Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A kert gazos

NAGY GÁSPÁR VERSEI

Nagy Gáspár váteszes költő. Váteszes a szó romantikus értelmében. Verseiben a leírt gondolatnak mindenkor morális üzenete van, bennük az esztétikum mindenkor transzponálódik etikummá, magát Nagy László utódjaként deklamálja („Írom utánad, amíg bírom").

Nagy Gáspár költészete a szocializmus alatt indult és virágzott ki, az elmúlt rendszerek morális tagadása volt az alapja. Költői képeiben (inkább, mint a sorok között) mindig ott bujkált ez a tagadás, ez adott tartást, erőt költőnek és költészetnek egyaránt. Aztán ez adott életerőt is — csak azért is —, ez a nembeli léptékű oppozíció. Ez az oppozíció a rendszerváltás ünnepi napjaiban megszűnik. Kérdés volt a hogyan tovább, mi lesz ezentúl a költő műveinek kiindulási pontja. Vagy fundamentuma inkább.

Sajnos alig néhány hónapot kellett aggódni , mert nem jött el a Kánaán, melyben a váteszes költő ímmár csak himnuszokat zenghet. Nagy Gáspár kénytelen találja meg megszüntetve-megőrizve a régi-új hangot és alapállást. Csakhogy amíg a szocializmussal szemben vegytiszta életerővel lehetett opponálni, addig a demokráciában sokkal nehezebb a magukat a hatalomért kiárusító barátokkal szemben — ismét csak morális alapon —- fellépni. Ez a keserű, egyre komoruló hang már megjelenik a költő előző kötetében, a Mosolyelágazásban (1983) is, és ez válik különösen erőssé a mostaniban. A Fölös ébrenlétem, a harminc „meglepetés költemény", jutalom a költőnek, minthogy szinte akaratlanul íródtak — mondja. Hogy legalább ez a harminc legyen együtt, ha már arról szó se lehet, hogy együtt legyenek a régi harcostársak, barátok, akiket szétvetett és elsodort a hatalom és az érdek. Nagy fájdalma ez Nagy Gáspárnak, aki ízig-vérig közösségi ember.

Bizony, ama csodás május után csőstül jönnek a nagy csalódások. Az „átlelkesült tartomány" népe hamar rádöbben, hogy az a május is „meddő marad". Mert nem sikerült az örökölt kert (lsd. Magyarország) megtisztítása sok szennytől és gaztól, sőt mind piszkosabbnak és gazosabbnak látszik, mintha már beértek volna a kertben lakók bűnei a bukásra, egy „züllött kis apokalipszisre".
A kert e kötetben egyértelmű szimbólumként működik, ahol az őrök, a „vigyázók", a régi barátok íme zsoldosokká lettek, és már nem vigyázzák, hanem félik a talán eljövendő hajnalt. Miközben a kert szomszédságában „balkáni bujdosókká váltak a 3 királyok". E komor képre csak az a vigasz, hogy a kert természete, hogyha nem segítik, akkor időnként bizony magától is megtisztul, ahogy megtisztul a csalódott költő is az újabb és újabb számvetéskor, útban az elmúlás felé.

Előttünk áll tehát az életigenlő Nagy Gáspár ellenpontja, az a költő, akinek immár az elmúlás a főmotívuma, és nem az élet. Költészetében egyre több a nekrológ, ahogy távoznak az élők sorából a még megmaradt barátok. De úgy készülődik versről versre Nagy Gáspár is, mintha már a hetvenedik évéhez közeledne, holott még messze van az ötven is. Szörnyű ez a komorság. Bár jogos. És mindez — hangulat fundamentum és stílusváltás — benne van a kötet címadó kulcsversében, a Fölös ébrenlétemben. A költő rosszkedvének oka először maga az öregedés. „Meszesednek a csigolyáim / szaporodnak a rigolyáim". A rosszkedv oka eztán az illúziók, a barátok elvesztése ebben a nagy tülekedésben és acsarkodásban, a lírai érdekszférák szabadversenyes felosztásánál (is.). A rosszkedv oka, hogy a „régen hitt igazság: / már csaknem egy teljes féligazság", amit mindenki mond, csak mond, de senki se hiszi, amit mond; a rosszkedv oka, hogy költőnk most kezd el félni, akkor, amikor nem is kéne félni, és oka, hogy nincsenek etikus mértékek, mert a nyers érdek képezi az egyetlen értéket. Ebben a világállapotban pedig oly nehéz megmaradni őrzőnek, ébrenlétben — tudván, hogy fölösleges. Pedig jobb lenne aludni „ — csak gyerekként — / úgy mint régen!".


Sultz Sándor
Esti Hírlap, 1994. szeptember 28. p. 7.


< vissza