Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Halálon túl kicsit..."

NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT ÉS ÚJ VERSEIRŐL

Kezdjük Kormos Istvánnál

"A drága emlékű ..." — ezt írja Kormosról Nagy Gáspár. Mestere néki ő, a Szegény Yorick költője, a versé, melynek első sorát, íme, hadd adjam e dolgozat fölébe több okból; az egyik egészen nyilvánvaló. Ha folytatnám azt a szakaszt? ,,...mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick". 1971-ből, március tizennyolcadikáról keltezett ajánlással itt van mellettem az ugyanily című kötet, Kormosé, ,,a" Yorick. Könnyű volt előkeresni, a koalákat, a kártyát és a verebeket összefoglaló könyveim mellett áll, és hát még minden egyéb könyvem mellett is, mert a könyvek között boldogan valósul meg az a valami, amit magam már valaminek, mondjuk, ha nagyot akarnék nevetni — ám meghatottan is!- mert ez: vallomás —, úgy neveznék, hogy konzervativ liberalizmus. Vagy liberális konzervatívizmus? Ekképpen van egymás mellett maga a Hamlet, Kormos, így kerül Kormos mellé egy Nagy Gáspár-könyv is, melyet karácsony óta őrzök, a költő küldte, és az 1990-es évekre — is — ajánlotta. Múlik a jövőnk, idáig jutottam ismertetésével. És mi mindenről volt szó már!
Alapvetően asszociativ költőnk marad, ha Isten adja, 505 évig is Nagy Gáspár, és ezt megint nem kell mondani, miért. De hát már nehogy másképp legyen... ! Kormos ajánlását adom tovább neki, "505 év szeretetével", ezt írta "Pistika Piska Pista". Konzervatív a költészet. mert kitart maga mellett. Liberális, mert mindig önmagát valósítja meg. Csak akkor lehet önmaga őrzője, ha megújítja magát. A görögöknél az eltemetés témája messze mutat önmagán túlra. Már Isten ne is adja másként, mondja a szeretteinek temetésében gyakorlott szív. És a halottakat eltemetve kerülünk "halálon túl kicsit". Csak így vagyunk, akik voltunk. Itt Jékely volt a mesterem.
Ebben az ,,egykor"-ban és a ,,por"-ban. Nagy Gáspár ezt gyönyörű szépen mondja el: hogy mit is mondhat ő Édesanyjának, a már-halottnak, mikor kellett volna születnie. Hát persze, hogy ekkor kellett születned, mondom én, kedves Nagy Gáspár... ! Ezt konzervatívan mondom: minden elemi élet-tény adottnak-vételével, ily szellemben... s ezért is merészelek írni verseskötetekről, holott magamról, amúgy kérdésekre-felelve, talán évekig — 505 évig! — se mondanék, szívesen semmit. És libeiralizmusom annak szól Nagy Gáspár ügyében, hogy hát persze, hogy kellett valakinek jönnie, aki megbocsátja pont azt, amit ő.
Csak ezen, miközben mindig megmarad, épp Kormos István nevében — is — túl kell lépnünk oly értelemben, hogy Nagy Gáspár mindig is költő volt, és ezek a dolgok — mondja az őskonzervatív lényem, mely csak és csak evidenciákat, elemi létezőket tud elfogadni, s botrányokat nem, még ha vannak is azok! —, ezek a dolgok, amik költészetté válnak, ott valósak, ahol és ahogyan költészetiek. Még Jékelyről csak annyit, hogy (nélküle!) Kormossal valamikor a hetvenes évek elején együtt ültünk úgy, hogy ott voltak velünk párizsi barátaink — ,,magam és Kassák okán", hogy tréfásan mondjam ezt — együtt ültünk, s magam, mint ,,afféle aktualitás", Jékelyről lettem kérdezve, okcidentális irányulásból, s Kormos felkiáltott, karját szét is csapva talán, ha ez épp szokása volt — emlékeznem kellene?! —, szólván: ,,Hát mondd meg nekik, hogy költő-e Jékely...! Mondd meg...!" És hát mit kellett ezen külön mondani? De azért csak mondtam. Ám Jékely nagysága ugyanúgy van meg nekem, mint ama Cage-mondásé, hogy: ,,Nem tudok mit mondani, és ezt mondom, és ez a költészet... "
Ugyanúgy... ? Valóban?!

