte minden újabb verssel önmaga létezésének irányára és módjára rákérdező „fejlődés" már jól mutatja az eredményeket; s különösen jól e költészet két szakaszát.
Az első az aranykor boldog révülete: életrajzi élményeket, könnyen összeálló életképeket hordoz a vers. Üde hanggal, erős képiséggel és a bibliai motívumok gyakori szerepeltetésével próbál a költő hatni. Ebből az időszakból pár verse (szám szerint hét) bekerült a fiatal vasi költők antológiájába (Sor. Szombathely, 1971). „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek" - hangzik a bemutatkozó vallomás. Noha a komolyságával egyenes irányba vágó ethoszt mint egyetlen kardinális kérdést a fentebb már idézett ars poetica-szerű vers - avval, hogy egyik részét szó szerint átveszi - később is fölmutatja, aligha fölösleges újbóli ideemelése. Nagy Gáspár első kötetének darabjai - még a gyengébb versek is - csak ezzel a történelmi érzékenységű figyelemmel érthetők. Nem egyforma intenzitású költeményeket tartalmaz a verseskönyv, de a már körvonalaiban alakuló lírát méltóképpen láttatja. Amíg a költő idáig jutott, nemcsak lírája, történelmet faggató, mitikus tisztaságeszményét bemutató költészete vett föl új vonásokat, hanem életkörülményei is megváltoztak.

Nagy Gáspár, zsebében a szombathelyi tanítóképző főiskola könyvtárosi diplomájával, 1971-ben Budapestre kerül. Mint mindannyi „szarvassá változó fiúnál", a kiszakadás gyötrelme az ő versét is megpörgeti. „Beton és üvegcsapdák közé" hordja szívét, holdutasnak képzeli magát a világ semmi-terein. Pedig a (szombathelyi) lassú indulás hamarosan fölgyorsul: versei helyet kapnak az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, az Új Írásban, a Kortársban, az Alföldben, az Életünkben, a Mozgó Világban,, és ciklusnyi költeményét bemutatja a rádió.
Úgy tűnik - ha egyáltalán ez mondható költőre -, révbe érkezett. A pálya első szakasza a Koronatűz megjelenésével zárul. Nem panaszkodhat a fogadtatásra sem: majdnem minden kritika elismeri alapvető lírai tehetségét, történelmi érzékenységét, üde versbeszédét. Még a költészetéről fenntartásokkal beszélők is - egyikük például esztétikai ismérveit politikai „leleplezéssé" változtatta - megegyeztek abban: valódi költővel van dolgunk. Mindezt csak erősítheti: a Koronatűz nem mindennapi első kötet. Aki „katapultos szamárháton" akarja kiröpíteni szavait a kertből, és szinte az egész (magyar és nem magyar) történelem bűnét – Dózsa elégetését, Rákóczi meghurcoltatását, bujdosását, Petőfi oroszpika-sebét - egymaga próbálja meg nem történtté tenni, eredményeiért megdolgozott.
Nem híve a hagyományos kötöttségnek, sokkal inkább érdekli az ide-oda hullámzó, belső rímeket, gondolathang súlyokat összecsendítő költemény. Ilyen „egy szuszra mondott" szabad vers a paraszti múltat és történelmet elsirató Aranyharmonika, e tájról töltekezik a magyar irodalom sok szép anyaverse mellett is figyelmet érdemlő Anyámmal hófehérülök, s e költészeti kaland nyomait viseli az Eljöhet értem erősen képi fogantatású versbeszéde.

A Tékozló fiú az idők haladtával észrevette, most már el kell jutni addig a házig; a házig, amely megjelöletlen biztos helyével a soha meg nem nyugvó belső szorongást jelenti. A „halottak szemfedőit" viselő vándornak a figyelmeztető hirtelen halálok, B. Nagy László, Kondor Béla, Latinovits Zoltán és Szilágyi Domokos tragédiája az önvallató kényszert erősíti, ama emlékezetből kitörölhetetlen halálokra tekint, mégis magára. Már nem fáklyatemetőben, ahogyan a korábbi Kölcsey-vers mondotta volt, siklik a csónak, hanem a „fölszeletelt táj" befelé csobbanó vizein.
Az életrajzi környezetet s benne a boldog élést dicsérő romantikus képeket („búzaszemes nyárcsillagok") lassanként fölváltja egy saját normáihoz igazodó szikárság. A vers boldog révülete megszökött; átváltozott a szó, az idegesen ide-oda cikázó enjambement-ok ezt a kihagyásos légzést biztosítják. Aki szól, most már véglegesen a „halántékon lőtt versek emlékműve mögött" áll; akként alakul a szólás is: mintha minden költemény az utolsó lehetőséget hordozná. „Tengerszoros /..és földszoros / mindig az / életünk szoros" - így a nyelvi játékot létállapottá fogalmazó költemény. S a groteszkből indító Ködhimnusz szépen elésorolja, mitől is félhet a költő: a rettenettől, a megvadult számítógépektől, a gyáva politikusoktól, a „félelmetes délutántól" és a „kétségbeejtő estétől", valamint attól, hogy egyszer csak a holnap „NAGY-FÖLDSZELVÉNYÉN minden tippünk törölve" lesz.

