Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

"Múlik a Jövőnk"

NAGY GÁSPÁR VÁLOGATOTT VERSEI

Későn kezdte a versírást, 21 évesen. (Ő maga írja, Hozzátenném: a költészet korát tekintve is későn.) Mégis meglepő korán, 41 évesen jutott el Múlik a jövőnk című válogatott verskötetéig. Nem Szabó Lőrinchez képest korán, akinek ennyi idősen már az Összegyűjtött Versei jelentek meg, főleg nem Nagy Lászlóhoz képest, aki válogatott versei kiadásakor 31 éves ha volt, Juhász Ferencről nem is szólva, aki 28 éves A tenyészet országa idején. Na de mikor volt mindez?! A negyvenes évek elején, majd 56-ban, 57-ben. Akkoriban a költészet nagyhatalmában, magyar földön a vers még igencsak hajnal-arcát mutatta. Semmi sem látszott abból az időből, melyben Nagy Gáspárral szólva: „homorul már a reggeli árnyék / s a harmat úgy csörög a bokámon mint a bilincs." Az a költő is, akinek bokáján nem egy hasonlat, hanem valódi bilincs csörgött, még ugyanazt érezhette, mint bármelyik XIX. vagy XVI., vagy még korábbi rab költőtársa: mindenét elvehették, kivéve benső szabadságát, gondolatait, teremtő munkáját; természet és költészet megrendíthetetlennek látszó harmóniáját; szimbiózisát hajnallal és harmatával. De Nagy Gáspárnak már nem ez az ideje. Kinek bokáján már a harmat is úgy csörög, mint a bilincs, a költészet trianoni állapotában van. Hazája után, amely még a század elején csúszott alá trianoni gödrébe, mostanra még bensőbb hazája, a költészet is erre a sorsra jutott. Ahogy Milán Kunderához szóló versében nemcsak Kunderát (s nemcsak önmagát) hanem kora költészetét is megszólítva kimondja: „Bambusznádegyenesen visz utad / valami balsorskereskedésbe." Ez a „balsors­kereskedés" mára már átkozottul hasonlít az ÁKV és a Művelt Nép könyvesboltjaira, ahol a leghátsó s a legalsó polcok alá szorult vissza a mai költészet kínálata. Ehhez a korhoz és költőihez képest jutott meglepő gyorsan válogatott kötetéig Nagy Gáspár, hiszen a ma induló (azaz: nem induló) költők 30-40 éves korukban legfeljebb első-második kötetükig jutnak el. Javában benne vagyunk a Nagy Gáspár-i, félig még jóslatos, ám máris egy boncolási jegyzőkönyv pontosságával rögzített korszakban: „a versek frontideje eljön / a világ érdekei fölött / lengnek a világ énekei." Világosan látjuk, hogy az éneknek ez a világ érdekei fölötti lengése korántsem a fölény fölöttessége — a mai rózsadombi proletárok helyzeti előnye a tengerszint alá süllyedő magyar nyomorral szemben —, hanem a Golgotán a tömeg fölé kiemelkedő Corpus föntisége; szájában az ecetes spongya undorával nemhogy a harmadnapi feltámadás, hanem a lélek gyötrelmes kilehelése előtti iszonyú állapotában. Ott, fönn, még a Biblia szerint is Jézusban az emberi kétségbeesett és vergődött. Miként ma a költő, vagyis maga a költészet teszi, Határ Győző londoni palotácska-lakában éppúgy, mint Kelet-Európa atombomba nélkül is rombadőlt országaiban, önmaga kimenekítését innen (a XX. sz. végéből) egyaránt már csak az 1978-as Nagy Gáspár-kötet, a Halántékdob verssorának esélyében látva: „átzubogni az összes szennycsatorna cserepes torkán" — hogy oda el- (vissza?) juthasson, ahonnan a verssor Nagy Gáspárnál indult: „repülni mozdulatlan szárnyakkal élni."

A sok közül még csupán az első különösségét érintettem ennek a költői pályának; azt, hogy szokatlanul későn kezdte a költő a versírást s mégis egy sprinter iramával jutott el a célszalagig, válogatott kötetéig, miközben — és ez a metafora lényege! — a sportpályát fölszántották?, eltorlaszolták, valósággal kirobbantották alóla. Ráadásul ez nemcsak a futópályára (a költészetre), hanem a lelátóra (a költészet értő, élvező olvasóira) is vonatkozik, mert az is lerobbant, kiégett. Mégsem mondható, hogy e sikeres síkfutót ne biztatta volna új tribünök új közönsége, s ne ünnepelné diadalát — itt a következő figyelmet érdemlő különösség! — a költészetben járatlan közvélemény, Nagy Gáspárt költőnek érezve és látva. Ő ma a nagyon-nagyon kevés ismert költők egyike. Miközben a költészet trágyadombra került, a kutya se olvassa, s idestova olyan hosszú idő óta, hogy nemcsak az iskolapadban nem lelhető verskedvelő, hanem a katedráról is kikopnak, akik — szókratészi ifjúságrontóként — nebulóikat a költészethez visszacsábíthatnák. Nagy Gáspár ebben a helyzetben a költő. Ragadozva olvasva vagy olvasatlanul, 20—30 verssor alapján vagy még annak is csupán közvetett ismeretében, de — és következhet a még különösebb mozzanat: — ez az új Barbaricum Nagy Gáspárban olvasatlanul, ismeretlenül valódi, hiteles költőt tisztel.

