Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

Az el nem múló múltról

Mottó: Pilinszky János idézte Gábriel Marcelt:
Az emberek elviselhetetlenek volnának halottaik nélkül... "

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek első felében N. Pál József diáktársam és barátom három verssel ajándékozott meg, amit már mindenütt kerestem. Márai Sándor Halotti beszéd és Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének egy-egy gépiratos példányát kaptam tőle a budai kollégiumban. A harmadikat, a friss Új Forrás közölte Nagy Gáspár-verset pedig egyszerűen, fejből és hibátlanul leírta a füzetembe:

Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír
                NIncs sehol
a sír                                a gyilkosok
a test                                                se I T T
                NIncs sehol
a test                                                se O T T
a csont                            a gyilkosok
                NIncs sehol
a csont

(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI


Első olvasásra inkább csak annyit éreztem, hogy Batsányi A franciaországi változásokra című nyolc sorosához hasonló nagy vers ez a bélyegnyi költemény. Az üzenet nem is oly rejtett kódjait barátom már föl is oldta, mondta Nagy Gáspár születési évét, s hosszú, csontos ujjait végighúzta az utószó sorainak infinitívusz-végződésein és a másik két szóban kiemelt N és I betűn, mint monogramon. Az 1949-ben született költő amikor 9 esztendős múlt, az 1957 nyarán volt, amikor a történelemkönyvek szerint június 16-án a pártállam rendszerét restauráló Kádárék kivégezték Nagy Imrét és mártírtársait. Ez a nyár nem akart hát elmúlni a költő életéből, vagy egyenest a történelmünkből, hogy a vers címében öröknek neveztetett. Nagy Imrét (a vers hősét) a magyar nép 1956. október 23. és 1956. november 4. között nem csupán vezetőjeként legitimizálta, de becsületes államférfiúi szavainak és tetteinek szép összhangjáért személyével mitikus kapcsolatba is került. Az új, erős kezű hatalom számára pedig (a mindenkori diktatúrák logikája szerint) elsőszámú likvidálandó ellenséggé vált. Nagy Imrére és mártírtársaira a szinpadian megrendezett bírósági tárgyalásokon született halálos ítéletek kihirdetése után, végperceikben és azokon túl is, még gyalázatos események vártak. A végtisztesség elmulasztása nélkül kerültek földbe, nem egyet közülük arccal a magma felé tettek sírba. A nyilvánvaló embertelenségeket elkövetők ugyanúgy féltek az áldozatok így meg nem nyugodhatott kísérteteitől, mint Szophoklész Antigoné című drámájában a nép a Kreon által elbúcsúztatni és eltemetni sem engedett fivér (Polüneikész) Hádész házába be nem jutható lelkétől. Ők, az ógörögök is tudták, hogy az el nem temetéssel megharagították az isteneket, így joggal juthatott eszükbe, hogy a végtisztességet helyettük esetleg az ő beavatkozásuk adta meg a holtnak: URAM, KEZDETTŐL FOGVA AZT LATOLGATOM, VAJON A TETT NEM ISTENEKTŐL SZÁRMAZIK?
1958 nyara addig örök tehát, ameddig Nagy Imrének és ama 301-es parcellában lévő holttesteknek ki nem jár legalább az a maréknyi homok és a túlvilági útra bocsátó ima, amikkel Antigoné merészen meg merte szentelni a hozzátartozóját. (A Nagy Gáspár-vers születésekor, 1983-ban az elhanyagolt temetőrész bokraira aggatott nemzetiszínű szalagocskák jelezték még csak, hogy Antigoné-lelkületű szelíd és bátor embertársaink járnak-kelnek a nagyvárosban közöttünk. A költemény megjelenését követően a tatabanyai főszerkesztő fegyelmit kapott, a költőt lemondatták írószövetségi tisztségéről, de történt még valami az 1984-es évben, ami az orwellien hangzó esztendővel ellenkedett; röplapok születtek 61 fős névsorral, azoknak az 1956-ban elesettek neveivel, akik a Kerepesi temetőben nyugodtak nyugodhatatlanul... Magáról a versről sokat írtak, sokan hivatkoznak rá azóta is. Monostori Imre megírta a Nagy Gáspár - Nagy Imre - ügy az Új Forrásban című hiteles beszámolóját, Gáspár László pedig bravúros nyelvészeti tanulmányt publikált a költő mondatösszevonásainak értelméről és szépségéről.)
A többit tudjuk. Az exhumálást végző régész-muzeológusok döbbenten végezték munkájukat. Kralovánszky Alán elszoruló szívvel nyomban fölismerhette fogazatáról Brusznyai tanár urat, aki az Antigonét tanította Veszprémben, s akinek sánta léptei drámai jambusokként kopogtak a börtönfolyosón a vesztőhely felé, miközben a Himnuszt énekelte. (A volt Eötvös kollégistát, humánus tanárt, kivégezték Budapesten. Élt 33 évet.) Kralovánszkyék számára iszonytató élmény lehetett a XX. század végén, pedig láttak életük során egy s mást, hogy mindaz megismétlődhet, amit már egyszer Antigoné Szophoklész színpadán vagy metafizikai síkon megdöntött. Tudniillik nem létezik és sohsem létezett olyan eszme, bármire és bárkire is hivatkozzék a zsarnok, ami tiltaná a holtak eltemetését. Homérosz eposzában Akhilleusz is kiadja Priamosznak fia, Hektor holttestét, mivel tulajdon, öreg édesapja jut eszébe. Szabó Árpád professzor haláláig így tanította, s tanár és diák egyaránt így hallhatta e törvényt a Balaton Akadémián Papp Árpád tanár úrtól. A halott már nem ellenség... Szörnyűségeket éltek át, nekik a felejtés vizéből kell inniuk, hogy nyugodalmuk legyen. Ezt megtagadni tőlük olyan vétek, amely ember- és istenellenes bűn. Őket megháborítani jobban fél Antigoné, mint a földi zsarnoktól, Kreontól: ÉN ELTEMETEM S MEGHALOK, S KEDVESEKÉNT NYUGSZOM MELLETTE BOLDOGAN. SZENT EZ A BŰN, HA BŰN. Hiszen bármennyire is szeretne élni a fiatal lány, de tudja, Hádész házában sokkal többet kell majd lakozni, mint az e földi létezésben. Tehát el kell temetni a holtat. Különben az örök nyugodalmat tenné kockára.

