Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Nagy Gáspár

Nagy Gáspár a „foltos szalmazsákkal" megjelölt paraszti szegénységből indul: 1949-ben született a Vas megyei Bérbaltaváron. A táj még a fényes szellők idején is őrizte a csodákat, hiszen a születés körülménye, „Szőlőbontáskor, májusi-karácsonyban", mi más lehetett volna mint héthatárból is látható csoda! A holdnagyságú zablák és a dunyha alatti szamárkehék világába, ahogy a vers mondja, leszállt az angyal. Ebből a nincstelen világból való kiemelkedésre a pannonhalmi egyházi középiskola szigorú tanulási rendjén, majd a szombathelyi tanítóképző irodalmi és könyvtáros gyakorlatain keresztül vezetett az út. A szülők, a kései születésű gyermeket szinte unokaként dajkáló öregek, úgy látták, hogy az általuk megjelölt világ adhatja a szegénynek a legtöbbet.
A bibliagyakorlat, a filozófiában, vallásban, különféle nyelvekben való elmélyülés azonban csak arra volt jó, hogy később ebből táplálkozzék a vers; hogy e mitikus világ különösségei, élet- és szokásrendjei már egy magasabb szervezettségű világban, az esztétikum világában kamatozódjanak.

Mindjárt a kezdetekkor feltűnik egy érdekesség: aki a fiatalkori tanulás és élés ily „gyakorlatával" indul a pályán — többé-kevésbé érthetően — korábbi létének ars poeticáját vetíti a versre: költeménye formamíves, törékeny lesz, sokkal inkább égmagasságban, mintsem a való lét „gyalog-dolgaival" együtt kalandoz. Nagy Gáspár költészeteszménye más. Ő is, akárcsak a Nagy László megrázó szavával bemutatott Elérhetetlen föld című antológia legjobbjai, „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseli belül". Vagyis: a megőrző és költészetünket vigyázó erőt a századok magyar költészetében végighúzódó fő sodorból: a kelet-közép-európai író-művész sajátos sorsából eredezteti. Cselekvési terepének érzi a Duna-tájat: Balassira, Kölcseyre, Zrínyire, Petőfire, Adyra és József Attilára tekint. Verset hívó történelmi hőseit is abból a csapatból választja, amely vérrel-vassal védte — a kardélre hányatástól és a tüzes tróntól sem félve — az emberséget, a nemzetet, egyéni sorsát mindig egy magasabb cél — a társadalmi boldogulás — irányába állítva.

A „májusi-karácsony" szülőföld-mitikája valójában ebben a kötődésben teljesedik ki. A „kis-haza" szinte önkéntelenül átadja helyét a nagy hazának, s ez tágul tovább: Dózsa György, Rákóczi Ferenc, Bartók Béla élete és műve más honbélinek is fényes példa lehet, nem csupán annak, aki — születése és sajátos sorshelyzete folytán — oly sokat függ Európa keresztjén, s kit eszmélkedéstől fogva olyannyira böködnek a lehámozottan is „fönséges kopár Magyarország-medencecsontok". Ebben a felfokozott készenlétben a vers elsősorban önmaga erkölcsiségét fogalmazó szolgálat akar lenni. A költő elképzelése szerint:

töretlen gerincek kopogtatása
...
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés mindig sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!

Aki szól, mindenáron szabadítót szeretne mondani: a „lefokozott szívűek" fölemelése életfogytiglani feladatot ró ki számára. Ha a szélkiáltó madár állandóan veszélyt érzékelő romantikájára nem is mindig épülhet vers, a tartás, a verstartás még a legbonyolultabb formai és rímjátéknak tűnő variációknál is (a korai versek közül ilyen a Weöres Sándor versgyakorlataira emlékeztető tizenkét „tavidal", a Rejtegetett tó, s az újabbak közül az ugyancsak Weöres vízjelét viselő Variációk) ebből a hagyományból eredeztethető. Rögtön a példáknál maradva: amíg a Rejtegetett tó a pályakezdet erőfelmérő mutatványait fitogtatta, addig az ugyancsak „W. S. tanár úrnak" írott „zárthelyi" (Variációk), a mozaikszerkesztés túlhangsúlyozásával is, véresen komoly játék. Itt már — és a későbbiekben látni fogjuk, hogy szinte minden nagy versnél - a költő, az ember fenyegetettségérzéséről van szó. Egy-egy betű kicserélésével hiába változik meg a szó és jelentése, a szándékosan kopárnak választott illeszkedési pontok, épp a formai labirintus ily irányú bezártságát tudatosítva, önmaguk vershelyzete fölé nőnek: az apró változtatások kinagyításával szinte sokkolnak.

