Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Két part között a hit"

PILINSZKY-ÉRINTKEZÉSEK NAGY GÁSPÁR KÖLTÉSZETÉBEN

Az érett Nagy Gáspár folyamatos párbeszédet folytat a magyar líratörténettel. Költői újításait nem légüres térben, hanem a magyar lira folytonos impulzusainak hatásrendszerében alakítja ki. Igen korán a magáévá teszi a Németh László-i alkotásigényt: „a valódi irodalom mindig kölcsönhatások eleven és érzékeny rendszere, ahol az egymástól tanulás eleve föltétele minden kifejezésnek."1 Balassitól Petőfin, Vörösmartyn át Jékelyig és saját kortársaiig terjed ki ez a lirabeli figyelem. A párbeszéd részben nyilt ajánlások, idézések, mottók révén zajlik, részben viszont finomabb utalások, töredékelemek jelenítik meg a távolt a jelennel, a jelent egymás értékeivel egybekötő szövetséget. A költő műveiben ez a szövetség hatalmas rendszert, kiterjedt, egy nagyobb közösség kereteibe tartozás érzetét leképező jelhálózatot alkot. Ennek kohéziós ereje folyamatosan terjed ki a magyar lirán és kultúrán kivül szinte egész Közép-Európára s helyenként a világlíra terepeire is. Nagy Gáspár Kormos tanszékén sajátította el alapigazságként, hogy „szerencsés az a költő, aki minél több szálon tud a magyar költői hagyományokhoz kapcsolódni."2 Kormostól tudjuk azt is, hogy „pályája kezdetén először élő költészetünket próbálta jól megismerni."3 Kormos egyik megtisztelő megállapítása szinte kötelezte is őt a magyar líratörténet konzekvens tanulmányozására. „Én egy ivben látom a most huszonöt éves Nagy Gáspár nevét és Csokonai Vitézét, a kétszáz évesét. Hálát és tiszteletet érzek mindenkori költészetünk iránt."4  A tágasság-igény, nyitottság és tisztelet teljes mértékben áramlott át Nagy Gáspárra is. A tőle esztétikai vagy társadalomszemléleti normákban távolabb álló alkotókkal is folytonos, termékeny kapcsolatban állt - s ez a viszonyulás jellemzi liránk különböző értékeihez ma is. „Mindig azt vallottam, azt tanultam Kormos Istvántól, kiváló mesteremtől, hogy az érték a fontos, nem azt kell nézni, hogy ki milyen szekértábor felé mocorog, hanem a művet létrehozó embert. Nem vagyunk olyan sokan magyar nyelvű irók, hogy hagyhassuk, hogy bármely értékünk elkallódjon."5 Többen lét-analizáló szellemiségükkel, mások inkább stílusukkal hatottak költészetére.

E hatalmas és lépten-nyomon megnyilatkozó kapcsolatrendszer ellenére Nagy Gáspár versformáló karakterét erőteljesebben csupán néhány nagyobb elődje alakítja. Kormos István mellett elsősorban Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, Jékely Zoltánt nevezi meg e liravilág legfontosabb inspirátoraiként a mind jobban gazdagodó kritikai és irodalomtörténeti figyelem. A meghatározó elődök közül a Nagy Lászlóé a leggyakrabban emlegetett név. Már az induló Nagy Gáspárt az Élet és Irodalomban bemutató Kormos István (a másik mindvégig ható ösztönző példa) határozottan mutat rá a fiatal költő világát a Nagy Lászlóéval egybekötő szellemi rokonságra. „Neve a Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható."6 A Nagy László életművével történő poétikai egybevetés egész pályáján kísérője marad a bemutatott szerzőnek. „Nagy László költészetével mély rokonsága van ennek a versvilágnak."7  „Nagy Gáspár művészi magatartását tekintve a Nagy László-i éthosz folytatója."8 - villanthatók fel az e viszonyt jelző átfogóbb értékelések a különböző pályaszakaszokból. Az előtte járó nemzedékek nagy alkotói közül indulásának szemléletkörei, majd szilárd világképi elvei, politikai ellenzékisége és művilágának tipológiai alkata miatt szokás elsősorban a Nagy Lászlóéhoz mérni Nagy Gáspár lírájának státusát. E költészet moralitásának társadalommegitélő ormáról is Nagy László „kőszáli"9  arca néz alá. A költői világkép többnyire kérdőjelek nélküli egészelvűsége, etikus, humánumelvű ontológiai centrumot képző hajlama, a történelem pozitív alakítására irányuló emberi erőfeszítések értelmében való bizalma, szilárd metafizikai konstrukciója s bizonyos poétikai analógiák is adják e rokonság legbelső - s számos kortárs lirai irányzattal polemizáló - vonásait. Ezek az ismérvek, miképp a Nagy Lászlóét, Nagy Gáspár líráját is annak  -  a  Tamás  Attila  által  korábban  széleskörűen  jellemzett  -  „a teljességigény nagy verseit"10  a lét és történelem törésvonalai mentén is létrehozó XX. századi költői vonulatnak az áramába kapcsolják, amelyekben a költői én igen gyakran „valamilyen Dolgok és Törvények Látójának, Tudójának és Megszólaltatójának alakjába lényegül át", s „egy képzelt kollektívumot képvisel, a nembeliségében, egyetemes voltában megjelenő Embert".11

A Nagy László-hagyaték vállalása Nagy Gáspár részéről nyílt és tudatos is. Élete különböző szakaszaiban írott Nagy László-emlékversei és az elődjétől vett idézetek köré rajzolódó alkotásai mind a kivételesen nagy érték magasában és a hozzá kötődések egyértelmű metszéspontjain mutatják fel a Himnusz minden időben szerzőjét (Gyökér fonódhat, Majd júliusban, Amíg, Világolunk egy őszi kertben, Arccal az égnek). A Nyári ki- (be)számoló c. versébe egyenesen a Nagy Lászlói költői szerep közvetlen átvállalásának, folytatásának gondolatát, az „Amíg csak bírom / helyetted írom", „Helyetted mondom / ez lesz a gondom" programját szövi bele. A diktatúrával megalkuvó erkölcstelenség, a züllő-bomló világ leleplezésében is határozottan üt át az örökség folytonossága, s ez testesül meg a képalkotás egyes sajátosságaiban, a Nagy Lászlótól átvett mottókban, utalásokban, vendégszövegekben s a költőnek a történelemmel szembeni kiálló bátorságában is. A több dimenziós látásmód: az egyszerre a korvalóságra, a tágabb történelemre, az ember világbeli küldetésére és a mítoszra tekintő, az adott jelen drámáit kendőzetlenül kifejező verskarakter is tagadhatatlanul erős inspirációkat kapott Nagy László költészetétől. Nagy László portréversei, „értéktanúsító kettős portréi"12  és a kortárs művészi eredményekre figyelő reflexiói is fontos poétikai és morális impulzusokat közvetítettek a magyar s a közép-európai kultúrára fogékonyan tekintő Nagy Gáspárnak.

