Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Valami szabadítót mondani"

NAGY GÁSPÁR PORTRÉJÁHOZ

Közhelyszerű igazság, hogy az embert jellemzik a barátai. Az induló költőt a szellemi társak, akiknek a horizontjára figyel, akiktől tanul: mesterséget, az anyaggal való bírkózás gyötrelmes kínját, a világ birtokbavételének kalandos hitét, felfedezői bátorságot, művészi tartást. A jellegtelen című — Sor — fiatal vasi költők antológiájában (Szombathely, 1971.) Nagy Gáspár hitvallását így fogalmazta meg: ,,Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek." Ezt a gondolatot első kötetének (Koronatűz, 1975.) ars poetikája — A vers —, azzal a lényeges közléssel egészíti ki, hogy a vers, a költészet ,,hormon, mitől az ember és a nép csak / magasodhat."

Nagy Gáspár egy versben idézi meg három nagy költőelődjét: Petőfit, Adyt, József Attilát. (Három kézjeggyel.) S nem véletlenül. Ők testesítik meg a pályakezdő költő számára azt a magatartást, amely többet akar a versnél (versírásnál), amely népben-nemzetben gondolkodik.
Rajtuk kivül Huszárik Zoltán, Kondor Béla, Kósa Ferenc, Nagy László neve bukkan fel az ajánlásokban. Az elsajátítható kultúrkincs mellett Nagy Gáspár magával hozza a ,,foltos szalmazsák" szerénységélményét, a parasztember ősök tiszta természet-szeretetét, a menedéket nyújtó, óvó otthonosságot. S hogy mindennek a hiánya mennyire hangsúlyossá válik, az elszakadás milyen sebeket ejt a fiatal költőn, Születésnapomra című verse igazolhatja. A Budapestre került fiatalember elveszettnek érzi magát: ,,Tompán / kiraktak tereidre, mint egy koldust."
Vagy: ,,Hordom az inget, kabátot, / beton- és üvegcsapdák közé szívemet./ Gyújtsak-e gyertyát ablakomba, / aládúcoljam-e fogaimmal a szót? / A szó csak kirekeszt!"

Nagy Gáspár a cselekvés hitével, lendületével érkezik a fővárosba. Első tapasztalatai elbizonytalanítják. A ,,Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani" gesztusa jelzi, hogy kegyetlenül nehezen éli át a kiszakítottság élményt, a pillanatnyi társtalanságot. ,,Se vers se teljes kárhozat, / csak kószálás vég-nélküli". (Mentsétek meg lelkeinket!) panaszolja keserűen, szavai szomjas szarvasokként vonulnak, forrásra nem találnak. (Film; cédulán, falevélen.) S úgy tűnik, hogy ezt a magányt a szerelem se oldja, nem szűnteti: ,,szerelem holdja / lemenőben" (Szerelem holdja.) ,,Énekveszejtő / minden köröttem" — sóhajt fel ugyanebben a versben. Ebben az állapotban fordul azokhoz a szellemi elődökhöz, akik győzni tudtak a válságos pillanatokon, vagy sorsuk faggatása erőt adhat ebben a nehéz helyzetben.
Az Elérhetetlen föld c. antológia költőinek írt vers dacos, hetyke hangvétele már azt jelzi, hogy oldódóban van az otthontalanság, erősödik a közösséghez tartozás érzése. Ide tartozik a Dózsát megidéző Gyönyörű bűnt című verse is:

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György,
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen e föld!

