Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Úgy pörgetett a múlt s jövő..."

Elérte azt a kort, melyet valami érő gyümölcsök ízével teljes, arany színétől fényes augusztus végi délutánnak képzelünk. Már nem a gyermekkori kert, a gyök alatti ház és haza, hanem annak hatványa, talán a Csendes-óceánig. Szemben a végtelen tenger, ahonnan képzeletben hátraarc nélkül is hazakerülhet, és egy félfordulattal ott láthatja, érezheti magát a saját léptékű térkép szélén, melyen még a baltavári templomot is feltüntette a Kartográfus, az elvezető utak lábnyomaival együtt.

Régen volt, mégis olyan közeli, amikor Nagy Gáspárt megismertem. Épp negyed század távolából vetül rám kirándulásra készülő hármasunk emlékképe, a zsámbéki autóbuszjárat állomásán, a Széna téren. Kormos István alig múlt ötven, Nagy Gáspár huszonöt, időben szinte középen fiatal vagyok én is. Három nemzedék korban és költészetben, de mintha időtlen idők óta ismernénk egymást, a szeretet otthonosságában derülünk zavartalanul, folytatva azt a mondatot, amelyet Mosonszentmiklóson, Iszkázon, Baltaváron kezdtünk. Kormos bizalma olyan Mesteré, akitől nem kell megszökni a tanítványoknak. Aki így fogadta először a bátorkodót: Most pedig tedd ki mindkét zsebedből a kézigránátokat és a Népsportba csomagolt összes versedet! — könnyeden pontosat mondott. Tréfáját szó szerint vehettük a későbbiekben. De előbb még az a magányos koszorúteher végig a bazsi réten Simon István temetése felé, valójában az elromlott autóbusz miatt, képletesen az egyik költőutód gyászjelenete, vonulása a kegyelet virágaival. Valaki rábízta ezt a ministrációt, ha nem engedte megnyugodni Kormos és Nagy László után sem a Farkasrétig. Nehéz árnyak telepedtek már a kora nyári délelőttre is. Milyen lehetetlenül veszendők vagyunk! Mesterek, barátok, szülők, rokonok elmenése... S miért jöttünk világra? Mi csak temetünk, megélt történelmünk pedig temetetlen halott.

Életéből negyven év országos kiszolgáltatottság. A „nyújts feléje védő kart", a „megbűnhődte már e nép" himnuszi szólítása, a '68-as Szent István király éjszakáját megbecstelenítő tankdübörgés kényszerítette versírásra, hogy majd az egész életidő annak táptalaja lehessen. Innen lett költő az a világra síró gyermek, aki '49 májusától egyidős a kollektív lesti-lelkí kínnal, a nyilvánvaló és fondorlatos terrorral. S hétévesen ráeszmél a különös felnőtt szóra, ahogy nekem a HÁBORÚ, neki a FORRADALOM, bár akkor háborúsdi, bár ekkor a kisiskolásnak az elmaradt úttörőzászló-felvonás. Szülei sírásából káromkodásából szenvedi meg a kolhozba töretést, a pannonhalmi diákélet után önmaga jövőtlenségét segédmunkási triciklizéssel augusztusban Ludvík Jahn nyomában. „Kit úgy pörgetett a múlt s jövő: az elszállt negyven év, mint a farkastorkú szél az éppen zuhanó havat."

Solszor elgondolkoztam, konok szelídsége honnan való, s az a visszafogottság, amitől nem akar versének hőse lenni? Talán az ezeréves bencés gimnázium szelleméből képződött anonimitásra törekvő hajlama. Vagy még régebbről örökölte, a vasi regölőktől, mint ahogy a vőfélynótákat fabrikáló nagyapa után folytatta „a lakodalmak másnapjain is a megátalkodottságot". Nem törekedett soha a „Plakátokon ázik arcom"sorsra sem, mégis elhíresült, mert földi pörökre vállalkozott, szelíd merénylőnek látszott, pedig a legszörnyűbbre felelt a bárány haragjával. Megfeszített- és Antigoné-szavú a Júdások, Kreonok ellenében.

Nemcsak az igazság, a jóság, tisztaság visszaperlésére vállalkozott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar költészet erre való alkalmasságára is, mert csak a „lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás" révén lehet közel jutni a falhoz, melyet „már úgy tűnt, metaforákkal megmászni lehetetlen... A vers átdöf a falon és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is." Olyan prozódiát talált, mellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia magát a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzkodója. Alig igényli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték-enyhület, többsütetű irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei megduplázzák az értelmet, vagy ellentételezik.

Én mégis  metaforikusan szeretném költészetét megjeleníteni, miként olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek az életrajz képei titkaikkal a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai egy olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk.


Az 50 éves Nagy Gáspár köszöntése.

Ágh István
Hitel, 1999. 5. sz. p. 4-5.


< vissza