Ugyanakkor költészetének szinte az első lépéseitől látható, hogy a hasonló világkép verssé szerveződése szempontjából az ő műalakulatai a Nagy Lászlótól és a társadalmi elkötelezettségű korábbi elődöktől kapott alapirányok mellett más nyomvonalakat is követnek. A Nagy László-örökség átlényegítésével egyidejűen egy más irányokba is érzékenyen figyelő poétikai­szemléleti tájékozódás zajlik folyamatosan verseiben. Az időben előrehaladva „egyre nyilvánvalóbb versvilágában a többféle művészi hagyomány érintése, a weöresi játékosság, a Kormos István-i bűbáj ösztönző hatása a meghatározó Nagy László-élmény mellett."13 Kormos szellemi lenyomata és halál utáni élete így külön belső világot képez majd verseiben. Az elhunyt Kormos nemcsak egyik leghűségesebb barátja marad, de szinte folyton jelen levő vitapartnere, műveinek bírálója, sőt már-már - folytonosan tanítványa írásait figyelő -szerzőtársa is. Még halála után is verset „diktál" Nagy Gáspárnak, amit „K. I. súgása nyomán" ő csupán „lejegyez" (Halálon túl). Mintha Nagy Gáspár a maga neveltetésének, hitének indítékain kivül még az egek titkait nyitogató transzcendens irányulásában is követné a Kormos István-i példát: „Képletesen mondom, de úgy érzem, hogy felfelé gyalogolok előre."14  A Kormos-utalások, idézetek, emlékek, hivatkozások keresztül-kasul átjárják az életművet („Jézusos fejlehajtva", Repkény és csillagpor, Örökre-ébren, Holtodban is szegény, Az utolsó napok filmje, Prédául a vers stb.). Aligha kétséges hát: „Nagy Gáspár és Kormos István szellemi és baráti kapcsolatának kifejtése külön irodalomtörténeti tanulmány tárgya lehet."15  Kormos  lebegő asszociativitása, képeinek csatangoló merészsége, disszonanciái, a formák zártságát feltörő tudatos aránybontásai, realitást, játékot, álmot, szürrealitást azonos szemléleti térbe vonó látásmódja, a „kormosi komoly játékosság"16  közvetlen formáló örökségként tűnnek fel a Nagy Gáspár-lira hullámaiban is. S Weöres Sándor iskolája is hasonló motívumokat küld számára. Ő is a Nagy Gáspár-pályán  átivelő nagy példaként üzen, motivál, ad virtuális tanácsokat holtában is fiatalabb pályatársának. Olyan Tanár Úr ő a költészeti ügyekben, akinek „zárthelyi dolgozatot" illik készíteni, majd versenyre is szabad kelni vele, meggyászolni őt tisztelői kötelesség, sőt holta után is megvallhatók neki a lira ügyes-bajos műhelygondjai (Variációk - zárthelyi W. S. tanár úrnak -, 70-kedés egy ifjú poétával, Lámpásaival vonul az éjben, Amidőn műhelygondokról szól a gondnok). A weöresi alkotástechnikával és világlátással a „finom vibrációk", a „játékosságot is magukba foglaló paradoxonok" iránti érzék, a tartalomnak gyakran „mint zeneműben" „pilótaképzőbe küldött" kerengtetése 17, a „hol innen, hol onnan megcsillanó", „páraszerű" vagy egymásra fénylő gondolatképzés 18 kapcsolják egybe. S az, a Nagy Gáspár-versek egy jelentős csoportjának allúziv, gondolat-villogtató polifóniáját megformálni segitő szerkesztés és alkotásmód is, amire Weöres - teoretikailag - az Ungvárnémeti Tóth Lászlóról irott tanulmányában figyelt föl élesebben, s maga is gyakorta alkalmazott.  Ez  az  eljárás  „a  kereken  kimondott  és  egymáshoz  fűzött mondanivalók helyett" „a félig konkretizálódó gondolatok repülését, egymásra villanását"19  szervezte verssé.

A Kormos és Weöres költészetének domborzatain történt barangolásoknak (is) köszönhetően Nagy Gáspár versbeszéde jóval oldottabb, asszociativitása szórtabb és diffúzabb, gondolatisága áttetszőbb, verseinek logikai és ritmikai szerkezete kevésbé „bazaltszerű", egy tömbből faragott, mint a Nagy Lászlóé. Látható különbség továbbá az is, hogy a szinte közös hagyományként kapott folklórelemek is másképpen szervesülnek verseibe. Lírája korai fázisainak komoly folklórszintetizáló kísérletei (Üveghegyen is túliak, Élt egyszer, Ha regeszarvas lettem én, Rejtegetett tó), majd e népi tudattartalmak groteszk-parodisztikus kifordítása után (Gyerekkor, Film: cédulán, falevélen) ritka kivételekkel (Példázatok, Mellébeszéd) lemond e terület mélyebb átlényegítéséről. S ezzel nagyjából egyidőben a neoavantgárd vonások határozottabb elsajátítása felé hajol, a folklórtapasztalatok s - politikai megfontolásokból is - a nyílt kimondás helyén „bizonyos neoavantgárd technikák szűrőin bocsátja át az általánosabb igazságérvényre törekvő beszéd vallomásos tartalmait."20  A nyelvi kísérletezés, a humor, irónia, groteszk, a játék ígéretei, az alkalom kihívása is jóval nagyobb teret kapnak alkotásaiban, mint Nagy László verseiben. Verseinek a Nagy László-féle szemléleti modellt idéző sejtmagjai köré egy másfajta poétikai rend kezd kristályosulni. „Jóllehet első verseit - az egyik címét idézve - Három kézjeggyel láttamozta, a megformálás mívessége, a dikció választékossága és emelkedettsége, a metaforikus beszéd ereje és eredetisége nem mutatta sem Petőfi, sem Ady, sem József Attila, sem pedig a negyedik példázatos előd, Nagy László kezenyomát./.../ Több volt benne a kétely, s még több az önirónia, semminthogy a megidézett klasszikusok egyenesági leszármazottjaként, közvetlen folytatójaként képzelte volna el magát./.../ Úgy tűnt föl, rögtön a pálya elején, hogy alább kell adni a Nagy László-i igénynél, s ez a költészet nemcsak megoldó, de megítélő hatalom sem lehet."21 A Petőfiétől, Adyétól, Nagy Lászlóétól a rokon vonások ellenére jócskán eltér a Nagy Gáspár művekben megnyilatkozó lírai én karaktere is. „Nem a váteszi attitűdben játssza szerepét, hanem az esendő ember porszemségével él, de mégis a költészet mágiájában való hit vezeti a versírásban."22