A Halántékdob cimű kötet (1978.) mottóvá emelt nyitóverse, a Hétparancsolat, József Attila-i konoksággal és keménységgel sorakoztatja a költő (hetvenes évekbeli) feladatait: ,"írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában"; "halni / redukált időben fölszabadítva a lelket".
Az első kötethez viszonyítva a második világképe komorabb, bár az is igaz, hogy Nagy Gáspár ezeknek a verseknek a többségében mélyebbről indul és magasabbra jut. Lényegesen lecsökkent a kötet terjedelme is. Természetesnek tartjuk, hogy az indulásnál a versbe beemelt (beemelhető) világ gazdaságát akarta megmutatni a költő, mostanra már szűnőben van a ,,honfoglalás" láza. Mégis azt hisszük, a mámorosan vállalt sokterű cselekvés helyett (Koronatűz), ebben a kötetben a valóságot jobban ismerő, saját cselekvéslehetőségeit is feltérképező közéleti költő szólal meg. Még akkor is, ha ,,ronccsá teljesül az ember". ha sok minden fenyegeti korunkban a költészetet, ha félnünk kell attól, hogy Odüsszeusz a nemlét ködjébe vész, és a
,,NAGY FÖLDSZELVÉNYEN
minden tippünk törölve" lesz. Nem a napjainkban oly divatos pesszimizmus szólal meg Nagy Gáspár költészetében. Inkább arról van szó, hogy a hetvenes évek végén rádöbben arra az igazságra, amit József Attila a Medvetánc c. kötet mottójában megfogalmazott : ,,Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni." Ezért válhat eggyé a ,,Szálla alá poklokra" című nagy versében a személyes sors és a történelem faggatása. Seregek torlódnak a versben, a múlt látomásai hangolják keserűen fájdalmasra a költő énekét. Ebben a látomásban a Duna az alvilág folyójává válik, ,,feketén cipeli Európa zaccát", a szétterülő, zengő gregorián-dallam mégiscsak a bizakodásé: a Duna-völgyében élők összefogása, közös történelemvállalása ma sem időszerűtlen. Kötetének záróverse (Forduló év) a kiküzdött, megszenvedett optimizmust fogalmazza meg.

Űgy tűnik, Nagy Gáspár második kötetében az élményi líra alig van jelen. A szülőföld már csak átszűrten, egy-egy képben mutatja magát, a szerelem azt a kevés hitelét is elvesztette, ami az első kötetben még megvolt. A ,,verssé gyilkolt" szerelmek mögött az árvaság, a hiány kap szót. Öngyötrő cinizmus árad a versből (Lebegve már), ,,a mellek holdudvara porzik", romokban hever a szenvedély. Pedig ,,valamennyi ölelésből / megmaradt valami": a feloldódás lehetősége, a társra találás gyötrelmes kínja. A ,,nem írhatom le szép neved / halálig érte szédülök" gesztusával önmagát zárja ki a rá váró szerelmekből.
Az élmények hiányát emlegettük az előbb. Nagy Gáspár költészete a filozófikus líra irányába mozdult. Ezt a változást nyilvánvalóan több tényező segítette: társadalmi tapasztalatai, az emberiség sorsa miatti aggódása, a költészet szerepének újraértékelése. Ezt jelzi második kötetében a küldetéstudat felerősödése, a feladatvállalás konokságának többszöri megfogalmazása. Ebből a szempontból is lényeges vers a Csak nézem Olga Korbutot... A szándékoltan  szürke indítás után a vers a költő töprengésének színterévé válik: mire születik a költő, a vers?
,,Bemutathatnád te is / a költészet minden trükkjeit / az egynapos csodát / a konkrétvers és szövegek sorát / átverhetnéd a / semmi szigonyát / a banális nagyhalon", de ,,minden igaz költő halánték", s költősorsát, küldetését akkor is vállalnia kell, ha alig van esélye a sikerre, a megmaradásra.

Nagy Gáspár harmadik kötetének versei jórészt a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején keletkeztek. A Földi pörök (1982) legjellegzetesebb vonása annak az eszményvesztésnek a megfogalmazása, amelyről legtisztábban talán a Söprik a reményt című vers szól :
,,Elesni, hol? / Elesni, miben? / Elesni a végtelen sima semmiben." Egyetemes emberi bukások kísértenek, sohasem volt még olyan kor, amelyik ennyire megkérdőjelezte volna korábbi emberi értékeinket, amelyben ennyire közel kerültünk volna önmagunk elpusztításának lehetőségéhez. ,,Sorsomban sír az elbukó jelen" — vallja a költő ugyanebben a versében. A dőlő reményeinek támaszt kereső Nagy Gáspár most is — mint korábbi köteteiben megfigyelhettük — a nagy teljesítmények létrehozói felé fordul. József Attila, Bartók Béla, Nagy László, Bibó István, Teilhard de Chardin alakját idézi többek között.
Amennyire csodáljuk az azonosulási készség magas fokát, annyira aggódunk is: a más bőrébe való ilyen gyakori ,,belebújás" a saját világ elszürkítéséhez vezethet. (Merőleges álom, Kegyetlen álmot kaptam.)