1989-ben már el lehetett temetni a holtakat. Jelenits atya beszentelte sírjaikat, az élők hazamentek a temetőből vagy otthon kikapcsolták a közvetítés után tévékészülékeiket. Évek jöttek, és Nagy Gáspár ha nem is „a halottak élén", de maradt tovább „szemközt a halálraítéltek csapatával". A költő, akinek amúgy a reménység helytartójának kell lennie e tájon több mint hét évszázada, újra keserűen botrányos verseket írt a kilencvenes években, hiszen Öröknyár... címversének kérlelő-parancsoló sorai süket fülekre találtak. Nagy Gáspár a Tudom, nagy nyári délután lesz című kötetében az Öröknyár...-hoz hasonló és mérhető fontos verseket adott közre. Tán Jánosi Zoltán foglalta legpontosabban össze e jelenséget a Nagy Gáspár közéleti lírájáról írott tanulmányában: „S ezért születik meg a témát legtömörebben egybefoglaló, a kor erre vonatkozó politikai dramaturgiáját tizennégy sorba sűrítő Magyar abszurd című „rendezői példány" is. E versben Nagy Gáspár legnagyobb vihart kavart Kádár-kori versének a követelése (és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI") aktualitásából mit sem veszítve kerül át a jelenbe. A három felvonás szerint tagolódó kis mű az Öröknyár: elmúltam 9 éves párjaként már innen, a szabadságból járja körül ugyanazt a problémát." Álljon tehát itt az a tizennégy sor:

Nálunk / - két vállrándítás között - / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak / (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak...

Az idézett költeményt Nagy Gáspár Ratkó-siratója követte. Kormos István 120 soros versének vége felé úgy szólt ki indulatosan a Nakonxipánban hull a hó-ból, hogy : aki nem ismer még jöhet /jelentkezzen az idióta... Nagy Gáspár - bár hű tanítvány - inkább keserű, mondhatni halálos, de nem gyilkos!, iróniával elismétel mindent a gyengébbek (őkreónságuk és kreténségük) kedvéért. Pósa Zoltán szerint: „E versnél is tanulmányozhatunk valamit, amit egyedül Nagy Gáspár tud a költészetben így. Az emelkedett, szomorú méltósággal szavalható orátori szöveg csodálatos természetességgel finomul történelemidézővé. A korán elment nagy költő, Ratkó József siratása vádként vetül a kor falára. Nagy Gáspár Ratkó és Szophoklész szellemében vádolja a távirányított zsarnokság helyiérdekű vazallusait, az örök Kreónokat, kik azért nem engedték soha színpadra még 1986-ban sem Ratkó József csodálatos fordítását, mert érezték és tudták, hogy a költő Antigoné szavaival a 301-es parcellában, temetők árkaiban, jeltelen sírokban nyugvó 1956-os hőseinknek kér méltó gyászünnepet és keresztényi temetést."