Megkülönbözteti Nagy Gáspár műveit az érett Nagy Lászlóétól az első verseitől megnyilatkozó, társadalmi és erkölcsi ítéleteit sarkalatosan befolyásoló komoly vallásossága is. "Mély és Krisztusban fogant költészet a Nagy Gáspáré"23  s a benne metaforákként megjelenő vallásos képzetek nem formális, dekorációs képletek csupán, hanem világlátásának lényegi hordozói. „Advent és a betlehemi csillag: Nagy Gáspárnak nem költői kép, hanem a Várakozás és a Születés szent misztériumának át-és újraélése."24 Ezért jegyzi le nyomatékosan számos kritika is: „Világképének nélkülözhetetlen eleme a vallás, az Istenhit, a bibliai motívumok számos versét átszínezik."25 Bár mindkettejüknél nagyon fontos műdimenzionáló szerepben és hasonló kontrasztképző, opponáló, analógia-megvilágitó - funkcióban is áll a mitosz, ez a mítosz azonban koránt sem azonos eredetű. Nagy László - néhány kezdeti periódusa után, ahol a keresztény vallási képzetek világlátásának az archaikus hiedelemelemekkel együtt még szerves részeit adták - az emberi természet pozitív tartományaiból és a mélyfolklór axiómáin növeszti emberfölötti erővé a humanitást és a morált. A keresztény Istenképpel szemben nála ez a mitikussá emelt, a kereszténység és az antikvitás előtti archaikus mítosz elveit felizzító emberi esély emelkedik transzcendens arányokba. Nagy Gáspár verseinek Istenképe viszont arról ad következetes bizonyságot, hogy a költő a földi létet s a mindenség működését kétségek nélkül s gyakran a sugárzó odaadás oldottságában, a keresztény Isten maximális lét fölöttiségének kontextusában érzékeli (Jegyezvén szalmaszállal, Betlehemi istálló-tűz, Csillagom - valami állatövben, Megadtad, Uram, Tékozlók imája stb.). Ez a fajta keresztény hangoltság Nagy Lászlónak csak a korai ciklusaira volt jellemző. Nagy Gáspár e nézetei, ítéletei így a Nagy Lászlóéhoz hasonló talajon fogant költészetekből jóval inkább a Kányádi Sándoréra emlékeztetnek. „A világban benne levő, de azt felül is múló feltétlen személyességhez és abszolút valóságteljességhez kapcsolódnak", miként „a számos versét átható „átszellemített mindenségkompozíciója is."26 Nagy Gáspár lírája eszmei, erkölcsi tartalmainak, de még történelemszemléletének egy részét is ebből a hitéből meríti. A keresztény Isten mint magatartási és mentális mérték, mint a létezés emberi normáit kiszabó szakrális szellemi arány nyilatkozik meg verseiben, amihez a történelem mozgása s a változó világ tényei is folyamatosan hozzámérhetők.

Műveinek ez a keresztény metafizikával telített arculata veti fel erősen lirikusi szemléletének Pilinszky János költői világával való szorosabb kapcsolatát is. Akárcsak az „evangéliumi esztétika" nagy programadójánál, a lét fölött nála is „Isten tenyerei" verődnek össze (Lehet, hogy nyár). A Pilinszky-líra áttűnései Nagy Gáspárnál természetesen nem a versszerveződést, a külső formát, s nem is a nyelvi konstruáltságot érintik, Pilinszky „architektonikusan zárt"27, tömör alkotásaival szemben az ő poétái formálása egészen más irányokba - főképp a szituativ-allúziv-ráutalásos, az asszociatív dimenzionálás irányába kiterjedő, lazább szerkezetű műképzés felé - mozdul el. Pilinszky hatása eszméiben is jóval rejtettebb sugárzású a Nagy Lászlóénál. De a külső, a láthatóbb gondolati és verstani burkok mögötti dimenzókban hasonlóképpen meghatározó jelentőségű e lira etikai és esztétikai súlypontrendszerében. E szoros párhuzamokat képző belső közösség természete a Németh Lászlót és Pilinszkyt minden különbözőségük ellenére is egybekötő rokonsághoz hasonlítható, ami nem a művek felszínén, hanem azok mélyvilágában mutatkozik meg. „Ahogyan nézték a dolgokat, szempontjaik egy azonos világban, azok váltak óhatatlanul hasonlóvá." 28  S meglehet, ez a Nagy Gáspár és Pilinszky esetében közös vallási normákból kiinduló viszony látszólag kevésbé a történelem, jóval inkább a transzcendencia erőterében zajlik, ez csupán a látszat. Nagy Gáspár Pilinszkyével érintkező istenhite éppúgy formáló erőként tér vissza a történelembe s kap benne evilági cselekvésértéket, mint a Négysoros, az Apokrif  szerzőjénél.