A magát kiszolgáltatottnak érző ember kevés lehetőséget lát arra, hogy ne múljon el nyomtalanul a térben és időben, hiszen ,,terroristák gyújtózsinórja befűzve bakancsomba", egymásba torlódott a világ sok gondja, és az ember bukása felé sodródik. Mit tehet a költő? — kérdezte néhány évvel ezelőtt Juhász Ferenc. ,,Annyi, de annyi versről kiderült, / hogy csak a papírnak voltak bőviben" — írja Nagy Gáspár keserűen. Nyelvem pallosával című versében már-már a végső pontig jut el:
"A kinlódás éve ez, a végképp árvaságé, a repülni — miért szólamé, az áthúzott madáré."

De vajon segít-e valamit a hallgatás? Nagy Gáspár is nagyon jól tudja, hogy nem. Az ÉvTiZeDhAtÁrHíD szorongásos látomásai semmiképpen se visznek közelebb ennek az állapotnak a feloldásához.
Előző kötetében is megfigyelhettük már a komorabb látás elemeit. De ott az aggódás mellett a cselekvés értelmének bizonyossága is jelen volt még. Mostanra megszaporodtak az ember gondjai, nehezebben küzdhető ki a bizonyság. Nagy Gáspár e kötet igazán nagy verseiben — Ha látnál, Nyelvem pallosával, Söprik a reményt — a lemondó gesztus megfogalmazásáig jutott el, a minden hiába való keserű fel(el)ismeréséig. Ezért érthető, hogy a Földi pörökből hiányzik az intim szférának a megéneklése. A szerelem még áttételesen, egyes képekbe rejtve sincs jelen. Szemléletében, világképében a legegységesebb Nagy Gáspár-kötet ez, de hiányzik belőle a valóságfelfedezés sokszínűsége, az élmények gazdagsága, az emberi viszonylatok elemző feltárása.

Nagy Gáspár eddig megjelent három kötete arról tanúskodik, hogy költőjűk nem bizza a pillanatra a versírást. Tollán nem ,,véletlenül" születnek a költemények, nem tartozik az ötleteket könnyen megverselők közé. Nem ringatózik benne a dallam, amíg a szavak hangsorába illeszkedik. Azok közé tartozik, akiket meggyötör a vers, akik nem engednek a könnyű csábításnak, akik inkább távol tartják maguktól a világot, annak érdekében, hogy elfogultságaikat legyűrhessék. Ez a magyarázata annak, hogy már első kötetében megpróbálta a groteszk hangot, az iróniába átforduló humort. Ez a sajátosság következő köteteiben csak felerősödött. Halántékdob : Leírom..., Szénszünet a Bajnokságban; Földi pörök: tantárgyak a fekete indexből cimű ciklus, Falra írt monológ. Az irónia olykor öniróniába csap át, különösen Halántékdob című kötetében amikor túlságosan nagynak érzékeli a valóság és a lehetőség közötti distanciát.
Nagy Gáspár nem szeret játszani. Legalábbis kerüli a költészet formai-tartalmi játéklehetőségeit. Mindössze egy-két kivétel akad eddigi köteteiben (Élt egyszer, Rejtegetett tó).

Versbeszéde drámai szinezetű, leginkább Nagy Lászlóéhoz hasonlít. Emellett felvállalja a költő előd szociális indulatát, etikáját is. Nem hajlandó lemondani arról, hogy a hagyományos költő—vátesz szerepet napjainkban érvényesítse. Ismerve mai magyar költészetünk alapvető tendenciáit, nehéz feladatot vállal magára. Erről vall Benézünk majd a Múltidőbe... ősszel című versében : „egy élére állított / vers talán aládúcolja az éjszakát, dőlni / készülő otthonod, roskadó házadfalát, / egy élére állított vers sokat tehet, / jó lesz majd erre-arra, minden helyett / lesz remény, kezekben tündöklő kenyér, / ha elfogy az is : maga lesz a vér".


Nagy István Attila
Napjaink, 1984. 2. sz. p. 29-30.


< vissza