A pályakezdő versekben még nem annyira szembetűnő a megtámadottság érzés. Később, a költői tudatosodással (és világérzést sugalló némi rafináltsággal) összetettebbé válik a líra. A korai találkozások - Duna-táji barangolások - élményvilága a költeményen végigvonuló történelemfilozófia segítségével rendeződik. A Kapuállító szerzőinek dedikált Az „erdő fája" - amolyan „toronyfenyőként" - még kiágaskodik a rengetegből, a Te Deum csöppnyi templomokban megmaradásért könyörgő népe még a hit egyetlen lehetséges fegyvereként őrzi a zsoltárt, de már a legújabb időkből származó nagy vers, a „Szálla alá poklokra" síró seregei az ösztönös együttérzést nagyon is konkrét dolgok - századok során egymásnak uszított nemzetiségek - találkozási pontján nevezik meg: közös a felelősség!
Nagy Gáspár legjobb pillanataiban — s alighanem ekkor születnek kiemelkedő versei is: a Csak nézem Olga Korbutot..., a Forduló év, a „Szálla alá poklokra" - személyes sorsát és vívódását egyetemes érdekű közös sorssá avatja. Ekkor, a költői megidézés ki tudja, mily rejtélyével, a bérbaltavári csikóünnep, a zabla nagyságú Hold és az emléktoroktól berozsdásodó aranyharmonika mögött a légies könnyedségű, szaltószabadságért könyörgő Olga Korbut táncol, az éji útitársnak szólított fiatal román költő, Dán Verona „pokolbéli testvérként" issza ki Duna melletti gyötrődésünk egyetlen italát: „Európa zaccát", s fordul - megannyi cserélhető szereplővel - az óév újjá, költői látomását előhíva a mindig egyetlen érkezőnek:

Tehát utam mentén a
koordinátaéjben ezért bújtak
otthonok, mínusz mezőkben varjak,
elég, hogy mindent én akarjak
elmondani a föld és a homok elől,
hogy ne csak lelet legyünk,
mit kézbe vesznek a tengerzöld
tengerek, adják, viszik a lebomlott
hűvös evezőket és senkisem fizet;
terem majd itt sirálybúzából
halkenyér; hajók dagasztanak vizet.

Kétségkívül keserű a kép. Nem csupán az „Európa Mikes Kelemenje"-ként érző és bolyongó költő hontalanságérzésétől, nemcsak az időközben megkeseredett szerelemtől, a megvívásra váró, de már sohasem megvívható csatáktól. Bár íródik vagabund-kedvű levél Kormos Istvánnak, a győri halpiac tövébe („Jézusos fejlehajtva"), fölidéződik Krúdy feledhetetlen álomútja, napról napra áttűnő szerelmekkel, a női test birtoklásának gyönyörű csodáival (Térkép, kiterítve; Éji sóhaj), szőnyegként fölcsavarodhat a valahai udvar, s lesz az emlékidézésből a megjelöltetést bibliai csodává avató Szalmadélután, az utolsó évek magánemberi és társadalmi izgalma a hajdan sugaras versvilágot „néma trombitaűrbe" fordítja. „Dobverőkínban" mondatja ki véle a szót: a minden játékban megbúvó nagy-sok riadalmat.

Az európai léghuzatban kérdésessé válik a költemény. S a verscímmé alakult döbbenet - egyfajta negatív lét - hangulati értékűvé emeli a zúzmarás ember-tájon átfúvó hiányt. A halántékon lőtt versek emlékműve mögött, de legkivált a Lüktetés a hullaházban megfellebbezhetetlen fájdalma, illetve bizarr képzettársítása ennek jegyében alakul. Különösen az utóbbi költemény egymásra dobált kijelentő mondatai, hiányos mondatai sugallják a kiábrándultság groteszk fájdalmát. „Lótetem. Zörgő Európa-váz. Halott anyánk. / A Boldogasszony egy szava. És por valánk." S mindvégig ily hideg éjben szakad le az emlékezés faláról az öt versszak, hogy az utolsó négy sor - szemben e költészet Duna menti sorsot és történelmet vállaló hitével s emberségpéldát fogalmazó szabadságmértanával - az elfagyott gyümölcs s a korai virágzás sorsát félelmetes képekké fogalmazza. „Itt lüktetünk most még mostohán. / Lehet, hogy alma virágzásunk korán / jött; járt-kelt, a temetők alatt, / a + - időben hatalmas lift haladt."

Nagy Gáspár költészetében az élményvers létet faggató filozofikus önvizsgálattá alakult. „Sütő András egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul; azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat; bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet" - mondja a pár év előtti vallomás.
A költő alapjaiban most sem mondhatna mást: zúzmarás hittel is azt a valahai gyermekarcot őrzi.


Szakolczay Lajos
Szakolczay Lajos: Ötágú síp. Bp., Magvető Kiadó, 1990. p. 271-279.


< vissza