A Nagy Gáspárét a Pilinszkyével összekötő költőiség közös benső alapzatában álló keresztény mitológiai modell legfontosabb jegyeit „az evangélium toposzai, a bűnbeesés, a passió, a keresztre feszítés, a feltámadás, a megváltás, az apokalipszis, az utolsó itélet"29  adják. Ennek a modellnek a lirabeli funkcióját, valóságra vonatkoztatását tekintve Tverdota György Pilinszky-értelmezése mértékadóan illik Nagy Gáspár keresztény toposzkincsének alkalmazására is. Felfogása erős ellentétben áll azzal a nézetkörrel, amely szerint Pilinszky keresztény magatartásának „nincsenek közvetlen társadalmi vagy politikai komponensei".30  Megítélése szerint „Pilinszky költői programja szilárd vallási alapokon nyugvó, intenziven emberközpontú: a keresztény tanításnak a maga alkatához illeszkedő erkölcsi kvintesszenciáját szembesiti az esetleges, tarka mindennapi benyomások tömegéből hasonló töménységgel kivont tragikus kortapasztalattal".31  Ennek a tragikus kortapasztalatnak a mibenléte és társadalmi-politikai összetevői már a láger-versek körében is nyilvánvalóak voltak. A Rákosi-időkben írt Pilinszky-versekben pedig (Harmadnapon c. kötet, 1959) éppen úgy benne van „az ötvenes évek szörnyű atmoszférája", mint ahogyan Lengyel Balázs hangsúlyozottan érzékelte azt Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám c. kötetében (1957) is.32  Ez a közelítés nem vonja ki Pilinszky verseiből a történelmet, a társadalom jelen idejének és az emberi helyzetnek a keresztény toposzokon nyugvó képletesítését, hanem éppen ezeket az elemeket helyezi a költő keresztényi irányulásának földi optikájába. „A Pilinszky-vers így válik a történelmi jelen és a keresztényi tanítás drámai szembesítésének terepévé."33  A Nagy Gáspár-lírába Pilinszkynek egy ehhez hasonló értelmezése lényegül át. A maga Pilinszky-olvasatát ezért képes harmonikusan illeszteni a Petőfitől, József Attilától, Nagy Lászlótól feléje sugárzó közéleti és politikai költőiség tapasztalataiba.

Nagy Gáspár istenhite - a teljes életművet tekintve - ugyanakkor még a Pilinszkyénél is kiegyensúlyozottabb, egyértelműbb, kétségtelenebb. Nyoma sincs benne nagy pályatársa helyenként „rideg" fénnyel csengő Istenfelfogásának, annak „a Semmi tapasztalatával szembesülő „keresztény agnosztikus" magatartásnak"34, amely a „keresztény szimbolikával" „eleinte egy bűntudat félelmétől gátolt életérzést szembesít az Istentől magára hagyott, Istentől megfosztott világ kietlenségével."35  A Balassit, Adyt, József Attilát jellemző lázadásoknak, háborgásoknak is alig van jele. Ezeket a gesztusait Nagy Gáspár a diktatúrával szembeni társadalomkritikájának tartja fenn. Istennel való párbeszédét a harmónia akarása, bizonysága szelídítik a megbékélés tartományaivá, amire igen nagy szüksége is van evilági harcaiban, „földi pöreiben." A Nagy Gáspár-költészet „belső kisebbségi" karakteréhez ez a jelenség is hozzátesz egy vonást. Hasonlóképpen a határokon kívül rekedt magyarság Istenhitének egyes forrásaihoz, nála is a kirekesztettség, az így is vállalandó szembeszegülés, az önmentő harc kényszerében s a mindezek során „zaklatottá modernizálódó életgyötrelemben fogan az újfajta tragikus létérzet, ebből fakadnak fel újólag is az Istenélmény és az Isten-keresés messze futó hangjai."36  A huszadik század és az Isten viszonyát értelmezve is a Pilinszky Jánoséhoz hasonló következtetésekre jut. Pilinszky akként fogalmaz, hogy e „deszakralizált és deinkarnált világban" „a világiasság a világból végül is semmit se lát"37, vagyis „megvakultunk, sőt mi vakultunk meg egyedül és igazán". Nagy Gáspár pedig így szól, metaforáiban is hasonlóképpen, korához: „te kegyetlen század", „átrobogtál érzéketlenül és vakon a mindent Látón és Tudón" (Utazás (III.)). Isten-képének konstans erővonalait és bizonyosságát a pálya derekától „csökkenő bibliai allúziók", „szakrális-bibliás nyelvének" a Koronatűz után történő szekularizálódása, profanizálódása, vulgarizálódása38  sem rendítik meg. A keresztény motívumvilág effajta elmozdulása verseiben az evilági történések árnyaltabb megítélését, kifejezését szolgálja. (A „belső kisebbségi" állapot egyébként Nagy Gáspár dikciójában is tükröződik: akárcsak határon túli kortársainak nemzeti, szociális tartalmú verseiben - a mű az ő esetében „sem arról szól, amiről szól, hanem a lényeg a sorok között rejlik, a metaforák, a szimbólumok virágnyelve így a beszéd szükségállapota lett."39)

Pilinszkyhez Nagy Gáspár két verset címez, az első, a Pilinszky János emlékének ajánlott Némaság (1981) az előd életútjának meghatározó mozaikjait (láger-élmény, háború), ezeknek a pályamenetbe szűrődését s a szenvedésre és a keresztény világképre hangolt látásmód elemeit a személyes kötődések ívén szervezi emlékverssé. Pilinszky halála Nagy Gáspárt a döbbenet, a megzavarodottság „vízözöni pózában" éri, s a „néma árvaság" tudatát kavarja fel benne. A néhány évvel későbbi János P. - a hiány érzelemrobbanásainak a Némaság zaklatott képeiben történt megfogalmazása után - már elvontabb látószögből, kicsit Pilinszky sűrítő stilisztikumához is közelebb hajolva von mércét az életműről. A költő líráját „két part között" hídként ívelő hitnek nevezve, s ezzel verseinek legfontosabb világképi pólusait s a közöttük feszülő kapcsolatkereső szándékot metaforizálva, olyan erejűnek tartja az e pilléreken megképződött lírát, amely képes arra, hogy - a személyes vagy a történelmi értelemben vett - zuhanásában is megtartsa az embert. Nagy Gáspár versei a két líravilág között stilárisan közvetítő, apróbb Pilinszky-áthallásokat is tartalmaznak. Ilyen a Sztavrogin visszatér „tűhegyre szúrt" „ ragyogó lepketáborának" emléke a Prédául a vers Arany-allúzióval is egybeszőtt szakaszában („zúg a szemem / mint az éji bogár / s néz ki a feltűzött / gyűjteményből") . Ilyen a hazatérő, szelíd bűnöző látványa a Lehet, hogy nyár c. versben és az Apokrif apokalipszis-zuhatagának képeivel érintkező látásmód is a Tudom, nagy nyári délután lesz és A föld hangyaidejében bámult hőseim soraiban. Pilinszky epigrammatikus tömörsége üt át a Kérdés, a Kérdések kérdése, a rövid alkotásain. Ezek mind arra utalnak, hogy Nagy Gáspár a statikusabb, közös világképi vonulatok mentén a Pilinszky-hangütést is megpróbálja olykor, egy-egy motívum vagy rövidebb vers erejéig kifejezésmódjába szervesíteni.

