Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A távozás idilli tragikuma

NAGY GÁSPÁR: TUDOM NAGY NYÁRI DÉLUTÁN LESZ

Nagy Gáspár a nemzetben látó költők sorából is egy fejjel kimagaslik, azzal, hogy a nép sorsát a létfilozófia horizontján látja és láttatja, sőt, amennyire költő teheti, meg is ítéli. Új könyvének kötetkeresztelő költeményében rejtett parado­xon, hogy a cím: Tudom, nagy nyári délután lesz - idillt sejtet. E sejtelmes félmondatból mindenki inkább keresztelőre, esküvőre gondolna, legkevés­bé a halálra, amely „eljő akkor váratlanul..."

A vers látomássá fokozza föl életünk ama való­ban nagy pillanatát, a lét rövid evilági szakaszának záróakkordját. „Mintha ezer fúrópajzs / dolgozna alant, kipúposodik a föld / s homorul az ég, akárha óriások / tartanák vissza a levegőt tüdejükben / vibrálni kezd és fényesedni minden". A halál földi díszletei a közeli fölmenők halálának drámájából mindőnk számára adnak egy átélhető, elképzelhető modellt a töredékperc, sőt, a másodperc-fragmentum elképzelésére, amelyben átevezünk ama távoli tartományba, ahonnan - tudomásunk szerint egy nagy kivételtől, Jézus Krisztustól, Isten fiától elte­kintve - nem tért meg utazó. A halál valódi lénye­gét, az átlényegülést viszont csak saját mitikus kollektív archetípusainkból és egyedi látomásaink intenzitásából képzelhetjük el. Nagy Gáspár versében a végítélet János jelenések-béli harsonáinak képe vetül elénk, kombinálva egy képzeletbeli élet-­filmforgatókönyv víziójával, amelyben az Isten or­szágába érkezett lélek a főszereplő és a rendező nem más, mint maga a Teremtő. Végül is, mint a rendkívüli költői teljesítmények boldog birtokosai, Nagy Gáspár is dupla telitalálattal teremtett kötet­címet is. Ugyanis a névadó vers végigolvasása után nyilvánvaló, hogy az idillvárásban sem csalattunk meg. A költő saját halálát előre végigélve az istenhit bizonyosságával tudja, hogy az utazó boldog és harmonikus révbe ér. Onnan, az elképzelt valóság imaginárius-transzcendens élményéből visszate­kintve jogos e szemlélet.

Ám a kötet többi költeménye a „még inneni" nézőpontból, a földi siralomvölgyben, a testkön­tösben vergődő lélek és szellem látószögéből élteti át velünk az elmúlás tragikumát, amely így wagneri vezérmotívummá erősödik. Akkor is, amikor az életerőről vall, hiszen az élet és a halál egymás szerves kiegészítői és folyományai. Akkor is, ami­kor Dean Morartyval álmodik, közös, öt ixes nem­zedékünk nagy idolumával, a lázadó beat-regényt, az Útont teremtő Jack Kerouac kedvenc főhősével. Ám Nagy Gáspár nemzedékének - nemzedékünk­nek - már nem adatott meg a boldog tévhit, amely az intenzitásban, a percbe sűrített végtelenség él­ményében találja meg a halhatatlanságot. A költő helyette kapta a hit kegyelmét és ama - Pilinszky által is - gyakran emlegetett teremtő képzelet ere­jét, amely a halálfélelemben is fölleli az elveszített Kerouac-i gyermeteg életerő vitalitását. „Naponta jönnek rossz jelek / barbár és szelíd figyelmezte­tések / hogy nem vagyunk halhatatlanok." Nagy Gáspár korábbi köteteiben a képek érzékletes, mondhatni: érzékiesített fegyelme nyűgözött le bennünket. Az új könyvbe beleköltözik az a fanyar­-kesernyés, groteszk, ősziesen őszülő kerubian pika­reszk báj is, amit a költő egy vérbeli prózaepikai kötetben (augusztusban, Ludvík Jahn nyomában, 1995) kísérletezett ki.

Az önzetlen és hívő ember a halál tragikumát a másik ember, e kötet esetében a jó barát távozásán érzi át igazán. Erre világít reá a Temetek - halálra ébredek című nagyléptékű verslátomás. A szeretett lény távozásakor a földi dimenziókba rekedt hívő embert sem vigasztalja pillanatnyi fájdalmában még a megváltás bizonyossága. A vers egyetemes tragikumában láttatja meg velünk a sok-sok pillanatot, amely ellen a képzelet olykor valóban úgy védeke­zik, hogy sorozatban, előre éli át minden szeretett lény múltbéli és majdani halálát: „de hajnalig min­denkit eltemettem / aki még kedves volt szívem­nek". A metafizikai lét kínját - amely szerint a semmi folytonossága megszakad, létrejön az élet, hogy aztán visszatérjen a nagy, egyetemes semmibe - úgy érezzük át a költeményből, hogy a költő személyes élményeit is sajátunkká lényegítjük. Az igazi költő olyan evidenciaérzetet, még pontosabban: fölismerésélményt ajándékoz nekünk, hogy a vers­világban megmerítkezve a szó empirikus értelmé­ben is elhisszük: a mi legrejtettebb gondolatainkat testesítette szavakba. Amikor pedig kimondja, hogy a szakadatlan gyász elől csak úgy menekülünk meg, ha mi magunk térünk meg Isten országába („lenne még egy »könnyű« megoldás: ha én megyek elő­re"), egyenesen déjá vu élményt élünk át, a legmagasabbrendű befogadói katarzis mennyei gyö­nyörét. Ha már ennyire egyértelmű, hogy átutazók vagyunk e földön, s ha már ennyiszer át kellett élnünk az Apollinaire-i „e földön többé sohsem látlak" érzés elemi kínját, legyünk végre mi magunk a földi gyászünnep alanyai és tárgyai.