Különbségek

Nagy Gáspár költészetéről egy régi Ottlik-részlet jut az eszembe most. Hát dehogy ugyanúgy "nagy" - törlendő e szó, persze! csak kilábaláshoz támasz –, nem, nem, míly másképp. Azt mondja Ottlik, hogy " ...de egyszer meghal az ember... és nekünk valami fűszeres, erős keserűség is kell, kicsit rongyosnak és véresnek is kell lenni... " Nem kell, hanem ez is van. Az van, amire megint Kormos azt mondja, "halántékomhoz vágod / a második halálod." Nagy Gáspárt a magyar irodalom határozta meg — mint költőt — az első pillanattól fogva. Minek neveket sorolni? Ugyanonnét — ugyaninnét — vannak ekképpen ők is: például Nagy László, Csoóri Sándor. Ez nem irodalomtörténet-lábjegyzetírás; Nagy Gáspárnak én csak a konzervatív liberális vagy liberális konzervatív kézszorítást akartam átadni.
Tehát a mindenkori-költészet-találkozás, ha Nagy Gáspárt olvassuk. Halál után vagyunk kicsit, talán valóban ott. Nem lehet, mondja Nagy Gáspár költészete, úgy érzem, elejétől fogva, nem lehet semmitől ,,fogva" se valami ,,rettentőt" mondaai. Elindul egy folyamatosság — Nagy Gáspár belső versszerkesztés-adottsága is ez az átoldás-módszer, amelynek jegyében ,,hatalmas állomás az éjfél", hogy a Merőleges álom című verséből idézzek, ahol Dsida Jenő a mottó (,,Az állomáson, mely meszelt, parányi, / Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi"), íme a konzervatizmus! a költészet íly kézről kézre adódása, s a liberalizmus, hogy a költészet ebből adódik, és így tovább, végtelenbe-kör —, s a legvalósabb kérdés a vers végén az, hogy ,.mit rajzolunk az állomás falára?" És egymás mellett állnak ezek a sorok — az "öreg aligmúlt harmincévesek'' szavai szerint —, hogy ,,hol is vagyunk és melyik hegytetőn / ahonnan messzire látni / nem sokkal halálunk előtt". Magam nem tagadhatom azt a hatást, amit Illyés Gyula nevével kell jelölnöm, s miért is kellene tagadnom? Azután minden szétszálazódik, persze... de hát ez lelkünk szédítő gazdagsága, Ottlik szerint is, ahogy egyhonos benne az Európa-torzóságú, országról-országra kergetődött átkozott-festő Wols, a huszadik század rendhagyóan rimbaud-i piktora, akiben összefér az eleve adott magán-tragikum a mindenkori (konzervatív!) hányatottság-elemekkel, össze a specifikus (liberális!) kor- és nemzeti-mozzanatokkal (hogy 1990-ig szinte egyik hon se tekintette őt igazán a magáénak), és a többi. Nagy Gáspár költészete a belső kört megjárva, ennek evidens teljességét élve, ennek részleteit szétsugározva, most (nem érezhetek másképp!) más ,,szögből", vagy más teljesség-pontból jut el ugyanaddig a tágasságig, amely csak akkor valódi, ha a pont — és a többi... ! — elemi, evidens. Az Európa-élményre is vonatkozik ez. Honosságát a Múlik a jövőnk költője, tág értelemben, biztosan tudta mindig; mindegy, mekkora foglalkozást, elemzőt, ,,ejtünk" ezzel; ami őt izgatta, a pont, a középpont valódisága, az volt. Most erről azért kell beszélni — lásd Cage, lásd a különbségeket! —, mert beszélnivaló kell hogy legyen róla, és ezt is mondjuk, és ez, például, Európának ebben a részében a költészet. Nagy Gáspár nem egyszerűen tematikusan volt ebben otthon-kereső, hanem eredendően. Mármost innen kell folytatnia. Nyilván. Ez nem a mostani íras tárgya. (Ennek híján a mostani írásnak hiányai maradnának, továbbiak.) Ez a kör-záródás, ez a ,,költészet" törvényszerűsége — aztán az egészet anyagban kell elbeszélni.