Ezeknél jóval fontosabb azonosságok viszont a lét- és a történelemértelmezésnek azok a keresztény transzcendenciával érintkező tézisei, amelyek axiomatikus, nagy elvekként hatják át, szabályozzák és működtetik mind Pilinszky, mind Nagy Gáspár költői világképét, a létezésre vonatkozó ítéleteit. Ezek az átfogó, nagy gondolati erők a történelem isteni irányítottsága mellett a művészi küldetés metafizikai összefüggéseinek és az üzenettartalmú „írás", vagyis a „vers"-fogalom alfabetikus tartományokból való kimozdításának-kiterjesztésének folyamatai körül rajzolódnak ki. A Pilinszkyéhez hasonló bizonyságok mindenekelőtt Nagy Gáspár számára is, hogy ebben a világban (s ez számára már elsősorban a szocializmus kori Magyarországot jelenti) - részint - „a harag / lávájába hűlve kész a botrány" (Tékozlók imája) -, részint viszont „ha így zajlik a történet, persze ez is az Ő műve". (S ekként lehetséges, hogy „egy égbolt alatt bolyongunk tovább / a széppel és mocsokkal" - (A Döntnökökről)). A költői cselekvést, mint Pilinszky is több helyen kifejti ezt versben és esszében (Intelem, A „teremtő képzelet" sorsa korunkban, Ars poetica helyett), Nagy Gáspár is ennek a szakrális összefüggéseivel is az emberi világra roskadó, s arra árnyékot vető „botránynak" az ellenében képzeli el. Egyszerre evilági célú és a szakrális abszolútum felé irányuló törekvésnek, morális tehervállalásnak. Vagyis Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségéhez" (engagement immobilé)40  hasonló - noha annál jóval aktívabb, mozgékonyabb - küldetéses kötelességnek, a szenvedő embert képviselő tettnek. E gondolatszerkezetben a Radnóti Sándortól Pilinszky esetében „szenvedő misztikusságnak"41  nevezett művészi állapot már a szenvedés kimondása révén „aktív misztikussággá", vagyis cselekvéssé lényegül át. Az effajta szellemi konstellációban létrehozott irodalmi szövegben ugyanis analóg módon a Kristeva-i műalkotás-koncepcióval - a valóságos, külső, sorsbeli szituáció stilizált „írásbeli megjelenítésével" eleve „a jelentésadás munkája" megy végbe „a történelem jelen pontján, ahol ez a végtelen nyomatékos."42 Ez a jelentésadás pedig közvetlen szembeszegülést és tiltakozást jelent „inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma"43 ellen. S az alkotó oldalán ekként megképződő és megjelenő elkötelezettség, „a világ képtelenségének", a „gazdátlan abszurditás gazdátlan terhének" a vállalása 44 - ahogyan Pilinszky korábban leírta - Nagy Gáspár esetében is „magát a költőt kötelezi, egész életét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a tökéletes és végleges elnémulás kockázata árán is."45 A keresztény motiváció nemcsak e küldetés eszmei megfontolásában és irányulásában, hanem a közös példázatában is eleven: „A hivő lélek számára „minden fájdalom viselhető / valakiért, valamiért", az egyéni gyötrelem a Golgotán megfeszített Jézus engesztelésévé válik."46 E kontextus révén lesz a költő az „isteni" médiuma a földön botladozó világban: a pozitiv értékrend felé irányulás személyes vállalást is követelő, versekben kifejeződő inkarnációs „akarata": saját belső erőfeszítést, azonosulást is követelő sugárzása.

A Kezdetek óta c. vers a Pilinszky-esszékben kifejezett művészetfelfogás jól felismerhető analógiája szerint ad számot e keresztény elhivatottságú küldetésről. A műben a transzcendens személyiség látomása s a költőben rendületlen istenhitnek a leírása a mítoszok univerzális makrostruktúrájának áttűntetésével kap archetipikus kereteket. A poláris világképben egyértelmű az alkotói személyiség helye: a „perzselő szeretetben" járó isteni szándék lényegül benne hitté és cselekvéssé. Ez adja meg morális pozícióit is az istenivel ellentétes létpólusokat képviselők, „a csillagok szemeit bekötők", „a világosság nevében újra és újra sortüzet vezénylők" ellen. S Pilinszkynek az „írnokot", a minden korok költőjét a „kampó csöndjének", „a zihálásnak", „a hidegnek, árnyaknak", vagyis a szenvedés nyomainak (mint hírül adni itt „egyedül érdemes" dolgoknak) a jegyzésére szólitó Intelem c. verse iránymutatásához hasonló keretek között képződnek meg Nagy Gáspár költői szándékai is. A kétirányú, szakrális és földi elkötelezettség alakítja ki benne is a szenvedő emberre figyelő költői programot már költészete első óráiban:

már kezdetek óta a harmattal
telt üres bakancsokra meredek
hogy a visszatartott sírást hallom-e
átfestett hajnalok kivégző falainál

Nagy Gáspár az „Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papirra"47  közismert Pilinszky-gondolatát is több versében fogalmazza (és éli) újra a maga azonos metafizikai koordinátarendszerben működő érzékelési terében (Több mint halál, Nem ismered, Amidőn műhelygondokról szól a gondnok stb.). A „valaki fénnyel írdogál / de nem látható / és főleg nem betűzhető / a belső falakon fölragyog", a „ valaki fölülről vetít", a vers „lelke Istené, az romolhatatlan", a „mintha a Teremtő / nekik ajándékozta volna / kezdetben a verset" egymásba forgó tételeit a legszélesebb összefüggésekben a Valaki ír a kezeddel c. költeménye bontja ki, a vers zárványába fogva imák, zsoltárok képi-gondolati elemeit is. „Könyöködet Isten az asztal lapjára segíti /.../-érted? Nem érted? Valaki más ír / a kezeddel valaki kölcsönbe vette kezedet / És most futtatja könyökhajlattól lazán /.../ Nem tudom Istenem érted-e a gondom, ami a Tied is? / Ha igen - az egész világ része kezed mozgásának / könyököd hajlásának - - -/ bár éjszaka van, de világít reggelig / leszállhat rá minden: / porban és fényben meghempergett betűk / ezer s millió darabja". Nagy Gáspárnak az e versben is kifejeződő nyelvszemlélete, miképp korábban a Pilinszkyé is, határozott negációval reflektál a nyelv önelvűségét hangsúlyozó filozófiai látásmódra, amely - többek között - Michel Foucault munkásságában rögzült koncentrált ítéletté. A Foucault-féle beszédmodellt, ami „tagadja tehát azt, hogy az egyes diszkurzusoknak transzcendentális eredője lenne, a „ki beszél?" kérdésre a válasz az, hogy „a Szó maga"48, a transzcendens „írás", az isteni eredet centrumából a teljes lírakoncepció súlyával opponálja, illetve gondolja el másképp. (S mivel a probléma hajszálgyökerei a „hit" vagy „nem hit" csomópontjához vezetnek, ez a polémia már az esztétikumon kívüli terepeken zajlik tovább.)