Ezek az elsősorban a formát teherpróbák elé állító s a tartalmat majd csak ebből kibontó játékok nem jellemzőek Nagy Gáspár költészetére, hogy mégis megemlítettük őket, annak számos oka van. A legfontosabb: a költő már első verseitől fogva igyekszik elkerülni mindenfajta bezártságot. Verseinek „témája" és a versdedikációval megtiszteltek hosszú — Kormos Istvántól Huszárik Zoltánig, Nagy Lászlótól Kósa Ferencig és Kondor Béláig húzódó — sora, s a példaképül választott fényes szellők nemzedékének verseszménye, valamint a rokon szívverésről tanúskodó két antológia, a budapesti Elérhetetlen föld és a sepsiszentgyörgyi Kapuállító költőinek történelmi gondolkodása ugyan meghatározhatja e líra vonatkozási pontjait, de ez esetben mindenféle hasonlítás szűkítéssel jár. Különösen - hogy csak a vele hasonló évjáratú költők műveiből, a két antológia verseiből vegyük a példát — az Elérhetetlen föld és Kapuállító induló költőihez mérve más Nagy Gáspár versvilága.

A költő filozófiája, valamint a világról való tűnődésének groteszk fintora lehetővé teszi, hogy az első jelentésréteg az olvasat során újabb és újabb — a központi magtól nem elvivő, hanem éppen azt erősítő — viszonylatokkal találkozzék. Ha az első kötet, a Kormos István szerkesztette kiváló sorozatban megjelent Koronatűz (1975) legjobb versei kísérletező komolysággal ez irányban törik az utat, az azóta napvilágot látottakat már a fönti alkotásmód jellemzi (Halántékdob, 1978). Ez az öntörvényű világát megőrző, de szinte minden újabb verssel önmaga létezésének irányára és módjára rákérdező „fejlődés" már jól mutatja az eredményeket; s különösen jól e költészet két szakaszát.
 
Az első, az aranykor boldog révülete: életrajzi élményeket, könnyen összeálló életképeket hordoz a vers. Üde hanggal, erős képiséggel és a bibliai motívumok gyakori szerepeltetésével próbál a költő hatni. Ebből az időszakból pár verse (szám szerint hét) bekerült a fiatal vasi költők antológiájába. (Sor. Szombathely, 1971.) „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek" — hangzik a bemutatkozó vallomás. Noha a komolyságával egyenes irányba vágó ethoszt mint egyetlen kardinális kérdést, a fentebb már idézett ars poetica szerű vers — azzal, hogy egyik részét szó szerint átveszi — később is fölmutatja, aligha fölösleges újbóli ideemelése. Nagy Gáspár első kötetének darabjai — még a gyengébb versek is — csak ezzel a történelmi érzékenységű figyelemmel érthetők. Nem egyforma intenzitású költeményeket sorol egybe a verseskönyv, de a már körvonalaiban alakuló lírát méltóképpen láttatja. Amíg a költő idáig jutott, nemcsak lírája, történelmet faggató, mitikus tisztaságeszményét bemutató költészete vett föl új vonásokat, hanem életkörülményei is megváltoztak.