A holtakat eltemették. A „régi-új Kreónok" meg 1996-ban is tették tovább a dolgukat.

Az Antigonét fordító Ratkó József

A költő 1986-ban, ki tudja, mért,
újra magyarította Szophoklész tragédiáját,
az Antigonét. S ki tudja, mért, színház nem akadt
széles e hazában, amelyik bemutatására vállalkozott volna.
A fordító - állítják egybehangzóan a szakemberek - kitűnő munkát
végzett. De Kreón utódai mindegyre Antigoné ormótlan cipellőjét
kárhoztatták, mely legalább 56-os nagyságú lehetett
az első és utolsó próbán. Vagy csak az utódok képzeletében?
De erőst ijedeztek, ki tudja, mért, a költő meg döbbenten állt
a hitványság előtt. Aztán dühében és elkeseredésében maga írt
drámát Kreónról, hogy megfejtse a zsarnok lelkének szörnyű titkait...

Lám, a XX. századi francia keresztény-egzisztencialista költészet után a magyar alkotók foglalkoznak legtöbbet hóhér és áldozat kapcsolatáról. Pierre Emmanuel után Ratkó József és Nagy Gáspár. 2003 októberében ugyanerről a kényes kérdésről az alkotmányjogászt hallgatom, s szerinte a bűnelkövetőket azért sem szabad elkülöníteni az áldozataiktól, mivel a távolság az áldozatot bünteti tovább. Azt az áldozatot, aki megbocsátana, mert ha nem tud, azzal is traumája hosszabbodik, lehet, hogy egészen az élete végéig. A jogtudós gondolatmenetét tovább szőve a következő végkonklúziót szűrhetjük le: Miért kéne hát elszenvedni egy második halált az áldozatok életben maradott hozzátartozóinak, egy hosszan elnyújtott agóniát azzal, hogy nem szembesülhetnek a gyilkosokkal? Körülbelül ezt jelenti számomra az Öröknyár... utóiratának utolsó sora. Nem tudom, hogy remek költeménynek minden sorát be lehet-e még Magyarországon váltani, akár egy történelmi vényt, históriás receptet? (Batsányi versének intelmét, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük, sem mindig tartottuk meg humanizmusunk, tejtestvériségünk miatt. Volt, Illyés szerint is, hogy Prágára és Temesvárra kellett tekintetünket irányítanunk, nem pedig a távolabbi Nyugatra.)

De van, amit mindnyájan tudunk. A kollektív bűnösség, hiszem, hogy nem létezik, elvét alkalmazni egy népre csak zsarnokság képes. Viszont a kollektív tisztaság gyakorlata 1956 óta, tudjuk, megélt és áthagyományozandó valóság. Fekete Gyula az élő tanú rá, hogy miképpen telt meg az áldozatok és az árvák javára száz forintosokkal egy láda, amit a nyílt utcán őrizni sem kellett, és ami elhitette Vas Istvánnal, hogy érdemes volt élni. Erről tanúskodnak tehát Vas István emlékiratai, Márai Sándor fönnmaradt, Illyés hiányzó naplóoldalai valamint Ottlik Géza regényfejezetei Buda című regényében, Buda Ferenc megkerült börtönversei… S hadd tegyem hozzá: Nagy Gáspár költészetének fontos-szép darabjai, amit a Püski Kiadó jóvoltából kézbe vehetünk. A nagyvilág számára olyan időtlen, vérrel írott, örökérvényű üzenettel bíró drámánk 1956, mint amilyen Bartók zeneművészete. József Attila szerint Bartók felől lehet csak megérteni Johann Sebastian Bachot. Hiszek néki. Miképpen Nagy Gáspár fenti versének is, miszerint Ratkó József  pedig 1956 felől értette meg az Antigoné-t.

Boldognak mondhatom magam, hiszen bőrig ázhattam 1999. július 22-én Káptalantótiban a templom előtt, amikor a középiskolás fiataloknak szervezett olvasótábor lakói bemutatták Ratkó József műfordítása nyomán Szophoklész Antigoné című drámáját. Azt hiszem, ennél többet az 1956-os NG-könyv margójára már végképp nem írhatok. Csak idézem Sütő András egyetlen mondatát még, miképpen látja és láttatja a „háromkirályok harmadát”, (Nagy) Gáspárt, mit is jelent nekünk: „Az ő tengerszintfeletti magasságát csak a Hargita-vonulattal lehet mérni.”


Németh István Péter
VárUcca, 2006. 1. sz. p. 108-111.


< vissza