A nemcsak a papírra, hanem a történelem, a tények szövetére egyaránt író Isten képzete, illetve ezzel összefüggésben a valós történéseknek is üzenettartalmú jelsorként való felfogása mozdítja ki a Pilinszkyéhez hasonlóan Nagy Gáspár írásaiban is a verbális-alfabetikus üzenet (a nyelv révén létrehozott, a  grammatizált  „vers")  fogalmát  is  hagyományos  kereteiből. Pilinszky transzcendens értelemkereső tekintete Nagy Gáspár felfogását előképezően látja meg Auschwitz vitrinben felhalmozott tárgyain egy másféle, egy ábécén kívüli jelsor kódjait. Azt a nyelvi jelektől független jeltartományt, aminek olvasatában a kínzószerszámoktól „az utolsó elhányt bádogkanálig"49 „föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi",50  hogy ezek is „a kor betűformái", „valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják", olyanok, „miknek kibetűzésére alig tettünk valamit."51  Mindezekkel Pilinszky gondolataira visszafénylően párhuzamosak Nagy Gáspár felismerései is. Elsőként az abba a mondatba tömöritett jelérték -kitágítása, amely szerint „a síkra mért ütések is jelek" (Álom-appendix a 93-as esztendőhöz), s így létezhetnek „nem nyelven" íródott versek is. Ezek - kiszabadulva a versfelfogás hagyományosan textuális kereteiből - nem szavakból, betűkből állnak, hanem valóságtények konstellációiból: kódszerű, jelentéses világsors­darabok maguk is. Ez a mindenség változásaiban, a történelem nyers áradásában közvetlenül álló nem-grammatikai „vers", ami természetesen nem szó és nem hang, hanem szituáció, történés vagy „nyom", sokszor pontosabb lehet, mint a nyelv morfémáiból építkező. „A helyzet maga volt vers / mégpedig olyan tökéletes / aminőt a hangok / egymásutánjában / formált kiejtett aztán leírt / szavak mindenképpen csak közelítenek / de soha el nem érnek" (Prédául a vers). A versminőség effajta elképzelésében a „műben" nem a történelem (a sors) és a versek közé iktatott „médium", azaz a költő szól már, hanem közvetlenül és cáfolhatatlan dokumentaritással A valóság égető nyelve. A Czesław Miłosztól átvett idézet is (e vers mottójában) ezért erősödhet nemcsak Közép-Európa politikai körülményeire valló, nyelv, valóság és költészet új viszonyaira mutató képletté, hanem az egész század nyelvet, valóságot és költészetet szembesítő drámájának mélybe hatoló villanófényévé is. „Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet." Akkor és olyan történelmi helyzetekben válhat különösen funkcionálissá „a valóság beszéde", amikor diktatúrák vagy más történelmi álságok miatt - miképp e vers is írja - „A nyelv már nem ad világot / a világ ad bábeli nyelvzsarnokokat, szóterroristákat / teremtődnek a nyelvi Nagy Ponyva alatt /.../ hercegi tapsalattvalói egy közepes kreatúrának."

A magát kimondó világ a dolgok nyelvén, az emberi környezet és az ember állapotainak jelrendszerével beszél. A rendszerváltozás utáni új társadalom szót sem kapó kisemmizettjei helyett ezért szólhatnak például „a fák / a rozzant házfalak / és az eladott gyárkémények" is. S nemcsak a tárgyak, hanem a valóság történései is jelek, így a halál is (Halála kellett, halála jel volt). E nem verbális tények Nagy Gáspár versvilágában, a kommunista diktatúra idején, éppúgy „a század betűformáit" jelentik, mint korábban Pilinszkynél a náci haláltáborok tárgyainak halmaza, s ennélfogva tanúságtevőként ítélhetnek a korról: "létezhet verstanú / számtalan: befelé robajló csöndek / kopások, szívromok, vértanú-hallgatások" (Tanúvallomás). A „nyelvből" alkotott és a „nem nyelvből" való „vers", vagyis szöveg és jelentéses valóságdarab ebben a gondolati rendszerben egymás számára átjárhatók, s dimenzióik szétválaszthatatlanul össze is keveredhetnek az adott versfikciókban. Így eshet meg, hogy „a szóközökben mintha vonatok gázolnának / át a kisalföldi rozstáblákon" (Három szívütem), másutt pedig „az írógép-vonat" hoz „verseket" s „kisikló életeket, vagonokat" (Forduló év), a zsiráftemetőben pedig, a mártír holtak csigolyái között jár a vers a „kihunyó sötét csontozatban" (Éjfél a  zsiráftemetőben).

E mű-mibenlét és műfunkció-értelmezés szerint a „vers" erőteljes mozdulattal lép ki a szűkebben értelmezett „irodalom" területéről is. A „verset" világtényezőként, nem kizárólag alfabetikus-fonematikus módon felfogó szemlélet optikájában a lét jelei, eseményei is közvetlenül „kibetűzhetők". A vers „nyelvtelen nyelven" is írható, s akár „a nagy vizeknek mormolása" is lehet a nyelvtana (Utazás (III.)). Ez a felfogás elemien tördeli szét a határt a „szöveg" és az élet, a történelem valósága között. A történelem folyamában: az időben levést a mű és „nem mű", a szöveg és a történés egymásba villogó közös értelmezéseként, a létre irányuló közös analízis reflexhálózatában mutatja meg.

