Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Könyvszemle

Nagy Gáspár nevének jó csengése van mai irodalmi életünkben. Ezt a csengést vélhette hallani a Magvető Könyvkiadó kitűnő szerkesztője is. Parancs János versértését nemigen lehet kétségessé tenni, ahogy nincs szándékomban a fiatalabb poéta, Nagy Gáspár tehetségét sem kétségbe vonni. Második verseskönyve azonban elsietett munka. S ezért a sietségért sem a kiadó, sem a szerző nem felelős. Felelős érte az irodalmi légkör, felelős a kritika. Mert mi történik, ha a kiadó visszaadja a szerző kéziratát? Legenda támad, és senki nincs köztünk, aki ezt a legendát lebontaná.

Fiatalabb költőink sokat emlegetik a tengert. Nagy Gáspár versében is a partjára érünk, s közelről láthatjuk a férfit, aki „a tenger zsámolyán" térdepel. Kellett neki térdre esnie, mert „gyökérzetében" elhasznált kilométerek, a szívén „pusztult sebességmutatók" sejtetik, hogy messziről jött, mint megtudhatjuk: „semmiből a végtelenbe". Látta útközben Olga Korbutot, és „szaltószabadságot" érez. E szabadság jegyében szól önmagához: „hiszen bemutathatnád, te is / a költészet minden trükkjét". Ö azonban inkább felrobbantani kész „zseniális" eszközeivel „a költészet felhalmozott készleteit". Még a grammatikát sem kíméli: „az ég falán a fűzfaárnyék / már a holdon álldogálnék". Ebből úgy veszem ki, hogy az „álldogálnék" egyes- első személyű igealak, ám a szövegösszefüggés egyes harmadik személynek minősíti. Vagyis úgy ragoz itt a költő, mintha az „állni, álldogálni" ige ikes volna.
Nem lehet azt mondani a Halántékdobra, hogy — lám — a fiatal költő ezoterikus, de akárhogy is elveti a trükköt, „az egynapos csodát / a konkrétvers és / szövegek sorát", az élet híjával csak az író-gépkattogást hallani! A kötet néhány szép daláért érdemes lett volna várakozni ezzel a második kötettel.

Bata Imre
Népszabadság, 1978. szeptember 13.


< vissza