Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár: Földi pörök

Nem kell költészetbúvár filosznak lennünk ahhoz, hogy rácsodálkozzunk az utóbbi évtized ,,fiatal költőinek" verseskönyveire, pontosabban arra a nevezetes tényre, hogy nincs ma verseskönyv előd és halott-költőbarátok szellemidézése nélkül. Hovatovább József Attila nélkül nincs ős-keresés, de könyvé állt össze a Bartók-szellem idézése, és már-már szindrómává lett Nagy László, Kormos István, Kondor Béla, — hogy a Latinovits-szindrómáról ne is beszéljünk. Kikerülhetetlen már a kérdés: szükséges jelensége-e a költészetnek a halottsiratás; az ifjabb memzedékek líráját nem teszi-e még arcátlanabbá az, hogy ugyanazokhoz és csaknem ugyanolyan alapállásból írják jajdulásaikat? Utánérzés-újhullám-e mindez? Mert a ,,korkórokozó" (Nagy Gáspár: K/o/ór-tan) ilyen tömeges jelenléte irodalmunkban aligha a véletlen műve. A holtak (önpusztítók) ürügye soha nem volt még annyira direkt a költői igazságkeresésben, mint napjainkban. De mennyire lehet ebben a megrokkantak iránti tisztelet, s mennyi az áthárítás, a félig vállalt példa? A költői világképek tisztázatlansága? S mennyire felkészületlenek e nagyszámú nemzedék szót-kapott költői a harcok folytatására, azaz mennyire gyengék saját feladataik megfogalmazására?

Nagy Gáspár könyvében lapozva is az első szembeötlő példa a halottsiratás. Csupa ismerős, a fentebbiekben is idézett név párhuzamos koporsóit fekteti a maga egyetlen, hatalmas temetésének színhelyén elénk a költő. Így, ciklussá rendezve a holtaknak tisztelgő verseket: a Földi pörök sokkal inkább kelti a földöntúliakkal folytatott pör érzetét. Nagy Gáspár földiekért pörlése már nem heroikus megidézés, hanem a hátrahagyottak számbavétele. Kevesebb ezért a jajszó, több a magunk emberségét keresés. Közelebb maradtunk a földhöz.
Nagy Gáspár úgy jutott el harmadik verseskötetéhez, hogy költészetének múltja és ígérete van egyszerre. A biblikusságtól a modern mítoszteremtés felé tart — mondanám ki merészen, ha manapság nem lenne kockázatos dolog fiatal költőről bármit is határozottan kijelenteni.
Mi hát az az összerendező elv, az a kulcsszó, ami megmarad bennünk a könyv becsukása után is, emlékeztetőül?

Nagy Gáspár is átélte a kötet-építkezés kínját, amikor művének végső szerkezetét összeszerelte. Tudja ő is bizonyára, hogy a jó verseskönyv a lecsupaszítás érzetét kelti. Azt a költői szándékot, hogy a kötet olyan egységet alkot, amilyen egység az élőlény csontváza. Inak, izmok kötésében áll meg, de lerakódások, súlyfeleslegek nélkül.
Ez a könyv — bárkivel és bárkiért pöröl — a nyelv vajúdásából született. Kulcsszavunkat hát megleltük! (Már csak igazolnunk kell, minden más ellenében azzal az eséllyel, hogy nem érkezik rá a válasz: ,,gondolta a fene...")
Nagy Gáspár a 80-as évek témáit feszegetve az új évtized nyelvi-költői formáit is keresi. Nem mentes a kapkodástól (Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból...), elsősorban mégis a fanatikus fegyelem és a meg nem alkuvás jellemzi útkeresésében. Ilyen, Ha V betűkkel álmodik, s a nyelv és öngyötrés csúcsaiba kapaszkodik; ilyen gyűjtemény az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből. Bravúros tömb a Bartók Béla név kezdőbetűibe zárt sorok sírhelyet is formázó képverse, a Világ az Ő nevébe zárva. Képversei — ha nem is uralják, de jellemzik könyvét — kemény tömbökből faragva nehézkednek és provokálnak (Kút, Szíve álmodik velünk, Ha V betűkkel..., Infinitívusok.. .) E könyvében oly erősen letisztult formaérzéke és nyelvi határozottsága meggyőző, helyenként lenyűgöző.