Nagy Gáspár versfelfogásának a Pilinszkyével érintkező aspektusa az is, hogy a „költemény" fogalmát az alkotói személyiségtől külön vagy fölötte álló, egyszerre transzcendens és evilági viszonylatokban mozgó szubsztanciaként föltételezi. A szerző szerepe abban áll, hogy „rátalálhat" a versre, annak médiuma lehet, de a „vers" tőle függetlenül is „van". A költemény az, ami a maga terepeire irányíthatja, sőt meg is keresheti az embert: „a vers velem történik / előttem nekem / zúdul át rajtam". Az így működő vers természetét nagy ívűén összefoglaló Prédául a vers címében is példázatosan jelöli meg, hogy a vers olyan „préda", amit az író ugyan megfoghat, zsákmányul ejthet, s lekötözött kalózként a „mű" akkor helyette is vallani fog, de az „álom-fúrta kút" gyakran fölhúzhatatlan vagy töredékes, esetleg „halántékon lőtt" verset rejteget (Kút, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött). E Próteusz-versnek a legkülönbözőbb alakváltozatai vannak, lehet például „nyakba s bokára / keringő bilincses verslánc", „versrepülőgép", „üvegből való vers" s teavizbe dobható, „hóbarna versostyaként" a kávéba kavarható is, sőt asszony metamorfózisában is a költő elé állhat („Egy vers jön / fölzörget éjjel / hozza gyönyörű testét / reggelig kínálja magát"), s még „a mókusok is versként hullámzanak.". De mindegyik különálló szuverenitás, textuális formájában is az „időben", a „történelemben" van, hiszen már a szöveg testét megalkotó szavak is eleve külön identitások. Mint önálló szubsztanciák léphetnek át mindenféle földi korláton: „idők jövendőjében / úsznak / viszik a múltat is / túsznak" (A szavak). A költőtől jól megirt, „megtalált" vers pedig halhatatlan, azt nem temetik, az kiáll az időből, a halálból, mint a Petőfié, kisodródik onnan, s tovább pörgeti a folytonos jelen felé a szél (Segesvári nyár).

A Nagy Gáspár-művilágban lépten-nyomon megnyilatkozó s a Pilinszky Jánoséval azonos bölcsőből feltekintő versértelmezés a kor tudományosságában sem izolált, ott is megképződtek a művészi szöveg és a valóság viszonyának hasonló értelmezései. Így például az irodalmi textus és a „létezés" közötti kapukat a korábbiaknál jóval szélesebbre táró, Jurij Lotmantól Siegfried Schmidten és Petőfi S. Jánoson át Júlia Kristeváig vezető kortárs szövegnyelvészeti kutatásokban.52  Kristeva egyes tézisei például akár Nagy Gáspár versszemléletének egzakt-definiativ párhuzamaiként foghatók fel. Szerinte „a szöveg nem grammatikális vagy agrammatikális közlések együttese, hanem az, ami a nyelvben - amelynek emlékét felidézi - éppen a jelenvaló jelentésadás különböző rétegei összeillesztésének a sajátosságán keresztül kiolvasható: a történelem". „Vagyis a szöveg ahelyett, hogy valamiféle mozdulatlan valóságot gyűjtene csomóba - utánozna -, mozgatható színteret teremt a valóság változásában, amihez maga is hozzájárul, és amelynek tartozéka ."53 S egyes újabb filozófiai nézetek is szinkronban állnak Pilinszky és Nagy Gáspár egyszerre metafizikus és pragmatikus versfelfogásával. Ez a gondolkodás a „radikális ismeretelméleti és ontológiai kétely"54 helyett azt állítja, hogy „megismerésünk, vagy általában az ismeretek szerkezete nem teszi lehetővé a metafizikai vizsgálódások kiküszöbölését. (...) Durván fél évszázad kellett hozzá, hogy ma már sok komoly filozófus ne szégyellje leírni, hogy egy kérdés, nota bene egy kérdés, aminek értelme van, metafizikai"55 Tudományelméleti szempontból a metafizika értelmét és az Intelligens Teremtő gondolatát visszaemelő elveket jelenítenek meg a nemzetközi tudományosság számottevő jelenkori törekvései, koncepciói is.56

Ezek a kérdések viszont már túlmutatnak Nagy Gáspár költészetén. Ami tőlük függetlenül is bizonyosnak látszik: ez a líra a Nagy László-örökség mellett a Pilinszkytől korszakosan átvilágított szenvedő emberi létezés és a szakrális tartomány felől is erős ösztönzéseket kapott a költészet fogalmának kitágításához s a verset történelembefolyásoló eszköznek, tudatformáló erőnek, a szolidaritás kifejezőjének valló közéletiségéhez, így műveinek politizáló aspektusához is. Nemcsak a maga eredendő életessége, Nagy László és Kormos hatni akarása, hanem Pilinszky szakrális és történeti szemléletének analóg elvei révén is terjeszti ki hatalmasan a vers fogalmát s teszi a diktatúra elleni mindennapi lázadás részévé, a történelem alakítójává. A „versből", az irodalomból kilépő, a nyelven, a beszéden, a grammatikán keresztültörő versei botrányok, betiltások, a hatalom folytonos provokálásai, színvallásra kényszerítései során lobbannak rá a konkrét idő hullámzására, s lesznek életté, történelemmé.
E szemléleti és poétikai elvek kristályosítása mögött a maga teljes súlyával állt ott Pilinszky János tapasztalata. Az a Nagy Gáspárt megelőző, transzcendens és világi gondokat egybeszövő, s már a fiatal költőtől pontosan meghallott „sűrű" üzenet, hogy az „imák és versek, majd / sugárban ömlő versimák: / gyönyörű kísérletek az elhengerítésre" (Valahai boldog följegyzés), hogy a „roskadó házfalat", az „éjszakát" aládúcolni képes költemény, az „élére állított vers" valóban nagyon sokat tehet (Benézünk majd a Múltidőbe...ősszel), s hogy a „világ énekei" valóban ott lengenek „a világ érdekei" fölött.