Anyagban elbeszélve

Fellapozok egy ilyen oldalt: Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba. Ez egy verscím: S egy részletet belőle? "...amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről akkor te európa lélegzetében ... figyeled... az egyetlen galambtollat hol remeg legjobban hova nem száll le milyen víz hajtja szamos zuhintóján miféle szél fújja bécsi utcák csöndjén és san franciscóban propeller örvényében külön már madártól külön a hazától ... s ... hogy visszatalál-e... " Meglep, mert nem előre elszánt szándékkal válogatódik, mit is lesz módom említeni ily röviden itt, meglep, mikre bukkanok – a magam számára. S az igazi gazdag válogatott kötet, a valóban teljes érvény-felé-tartó költészet x-eleme, nem bizonytalansága, nem, rejtelem-valója és legnyilvánvalóbbja ez: megannyifélét lelhetünk benne! Aminek változnia kell: hogy ezt csakugyan elfogadjuk... a másmilyenségekkel adódó gazdagító többszerűséget; a toleranciát, melyet akkor gyakorolhatni, ha valami alap — rendíthetetlen. Ha valóban igaz velünk, általunk, nemcsak nekünk hogy "riadt és esztelen a század, / ha hívságai mögött nem állhat / valami mozdulatlanul!". És ha ennek a mozdulatlannak az "angyali követés-versét" éljük. Megint Nagy Gáspár-verscímet idézek ezzel. Az angyalok "megbízása", ha tetszik, felügyelete: ez a rögzített-pont felvétele csakúgy, mint a szertesugárzás várása... és fogadása. De az Időnként című vers is elemi-bármikori hang, innen-és-akkorról: "Időnként a költők /.elviselhetetlenül egyszerű kérdőjeleket / rajzolnak a levegőre..." Nagy Gáspár verseit elemi cselekvéshelyzetek is jellemzik, látom lassanként. S mert eleve föltett szándékom nem lehetett, hogy ilyesmit rábizonyítsak — tehát hogy a "nagy" szó kicsinyes értelmű használatát ő is eleve törli —, mert ez is ráismerés, ez az elemi mozgáshelyzet-és-élethelyzet-érzékelésem az ő versei alapján, arra következtetek, hogy konzekvensen valósul meg nála ez. Például ahogy évszakba ágyazza a személyt, akivel valami történik... vagy ez a "pointillizmus", az apró pontok tiszta-légnél világosabbra-fokozott költészete, már hogy a festőiségből a nekem egyik legkedvesebbet hozzam hasonlatnak rá, ez a mikrózó-szándékon messze inneni-túli természetesség, esetleg gondolatian, gyakorlati-elvien mutatkozik, ily verscímekkel: Vereségünket is tudd szabadnak; Legyen ami még késik (itt Rába Györgytől az idézet, mintegy a Rilke-citátumom megfelelője, a ,,lehet"-ről); ám a címek Nagy Gáspárnál — még a konkrét "formai" feladatokat elvállaló újabb verseknél is — meglehetős tágasságot hagynak, íme, ismét egy sejtető bizonyság, hogy előzetes megfontolások köztes-semmi-földjét nem kedveli; evidenciájából indul ki és a vers szabadságát hagyja meg. Ez minden "elbűvöltsége" ellenére is az élőbeszéd elemét erősiti költészetében.
Mármost miről szól az élőbeszéd? Mira utal vissza a forma? Ha azt a "valami-mozdulatlan" elrendeltséget félretesszük — feltételesen! vizsgálati célokból!—, akkor ez a válasz adható a leginkább: arról és arra hogy , "hogyan éltünk".