Mintegy kopjafára vésett sámán-varázs-szöveg­ként rímel az érzésre egy különös Ratkó-sirató verspróza (Az Antigonét fordító Ratkó József). E versnél is tanulmányozhatunk valamit, amit egyedül Nagy Gáspár tud a költészetben így. Az emelke­dett, szomorú méltósággal szavalható orátori szö­veg csodálatos természetességgel finomul történelemidézővé. A korán elment nagy költő, Ratkó József siratása vádiratként vetül a kor falára. Nagy Gáspár Ratkó és Szophoklész szellemében vádolja a távirányított zsarnokság helyiérdekű vazallusait, az örök Kreónokat, kik azért nem engedték soha színpadra még 1986-ban sem Ratkó József csodála­tos fordítását, mert érezték és tudták, hogy a költő Antigoné szavaival a 301-es parcellában, temetők árkaiban, jeltelen sírokban nyugvó 1956-os hőseinknek kér méltó gyászünnepet és keresztényi temetést. Nagy Gáspár puritán és drámai szagga­tottsággal kiáltja az arcunkba, hogy a „reménykedés zsenije", Ratkó József már 1989. szeptember 13-án, halála napján érezte, hogy a látszólag elbukott hata­lom zsarnoksága új köntösben, új címerrel éled újjá, mint afféle virágnak álcázott főnixmadár. S nem csak a zsarnokok kreóni szívósságának, hanem saját „kreténségünknek" is köszönhetjük, hogy a „régi-új kreónok" 1996-ban, a költemény megírásának évében újra „teszik a dolgukat". Költőnk pillanatok alatt tovább tágítja és egyetemesíti a gyász hori­zontját azzal, hogy Ratkó Józseffel, az édes sírású, szuszogó csecsemő nemzet költőjével együtt si­ratva emlékezik Nagy Lászlóra, a Hamlet arcú köl­tőóriás angyalra, és a népi szürrealista örök Yorick-ra, Kormos Istvánra is. E nevek magukba foglalják szimbolikusan is, valóságosan is annak a költészet templomnak főhajóját és oltárát, amelyben Nagy Gáspárt keresztelték, majd bérmálták apostoli lírikussá.

A történelmi és az újszövetségi analógiák szervesítik intranzigens költészetté a keserű, közvetlen kifakadásokat is: „Hiába karácsony / betlehemi jászol / hiába hó és márvány / hiába a Háromkirályok / ha még mindig / és háborítatlanul / alkalmi kis heródesek / útonállják / gyilkolásszák a nyelvet / meg a kisded reményt:/ a megváltás bizonyosságát." Eme „Újszö­vetségi" kapitányok? - a kék-márvány köz-szolgálati ciklusból - című költeményben az újdonsült balol­dali médiadiktatúra rémét egyszerre kárhoztatja a magyar nyelv és a magyar költészet ellen elkövetett neofita merényletekkel. Ám végső soron, metafizi­kai síkon a vers örökérvényű üzenete úgy kódolha­tó, hogy az emberiség elkorcsult kis heródesei mind a mai napig akadályozzák a Megváltó második eljövetelét. Nagy Gáspár történelmi-gondolati lírá­jának árnyaltságában elfér a nietzschei gondolat is, az Imígyen szóla Zarathustra című beszélyből:„Nem a bűnötök, a megelégedéstek kiált az égre, még a bűnötökben való fösvénységtek is az égre kiált!"

Koronatűz, Földi pörök, Kibiztosított beszéd... Nagy Gáspár régibb, híres kötetei immár emblematikus értékké finomultan és egyetemesülten fémjeleznek egy költői magatartást, amelynek versbéli reinkar­nációi üzennek az embertelen sorsra kárhoztatott nemzetnek, az emberibb sorsért imádkozó husza­dik századvégi embernek arról, hogy érdemes... Élni, szenvedni, hiszen eljön az az idő, „amikor vége a loholásnak / vége a szökéseknek is / már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birto­kunkra / a jó visszatérést / ámen" E költészet, amely a legtisztább magyar nyelv dús televényéből fakad, biztatást és reményt nyújt arra, hogy az ember számára megadatik életének csúcspillanataiban Is­ten látásának birtoklása: „Egyszer mindent az ő szemével látunk / jót és rosszat / a tékozoltat és tékozolhatatlant.” S megérthetjük és átélhetjük a majdani távozás tragikumának idilli pillanatait.


Pósa Zoltán
Árgus, 2000. 2. sz. p. 61-62.


< vissza