Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Egyszer mindent az Ő szemével látunk"

„...a költő már csak ilyen: személyiségét kitágítja a világmindenségre..."

Az ötven felé baktató költőt láthatóan sokat foglalkoztatta ennek a bizonyos „fél évszázadiság"nak a ténye, kikerülhetetlen jelenléte. A gondolkodó embernél szinte elkerülhetetlen számvetés, a vissza- és előre pillantás kényszere őt is szinte gépszíjként kapta el, s vonta a leghétköznapibb, a legbenső éntől — a transzcendens világképet is ide értve — a kívülállóként, a messziről figyelőként megteremtett ítélkező pozícióhoz —, majd vissza, és aztán újra kezdve és folytatva ezt a különös lelki és tudati transzmissziós mozgási formát. Mert hát — miként föntebb is olvasható: ,,a költő már csak ilyen..."
Legutóbbi verseskötete (megjelent könyveinek sorában a tizenegyedik) feszültségektől terhes: úgyszólván függetlenül attól, hogy hol, melyik ciklus mely darabjánál, versénél ütjük föl a könyvet. Hiszen — valójában — valamennyi, mindegyik verse ugyanabból a lélekállapotból sarjadt ki.
A transzcendens fogódzó, a világmindenségre nyitás hajlama s képessége és hite önmagában valószínűleg még nem magyarázná e versgyűjtemény szokatlanul heves — jóllehet humanizált formákká zabolázott — indulatainak sokaságát, amellyel — úgyszólván végig e kötetben — találkozhatunk, s amely a valóság, a mindennapi közérzés ugyancsak fontos eleme, összetevője a Nagy Gáspár-i költészet jelenlegi stádiumának.

Nem mintha a korábbi „stádiumok" — kötetek — mentesek lettek volna a szóban forgó költői világkép e meghatározó összetevőitől. Éppen ellenkezőleg: Nagy Gáspár már az egyes kötetcímekben is markánsan érzékeltette mindazt a feszültséget, nyugtalanságot, aggodalmat és kritikai attitűdöt, amely őt mint magán- és közembert a leginkább foglalkoztatta, illetőleg jellemezte az utóbbi negyedszázadban. Néhány kötetcímet sorolunk csak: Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Kibiztosított beszéd (1987), Mosolyelágazás (1993). Látható, hogy mindegyik címben ott „dobol" valami feszült, dramaturgiailag is érvényes riadalom. A kötetek másik csoportjának a címei pedig — kivétel nélkül — valamiképpen az idővel, a történelmi és a „magán" idővel kapcsolatosak: Múlik a jövőnk (1989), Fölös ébrenlétem (1994), Augusztusban Ludvík Jahn nyomában (1995), Zónaidő (1995).

Aligha kell bizonygatni tovább Nagy Gáspár költészetének egységes, folyamatában (és tartalmában is) — mintegy áramlatszerűen — egy irányba mutató — a leginkább reá valló ismérveit. Az is megkockáztatható egyszersmind, hogy ez az új — kicsit titokzatos című — kötete, a legsúlyosabb, a legérettebb versek számát tekintve előkelő helyet foglal el a szerző amúgy is gazdag és rangos versesköteteinek képzeletbeli sorában.
Szót ejtettünk már a talán egy kicsit bűvös határként is fölfogható, értelmezhető „ötvenévesség-tudat" és lélekállapot sajátos motivációs erejéről. Legalább ilyen fontos motiváló tényező azonban még e versek keletkezési idejének magyarországi közállapota, „köztörténete" is: a kilencvenes évek közepének, második harmadának évei. S ebben az összefüggésben, ebben az összekapcsolódásban is kiviláglik — ismételten — az „egyéni szabadság”-elvű, valamint a „közösség központú" költészet (egyáltalán: művészet) megkülönböztetésének (sőt, szembeállításának) a teljességgel mesterséges és ostobán kimódolt volta, hiszen — például — Nagy Gáspár költészetében különösen szembetűnő módon kapcsolódik egymáshoz és rétegződik egymásba a „személyes" (egyéni, szubjektív, „individuális") szféra, a szűkebb és tágabb közösségek szelleme, valamint — hangsúlyosan — a transzcendentális értelemben megjelenő, egyetemes érvényű tartalom és életérzés. Természetesen nem keverékként, nem is — még mindig szétválasztható — elegyként, hanem szervesen együvé tartozó vegyületként.