Egészen különös leleményeire bukkanunk akkor, ha történelmi pillanatok után-érzésére vállalkozik. (Két nyárfa a hódoltságban, Párhuzamos koporsók) Van-e meghökkentőbb összefüggés, mint az Ott, Lepantónál /1571. okt. 7./ című vers végtelen távolságokat áthidaló radiós jelentése: ,,az összevont flotta éle / itt Lepantónál / októberi vizet hasít / s ágyúszóra vár"?/
Ne higgyünk azonban a látszatnak: Nagy Gáspár nemcsak a múlt s a holt nagyságok krónikása. A mát írja a múlt ürügyén is, de még inkább ,,vevő" a XX. század mítoszaira: a fölismerhetetlenre pofozott őszi hónapra; a zárkára; a pórázra fogott és megsétáltatott gondolatra; az életbiztosításra.
Nagy Gáspár (nevezzük így: felkészülési éveivel együtt) a nevezetes évhuszad költő-szülötte. Ez az emlékezetes évhuszad az ő mitológiájának legkifejezőbb találmánya. Szarkasztikus jelző egy sajátosan alakult helyzet koordinátáinak kijelöléséhez. Pontos, személyes, tehát fájdalmasan irónikus. Testvérpárja a cikluscímként is kiemelt (s irodalmár jelszóvá nevesült) ËvTiZeDhAtÁrHíD. Nem beharangozása ez a nyolcvanas éveknek: ez a híd mesék és csalódások között feszül; veszélyeket sejtet velünk, mert mi más adatott volna meg a költőnek, ha nem a gyanakvás: kifosztott emberiség őgyeleg / vissza első sejtjei felé, / teremtés előtti pillanatba, / hogy amit elrontott újra élje. (Pár ezer év); hiszen szorgalmas időket élünk a pusztításhoz... Ezért  csak vidáman átbukni átszivárogni / ez lesz a jelszó.

Láthatjuk már: Nagy Gáspár Földi pörei nem sok jót ígérnek a földhözragadtaknak. Ő átírja tanainkat is az emberi szabadság alsó tagozatán; tantárgyai közt szerepel a Föld-tan, a Fény-tan, a Hő-tan, a Vegy-tan es a K/o/ór-tan elpusztítható jövőnk iskolájának leírásában.
De áthatja ezt a mindent leírni akaró költészetet az alaphang, ami már három köteten át Nagy Gáspár-i maradt.
Kockázatosan: modern mítoszteremtőnek neveztem Nagy Gáspárt. Könyveinek biblikus jelképrendszere, az európai-évezredes-stb. kultúrához szervesült stílusa magát a mítoszt őrzi-viszi tovább saját költői világához gyúrva. Érthetetlen lenne, ha ez a jellemzően sajátos hang új kötetében mutált volna.
Mindez azonban most nem csupán téma, föl-fölbukkanó jelképek sora, de keret is a könyvhöz. A kötetet indító Mai zsoltár-kivonat és a Felé hullunk a porszemekkel című versek szorításában áll meg ez a lecsupaszított váz. Mert itt van a legföldibb pör: maga a világ, annak létezése vagy halála, s benne az ember. Ezt minden költészet tisztázni köteles önmagával, a természettel vagy az istennel. A teilhardi európaiság érhető tetten ebben a költészetben. Olyan válaszkeresés ez, amely az Omega felől is az emberre, a legnagyobb porszemre közelít. Minden veszélyérzetét ez a központra és központból figyelés határozza meg. Lemondásai ebben gyökereznek, vállalkozásai a tragikus összeomlás ellen is ezzel magyarázhatók. Az értelmes végső pillanattá — túl a kritikus ponton — a remény teszi a közeli időt. A Földi pörök ezt a lehetséges reményt kutatja az évhuszad megannyi vesztesége, halottja, eszméletlensége es agyonideologizáltsága ellenére.
Lehet, hogy ez középút, de nem arany. És nem is középszer.
Nagy Gáspár verseit — kitérőivel együtt is — könyvként tarthatjuk magunk elé. Nem a vigasz, de nem is a reménytelenség olvasmánya.
Önmaga esélyeivel is elszámol, amikor utószót fogalmaz Válasz a kérdezőnek címmel. A ,,bármi lehet" józanságával köszön el tőlem: Nem tudom mikor találkozunk.
Maradjon hát a soha sem tétlen várakozás izgalma !


Kovács Lajos
Új Forrás, 1983. 5. sz. p. 74-76.


< vissza