Nagy Gáspár, zsebében a szombathelyi Tanítóképző Főiskola könyvtárosi diplomájával, 1971-ben Budapestre kerül. Mint mindannyi „szarvassá változó fiúnál", a kiszakadás gyötrelme az ő versét is megpörgeti. „Beton és üvegcsapdák közé" hordja szívét, holdutasnak képzeli, magát a világ semmi-terein. Pedig a (szombathelyi) lassú indulás hamarosan fölgyorsul: versei helyet kapnak az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, az Új írásban, a Kortársban, az Alföldben, az Életünkben, a Mozgó Világban és ciklusnyi költeményt mutat be tőle a Rádió.
Úgy tűnik — ha egyáltalán mondható ez a költőre — révbe érkezett. A pálya első szakasza a Koronatűz megjelenésével zárul. Nem panaszkodhat a fogadtatásra sem: majdnem minden kritika elismeri alapvető lírai tehetségét, történelmi érzékenységét, üde versbeszédét. Még a költészetéről fenntartásokkal beszélők is megegyeztek abban: valódi költővel van dolgunk. Valóban: a Koronatűz nem mindennapi első kötet. Aki katapultos szamárháton kívánja kiröpíteni szavait a kertből és szinte az egész (magyar és nem magyar) történelem „elmulasztását" — Dózsa elégetését, Rákóczi meghurcoltatását, bujdosását, Petőfi kozákszurony-sebét — egymaga próbálja meg nem történtté tenni, eredményeiért megdolgozott.
A hagyományos kötöttségnek nem híve, sokkal inkább az ide-oda hullámzó, belső rímeket, gondolathangsúlyokat összecsendítő versbeszédnek. Ilyen „egyszuszra mondott" szabadvers a paraszti múltat és történelmet elsirató Aranyharmonika, e tájról töltekezik a magyar irodalom sok szép anyaverse mellett is figyelmet érdemlő Anyámmal hófehérülök, s e költészeti kaland nyomait viseli az Eljöhet értem erősen képi fogantatású versbeszéde.

A Tékozló fiú az idők haladtával észrevette, most már el kell jutni addig a házig; amely megjelöletlen biztos helyével a soha meg nem nyugvó belső szorongást jelenti. A „halottak szemfedőit" viselő vándornak az innen-onnan meglopott hirtelen-halálok, B. Nagy László, Kondor Béla, Latinovits Zoltán és Szilágyi Domokos tragédiája az önvallató kényszert erősíti, ama emlékezetből kitörülhetetlen halálokra tekint, mégis magára. Már nem fáklyatemetőben, ahogyan a korábbi Kölcsey-vers mondotta volt, siklik a csónak, hanem a „fölszentelt táj" befelé csobbanó vizein.
Az életrajzi környezetet s benne a boldog élést dicsérő romantikus képeket („búzaszemes nyárcsillagok") lassanként fölváltja egy saját normáihoz igazodó szikárság. A vers boldog révülete megszökött; átváltozott a szó, az idegesen ide-oda cikázó enjambement-ek ezt a kihagyásos légzést biztosítják. Aki szól, most már véglegesen a „halántékon lőtt versek emléke mögött" áll; akként alakul a költemény is: minden szólás akárha az utolsó lehetőséget jelentené. „Tengerszoros / és földszoros / mindig az / életünk szoros" — így a nyelvi játékot lét-állapottá fogalmazó költemény. S a groteszkből indító Ködhimnusz szépen elősorolja, mitől is félhet a költő: a rettenettől, a megvadult számítógépektől, a gyáva politikusoktól, a „félelmetes délutántól" és a „kétségbeejtő estétől", valamint attól, hogy egyszercsak a holnap „NAGY-FÖLDSZELVÉNYÉN minden tippünk törölve" lesz.

A korai versekben még nem annyira elsődlegesen jelenlevő megtámogatottság-érzés a költői tudatosodás (és világérzést sugalló némi rafináltság) okán összetettebbé teszi a verset. A korai találkozások — Duna táji barangolások — élményvilága a költeményen végigvonuló történelemszemlélet segítségével rendeződik. A Kapuállitó szerzőinek dedikált Az „erdő fája" — amolyan „toronyfenyőként" — még kiágaskodik a rengetegből, a Te Deum csöppnyi templomokban megmaradásért könyörgő népe még hite egyetlen lehetséges fegyvereként őrzi a zsoltárt, de már a legújabb időkből származó nagy vers, a „Szálla alá poklokra" síró seregei ezt az ösztönös együttérzést nagyon is konkrét dolgok — századok során egymásnak uszított nemzetiségek — találkozási pontján nevezik meg: közös a felelősség!