Egymásba szépen illeszkedő világok találkoznak ebben a költészetben. A ciklusokba elrendezett versek formálisan ugyan el vannak választva egymástól, ám a költői személyiség erőteljes szellemi lenyomata mégis egy egésszé formálja a külön-különi egyes verseket. Megvan ugyanis — persze, már elég régóta — ennek a költészetnek a költői világképet meghatározó módon jellemző mitológiája, másfelől szemlélve motívum- és toposzvilága.
Bármennyire is megőrizte (még a kilencvenes évek derekán, második felében is) eredendő versírói hajlamának játékosságát Nagy Gáspár, bajos lenne vitatni, hogy mostani költészetének, költészete egészének az alaphangja már-már drámaian komorrá vált. Azok közé a magyar értelmiségiek közé tartozik, akik úgy érezték és úgy ítélték meg, hogy a jelzett időszakban „a diktatúra visszasompolygott" közibénk, akik bizonyosak abban, hogy a „Múlt”-at nem lehet — csak úgy — végképp eltörölni; akik „Kreon utódai" helyett „méltóbb uralkodót" várnak és remélnek, akik Balassihoz, Vörösmartyhoz, Adyhoz, Nagy Lászlóhoz fohászkodnak, az ő színük előtt protestálnak, akik nem képesek belenyugodni abba, hogy nálunk ,,— két vállrándítás között — történelmileg úgy alakult."

Drámai élményeinek sorába tartozik ennélfogva — talán éppen a kétes értékű első helyen — az „árulás", a „vérdíj", a „föladni", a „hátba szúrni" világa. Egyik versének a címe is ez: Árulások évada. Egy másiknak (ugyanabban a „bokorban"): Árulás, ha nem voltatok ébren. (Ez utóbbi záró sorai: ,,Pedig micsoda árulás történt, / ha nem voltatok ébren: / ha nem volt kész nyomorult életetek!'). Ismét lapozva, ezt olvassuk: ,,Csak az elárultatásban bíztam /csak a jól végzett hóhérló munkában." Jóllehet ebben a ciklusban a gazdagon termő bibliai (újszövetségi) motívumok közé ágyazta a hitvány pálfordulásokra utalásait a költő, az „áthallásos" vonulat vitathatatlanul létrejött: méghozzá finoman ironikus, ám mégis drasztikusan metsző, mélyen sebző és „védhetetlen" módon.

Valami hasonló vonulat Nagy Gáspár október mitológiájának sok-sok — úgyszintén éles — felvillanása is ebben a verseskötetben. Olyannyira, hogy külön ciklusba foglalta ezeket a verseit: ,,Az éjben október van" — ez a ciklus címe. Az ő októbere azonban nemcsak 1956-é. Magába foglalja a nemzet szabadságküzdelmeinek és a megtorlásoknak imádságszerűen tudati közkincsként megőrzött emlékeit és tanulságait. Március 15-ét, június 16-át, október 6-át, október 23-át s november 4-ét is. Vibrálóan több színű történelmi utalás­rendszer épül így ki ebben a sajátos költői-történelmi mitológiavilágban. ,,Mit hoz a múlt?'' — kérdezi egyik verscímével, a kötetben a szemközti lapon lévő vers címe pediglen: ,,És a jövő?" (Erről pedig rögtön eszünkbe juthat egy korábbi kötetének a címe: Múlik a jövőnk.)

Az elmúlás, a végleges eltűnés e földi porondról úgyszintén jellegzetes, sőt határozottan markáns motívumsor Nagy Gáspár költészetében (nemcsak ebben a kötetében). A társak eltűnése és a saját fizikai-szellemi megsemmisülései(?). Ebben a kötetben a ,,Sors-lián" szép és kifejező című (mindjárt a kezdő) ciklusban sorakoztatja föl emberi és szellemi veszteségeinek példázatait, de ezen kívül is fel-feltűnnek az elhunyt mesterek, barátok, sorstársak emlékképei és a reájuk utaló emlékezések. (Derűs ikerpárjaikként pedig az élőket köszöntő játékos versfutamok.)