JEGYZETEK

1.  Vekerdi László: A lélek csendje (Pilinszky Németh László életében) In: V. L. : A sorskérdések árnyékában.. 1997. 62.
2. A hagyomány szerepe a fiatal magyar lírában. Domokos Mátyás beszélgetése Kormos Istvánnal. In: Kormos István művei. 1995. A szöveggondozás, az utószó és a jegyzetek Nagy Gáspár munkája. 281.
3. Uo.
4. Kormos István: Riportvázlat. In: uo. 305.
5.  Költő a millennium küszöbén. Nagy Gáspár a diktatúra tiltásairól, a demokrácia csapdáiról és a jövőről. Osztovits Ágnes beszélgetése a költővel. Magyar Nemzet, 1999. dec. 31. 5.
6. Idézi: Görömbei András: Nagy Gáspár újabb versei. In. G. A. : A szavak értelme. 1996. 228.
7.  Görömbei András: Nagy Gáspár földi pörei. In: G. A. : „Kiviszi át...?" 1986. 271.
8. Karádi Zsolt: Abból a jászolból... - Nagy Gáspár költészetéről - In: Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem. 1994. (Utószóként) 65.
9. „Gyémánt-arcú kőszáli léleknek" Ratkó József nevezte Nagy Lászlót. In: Ajánlás a Hogy a virág megmaradjon c. versantológiához. 1979. 3.
10. Tamás Attila: Líra a XX. században. 1975. 101.
11. Uo. 102., 16.
12. Görömbei András: Nagy László költészete. 1992. 307.
13. Görömbei András: Nagy Gáspár földi pörei. In: G. A. : „Ki viszi át..." 1986. 269.
14. Kormos István: Délutáni beszélgetés... Válasz Bertha Bulcsú kérdéseire. In: K.I. művei. 1995. 272.
15. Görömbei András: Nagy Gáspár újabb versei. In: G.A.: A szavak értelme. 1996. 231.
16. Uo.
17. Tamás Attila: Weöres Sándor. 1978. 77-78.
18. Kenyeres Zoltán: Tündérsíp. - 1983. 98-99.
19. Weöres Sándornak a Diárium 1943. decemberi számában Ungvárnémeti Tóth Lászlóról írott tanulmányából idézi: Kenyeres Zoltán: uo. 99.
20. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. 1994. 196.
21. Márkus Béla: A költő egyszemélyes pere. Nagy Gáspár: Múlik a jövőnk. In: M. B. : Démonokkal csatázva. 1996. 136.
22. Ablonczy László: Nagy Gáspár utolsó szalmaszálai. Reformátusok lapja, 1999. XII. 19.
23. Uo.
24. Uo.
25. Karádi Zsolt i. m. 63.
26. Bertha Zoltán: Vallásélmények és transzcendencia-képzetek az újabb erdélyi lírában. Bárka, 1999. 4. 62.
27. Tverdota György: Pilinszky János. In: Pannon Enciklopédia. 1996. Főszerkesztő Sipos Lajos. 375.
28. Vekerdi László i. m. 66.
29. Tverdota György uo.
30. Kulcsár Szabó Ernő i. m. 73.
31. Tverdota György i. m. 374.
32. Lengyel Balázs: Az összes Pilinszky. In: Irodalom, politika, élet (1945-1979). Szerkesztette Márkus Béla. 1997. 253.
33. Tverdota György i. m. 375.
34. Kulcsár Szabó Ernő i. m. 74.
36. Bertha Zoltán i. in. 59-60.
37. V.ö.: Pilinszky János: A „teremtő képzelet" sorsa korunkban. In: P.J.: Kráter. 1976.108.
38. V.ö.: Márkus Béla i. m. 143.
39. Karádi Zsolt i.m.62.
40. Pilinszky János: Ars poetica helyett. In: P. J. : Kráter. 1976. 113. „Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé – s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé, mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha - túl az emlékezet lehangoló illúzióján - nem épp a múltban érezné meg először a konkrétumok ízét, a konkrét cselekvés lehetőségét, a mozdulatlanságban először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát - anélkül, hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni."
41. Idézi Vekerdi László i. m. 67.
42. Júlia Kristeva: A szöveg és tudománya. In: Irodalomszemiotikai tanulmányok. 1979. 91. Fordította Horváth Andor.
43. Pilinszky János: A „teremtő képzelet" sorsa korunkban. Uo. 108.
44. Pilinszky János uo. 114-115.
45. Uo. 116.
46. Karádi Zsolt i. m. 69.
47. Pilinszky János: A „teremtő képzelet" sorsa korunkban. In: uo. 109.
48. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. 1997. 255. Bókay Antal részletesen kifejti Foucault koncepcióját.
49. Pilinszky János: Ars poetica helyett. Uo 112.
50. Pilinszky János: A „teremtő képzelet" sorsa korunkban. Uo. 109.
51. Pilinszky János: Ars poetica helyett. Uo. 112.
52. V.ö.: pl. :„A szerző által létrehozott szöveg bekapcsolódik a szövegen kívüli kapcsolatok bonyolult rendszerébe, ezek a kapcsolatok a különböző szintű, a művészi alkotás korábbi tapasztalatainak általánosításából származó nem művészi és művészi normáknak a hierarchiájával bonyolult kódot hoznak létre..." „Az önmagában vett műalkotás egy bizonyos kulturális kontextus nélkül, a kulturális kódok bizonyos rendszere nélkül „érthetetlen nyelven írott sírfelirathoz" hasonlatos. J. M. Lotman: A szöveg és a szövegen kívüli művészi struktúrák. In: Stilisztikai tanulmányok. 1976. Fordította Köves Erzsébet. 114., 99.
„A szélesebb értelemben vett szövegen kívüli jelentéstényezőkhöz tartoznak a helyzet (szituáció) - tényezők, vagyis a jelentést kiszélesítő és / vagy olyan árnyaló történetek, amelyek a megértésre és az átélésre vonatkoznak." Siegfried j. Schmidt: Bevezetés egy szövegszemantikai irodalomtudományba. In: Irodalomszemiotikai tanulmányok. 1979. 66.
53. Júlia Kristeva: A szöveg és tudománya. Uo. 91., 86. V.ö. továbbá: „Az irodalmi szöveg jelenleg áthatol a tudomány, az ideológia és a politika - mint discours - felületén és arra vállalkozik, hogy összevesse, felbontsa, majd újra összegyúrja őket." Uo. 91.
54. Bókay Antal i. m. 249.
55. Huoranszki Ferenc: A metafizika esélyei. Holmi, 1998. május. 720. „Az adott filozófiai probléma megoldása a szemantika elefántján áll. De min áll a szemantika elefántja? Ijesztő jelek azt mutatják, hogy a metafizikán.."
56. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Magyar Tudomány, 1998. 5. 602-616. Lásd még: Heller Ágnes: Néhány utólagos megjegyzés Tóth Tibor írásához. Uo. 617-621.


Jánosi Zoltán
Jánosi Zoltán: Idő és ítélet. Miskolc, Felsőmagyarországi Kiadó, 2001. p. 223-244.


< vissza