Nagy Gáspár legjobb pillanataiban - s alighanem ekkor születnek kiemelkedő versei is: a Csak nézem Olga Korbutot..., a Forduló év, a „Szálla alá poklokra" — személyes sorsát és vívódását egyetemes érdekű közös sorssá avatja. Ekkor, a költői megidézés ki tudja mily rejtélyével, a bérbaltavári csikóünnep, a zabla nagyságú Hold és az emléktoroktól berozsdásodó aranyharmonika mögött a légies könnyedségű, szaltószabadságért könyörgő Olga Korbut táncol, az éji útitársnak szólított fiatal román költő, Dan Verona „pokolbéli testvérként" issza ki Duna melletti gyötrődésünk egyetlen italát: „Európa zaccát" s fordul - megannyi cserélhető szereplővel — az óév újjá, költői látomását élőhíva a mindig egyetlen érkezőnek:

Tehát utam mentén a
koordinátaéjben ezért bújtak
otthonok, mínusz mezőkben varjak,
elég, hogy mindent én akarjak
elmondani a föld és a homok elől,
hogy ne csak lelet legyünk,
mit kézbe vesznek a tengerzöld
tengerek, adják, viszik a lebomlott
hűvös evezőket és senki sem fizet;
terem majd itt sirálybúzából
halkenyér: hajók dagasztanak vizet.

Kétségkívül keserű a kép. Nem csupán az „Európa Mikes Kelemenje "-ként érző és bolyongó költő hontalansága érzésétől, nemcsak az időközben megkeseredett szerelemtől, a megvívásra váró, de már sohasem megvívható csatáktól. Noha íródik vagabund kedvű levél Kormos Istvánnak, a győri halpiac tövébe („Jézusos fejlehajtva"), fölidéződik Krúdy feledhetetlen álomútja, napról napra áttűnő szerelmekkel, a női test birtoklásának gyönyörű csodáival (Térkép, kiterítve; Éji sóhaj), az utolsó évek magánemberi és társadalmi izgalma a hajdan sugaras versvilágot „néma trombitaűrbe" fordítja.

A költemény, egyáltalán: az elmondható, lírává szervezhető szó kérdésessé válik. S a verscímmé alakult döbbenet — egyfajta negatív-lét.— hangulati értékűvé emeli a zúzmarás embertájon átfúvó hiányt. A halántékon lőtt versek emlékműve mögött, de legkivált a Lüktetés a hullaházban megfellebbezhetetlen fájdalma, illetve bizarr képzettársítása ennek jegyében alakul. Különösen az utóbbi egymásra dobált kijelentő mondatai, hiányos mondatai sugallják a kiábrándultság groteszk fájdalmát. „Lótetem. Zörgő Európa-váz. Halott anyánk. / A Boldogasszony egy szava. És por valánk." S mindvégig ily hideg éjben szakad le az emlékezés faláról az öt versszak, hogy az utolsó négy sor — szemben e költészet Duna menti sorsot és történelmet vállaló hitével s emberségpéldát fogalmazó szabadságmértanával - az elfagyott gyümölcs s a korai virágzás sorsát félelmetes képekké fogalmazza. „Itt lüktetünk most még mostohán. / Lehet, hogy almavirágzásunk korán / jött; járt-kelt a temetők alatt, / a + — időben hatalmas lift haladt."
Az élményvers létet faggató filozofikus önvizsgálattá alakult. Úgy tetszik, erre vezet tovább Nagy Gáspár költői útja.


Szakolczay Lajos
Fiatal magyar költők 1969-1978. Szerk. Vasy Géza. Bp., Akadémiai Kiadó, 1980. p. 148-156.


< vissza