Nagy Gáspár a végső — és legfontosabb — kérdés föltevése elől sem hátrál meg. Számára a transzcendens világ épp oly valóság, mint ez az itteni árnyékvilág. Sőt mintha a — történelmi és a történelmen kívüli — sors tágasságából szemlélődve: éppen a legfontosabb valóság volna. Egyénnek, közösségeknek, sőt még nemzeteknek is. Az Istenhez kapcsolódás-kötődés állandóan jelen van ebben a költészetben, úgyszólván mindegyik versben. Akár a külső szemlélő számára is megragadhatóan, akár sugalmazásszerű mivoltában. Sokszor nem értjük persze, hogy micsoda is ,,A mindent hamvasztó: /jót rossztól /mégis elválasztó /isteni szándék.” Ámde maga a versírás is megadatott kegyelmi állapot, épp úgy, mint a szépen teljesített élet: ez is feladat, az életre rendeltetés vállalása, önnön rendeltetésünk megvilágosodása, ,,adtad nekem / a szót/ aztán szépen / visszavetted / mert rosszul / és rosszat / beszéltem //némíts el // alázz porig / most már Te / beszélj helyettem//...hogy az egész / miért történik / és pont veled / titkát eddig / azt hitted / ismered / hát nem ismered / nem ismered'' (Nem ismered)

Az Isten-kapocs motívum, költői toposz talán a leggazdagabb és a legtöbbször felbukkanó tájékozódási pont Nagy Gáspár e verseskötetében. Az Esztergomi apokrif gyönyörű Balassi-imájától („A Te katonád voltam, Uram. A Te seregedben szolgáltam") kezdődően egészen a kötet záró verseiig. Sőt az utolsó ciklus („Megígért birtokunk") megvallottan is „a megváltás jelei”-ről szól.

Ez a költői és emberi attitűd, ez a hittel teli szoros kötődés magyarázza meg ennek a verseskötetnek az első pillantásra oly különös, már-már zavarba ejtő címét is. Mint előzetes összefoglalást, a kötet utolsó előtti helyére téve pedig: mint lezárást, befejezést. „Képzeletemben az apokalipszis derűs, nagy nyári délután — mondotta erről Nagy Gáspár —, azok egyikén jönne el, amikor a lélek újulásra vár, a test egy-két órára megpihen. Nem lesz különös nap ez, de az élet minden vidámságát, szépségét magába fogja majd. Úgy várom, mint aki tudja, ami igazán fontos, az váratlanul, a legkiszámíthatatlanabb pillanatban érkezik." (Vö. Magyar Nemzet, 1998. nov. 21.) Az apokalipszis tehát — minden eddigi „ismereteinkkel" vagy képzeletünkkel szemben — Nagy Gáspár költői világában békés és derűs: az Úr, a Rendező szeretet-forgatókönyve szerinti rendezvény lesz, ahol mindenki főszereplővé válik, természetesen, hiszen önmagát és csakis önmagát kell képviselnie...

Számos említésre érdemes részletkérdésről nem tudunk már szólni e szűkös terjedelem keretei között, ám egy fontos tény — részben utaltunk is rá írásunk elején — még föltétlenül ide kívánkozik. Mégpedig az, hogy a Tudom, nagy nyári délután lesz című Nagy Gáspár-kötetben bőven terem az igazán jó vers. Ezek a versek — akár egy-egy zenemű vagy ária — tényleges kompozíciók, szépen, egy-egy darabban egységesen szólnak, erőteljes (habár szerénységre hangolt) gondolatiságuk a képi és ritmikai eszközök segítségével válik esztétikai értelemben érzékivé. (Különös októberi kert, Szemközt a halálraítéltek csapatával, Gyötrődések, Csak az első havat, Egy végtelen ballada közepe, Szegények karácsonya, Mérhető időtlenség, Patmoszi trombiták, Pünkösd után.)

Nagy Gáspár láthatóan élő költészetünk élvonalában van.
Kívánhatnánk-e mást az ötvenéves költőnek — nemkülönben magunknak is — mint azt, hogy valóban nyugtassanak meg — és ne rémisszenek — a trombitaszók ama gyönyörűséges nagy nyári délutánon...


Monostori Imre
Magyar Napló, 1999. 5. sz. p. 48-49.


< vissza