Hogyan éltünk

Azért alighanem úgy, ahogy most is majd jócskán. Petri Györgynek erősen igaza van ebben a folyamatosság-tudatban. Ahogy bármi változások közepette a költészet "tovább"-ja korábbi eredendőségekből fakad, még a helyzeteké, állagoké is. Amivel magam, például, akármire vállalkozva így, szólni próbálván például Nagy Gáspárról, "kísérletet teszek", csak ennyi: félrecsusszant rétegek üdvös hiján szólni. Ez már valami lenne, ma.
Söprik a reményt — egy cím Nagy Gáspártól. A "boldogtalanul boldogan" vers-záradék mindenképpen rímel a "mi" állapotunkra, ha van ilyen többes. Megkísérlem hinni, hogy van ilyen.
Amit mestereimtől tanultam, annak jegyében örülök Nagy Gáspár költészetének. Hogy esetlen (vagy csiszoltas) fogalmi-filozófiai nyelvünknél, tételeinknél, nagy kategóriáinknál stb. a költészet, a szegény költészet, elemibben szólhat. Boldogtalanabbul : mert rejteküzenetté fúlhat. S nem így élünk-e ? Boldogan : mert (a költészet) nem törődik ezzel. Nem ez volna-e a már-elég-volt köztes rétegek elcsusszanása ? A "konzervatív" létadottság üdve íly helyzetben : szabadon ragaszkodhat a maga kötéseihez, melyek belsők. Legyen az "madár" etc. A "liberálisé": hogy kísérletet tehet. Hogy megpróbálhatja visszaszerezni elveszett kedvét. Hogy óvatlanság lehet a kéznyújtása. Ilyesmire példa. S a kettő együtt...
Ez a költészet. Ahogy az élet társas-közvalójáról szólni igyekvő poézis olyasmi, hogy szinte mondani se lehetett, ha igazi volt valami jegyben, mely mondandójának evidanciája, ilyképp... de nem is folytatom. Az igazi kötés: a ponté, mely szétsugároz. Nincs ott a centrumban csomó, göb, gond... a legnagyobb közelségben van a legnagyobb teljesség, olvasom ki Nagy Gáspár verseiből, a pontban van a legnagyobb szabadság. S ennek szétsugárzása? Nem elemien ,,több" annál. Az — hadd véljem itt így — a bejárandó, továbbjárandó költői út. Pont-azonosságú.
Hogyan is éltünk? Majd erre mindjárt két törmelékfeleletet is próbálok adni. Elébb azonban az egyik legkedvesebb Nagy Gáspár-versemet hadd említsem, az ,"újabbakból": Időről szólni most. Ez a címe. Az "igazítani" és "állítani" viszolyogtatása ... Igen, az időről szólni — az az idők szellemének valami áttűnése lehet csak, rajtunk átali. Tűnés bár, tárgyi legyen annyiban: hogy magával a dologgal foglalkoztunk. Ez a pillanat nem tűr tiszta esztetizálást. Nem véletlen, hogy mind evidencia-konzervatívként, mind önelfogadó-liberálisként azt mondom: kevés kedvem is volna ilyennel untatni magam, mást. Arról kellett szólni, hogyan éltünk. De a költészet már több annál, hogy társasságtanian tegyük azt, s az ily méregetés ugyanúgy bizonyulhat kevésnek, mint a széptan. Hát persze, hogy el kell jönnie annak, hogy a költészeti foglalatosság "csak" önmaga legyen, s ekképp legyen célja szerint, mint Ady is mondta, "minden"; vagy Arany ríme legyen benne a kialusznak-kalauznak, az ellobbanásáról az égő fáklyáknak, s a mégis-megmaradásáról néhánynak, valós útra. Aztán — beleveszhetünk a század mozdulatlanjába. Jékelyvel: hol madarak, királyok s kutyák porladnak, mint a falevél. De addig, Nemes Nagy Ágnessel: hogy nyár lesz s talán nem kell majd úgy szorongani, s a keserűt majd kiokádjuk. Ez az egyik válaszom. S a másik? Hadd tegyem "csak" a dolgom. "Te adtad nekem a visszavonható időt", olvasom Nagy Gáspárt. "Addig loholjak benne / s csapjak át partjain míg a szív / álmodva ketyeg magának / békét győzelmet verseséget..." Egymás mellett a nagy ellentét-fogalmak. (De hát húzzuk át a jelzőt.) És egymás mellett: a különböző méretűnek feltűnő tényszerűségek. A dolgok. Lásd: "csak". Nagy Gáspár könyvével éltem most. És ezt egy olyan lénynek mondom el, ma este, akitől — egyebek között — az időt is kapom. Visszaemlékezem — dehogy mentség! "ma" nem kell, nem kéne mentség! — bizonyos csoportozatra. Hárman voltak, hat szemmel. Egy mindenkori magyar kötet címe szerint. Eleinknek, hogy így mondjam, valami vélt javára volt ez a három madár. Egy kései utódnak közülük, az ő két szemének mondom, ahogy elköszönök tőle, s nem "vigyázhat engem", de az álom-időt közvetíti azért, múlván — egy olyan Isten tartományában, ahol ember is, elefánt is, veréb is egy név: Lény, ilyesmi —, mondom neki, hogy: "Ma újra a Nagy Gáspár verseit olvasgattam, látod, ezt a könyvet... amelyik karácsony óta a polcon volt itt veled szemközt..." S a rendetlen halomra mutatok.
Hát így éltünk. Jött egy Nagy Gáspár is akkor, némely dolgok között, aki a Hamlet-világra utalt, arra, hogy "egy verébfi sem ..." Hát igen, "még" az sem eshetik le a Gondviselés akarata nélkül. Most, amikor azért a bizonyos jövőért nem múlón aggódunk, meg amikor tele vagyunk mindenféle oly élő izgalommal, melynek a gyakorlati, matériás élet okvetlen tápot s okot amúgy nem adhat, nem adhatna, de ez az izgalom mégis megvan bennünk: ez is a költészet. Ennek Nagy Gáspár is az egyik legeredendőbb példája. Verseit olvasva azt látom: íme, de szépen összeállt mind a szó — költészetté. Aztán ha külön figyelek egy-egy versre, elfog valami boldogság, annak minden gyötrelmével együtt... és gondolkozom ilyeneken, mint amiket itt leírtam.
Írásnak így valami írásnyi írás akart meg-lenni, nem "kritika". Hát így próbálunk együtt-élni, ezekkel a nem materiális segítőkkel láthatatlan megtámogatva? Ez fontos lenne. Nem a költészet miatt. Hanem azért, amiről a Nagy Gáspár kötete szól.
Hitelét adta annak, ami lappang – ami még most sincs meg. A költészet, bizonyította valaki ismét, azért is van, hogy ne ajtóstul rontsunk a házba, ne fejjel a falnak.


Tandori Dezső
Élet és Irodalom, 1990. április 27. p. 14.


< vissza