Még nem írtam le a politika szót, most már elkerülhetetlen. Nagy Gáspár 20 éves költői pályája a neosztálinizmus ugarán visz keresztül. Fű nem, legfeljebb lánctalplenyomat terem az ugaron. A prágai tavasz letiprásának éve, 1968 volt első versei csiholója, és 1989 májusában, a kínai múmia-rendszer vérfürdője előtti hónapban írja a válogatott kötet utolsó versét. Paraszti származék, de pannonhalmi diák. Első kötete, a Koronatűz (1975), népfitől a legegyöntetűbb, legfélreérthetetlenebb katolikus kötet. Ez nemcsak a katolikus szellemi hagyaték kincseinek és a népköltészetnek jóízű, friss kereszteződését jelenti, hanem azt is, hogy nincs benne semmi népfi-elődei kettőslelkűségéből. Nem látja Sztálin katonáit felszabadítóknak - mint Juhász Ferenc a 40-es években; mint Csanádi Imre, Nagy László s Illyés Gyula is Rákosinkról vélte, hogy a nép (a parasztság) valaminő — ha tán nem is az igazi, de előbb-utóbb igazivá tehető — szabadságfélében részesül általuk. Noha külső helyzete nem sokban különbözik az elsőkötetes Csoóritól (értve ezalatt, hogy a hatalom nagyjából hasonlóképpen a „saját kölykének" tekinti, mint Csoórit), mégsem kell neki még egy kötet a hiteles induláshoz: a Koronatűz ebből a szempontból már azt a szerepet tölti be nála, mint Csoórinál az Anyám, fekete rózsa. Vagyis már kezdetben sincsenek illúziói a hatalomról, s elődeivel, alig egy évtizeddel vagy annyival se előbb induló társaival szemben nem is esik át az illúzióvesztés olyan embert és verset keményen erodáló folyamatain, melyek — irodalomtörténeti kézikönyveink tanúsítják — a hamistudat szarvassá váló fiúinak tragikus költészetét szülték. A Koronatűzben nyoma sincs a földtől elszakadt ifjú vesszőfutásig fajuló anyátlanságának a messzi városban: az újsütetű paraszti-urbánus ellentétnek, amely persze akkoriban a(z elmaradott) nép szükségszerűen gyötrelmes fölemelkedése a szocializmusba — a diktatúra elméletgyártói szerint. Nagy Gáspár Brezsnyev Prága ellen vonuló tankjait a sztálini birodalom tankjainak látta, a költői nyitány tehát elődeinél-társainál homogénebb, népisége és katolikussága pedig igen jó alapnak látszik a hiteles ars poeticához: „Orgona-árulásban, odakint a betlehemi angyal / jászolkarikák kötelét vágja-nyiszálja karddal. / Hogy semmi ne kötözzön, s ne is védjen páncél! / Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék/".

De ez vezet a kéznyújtáshoz — azaz inkább a kinyújtott kéz megragadásához is - Kormos Istvánnal, hiszen vele sikerülnek legszebbre a Koronatűz hangpróbái, majd első valódi értékei (Üveghegyen is túliak, Sürgönyök). Nem véletlenül jutott épp annak testközelébe, aki túlságosan korán kikerült a népfi-boly közepéből, évtizedeken át hallgatag szélen-kóborlóvá lett, titkos költővé és gyerekmese szerzővé, de közben föl se merültek benne a népiek hatalom iránt táplált illúziói, hiszen előbb évtizedes erzsébeti prolisága, utóbb franciaországi csavargása nemcsak sorsának, hanem eszméletének is más utat szabott. Bizonyos értelemben magányosat, különöset. Francia lányokat szeretni, Bretagne tengernyaldosta sziklái közt látni jelenést, és Shakespeare teremtett alakjával kísérelni meg a maga „bemérését", meghatározását, nemcsak európaiságot jelentett, hanem kora és hazája messze meghaladását — a szó legigazabb értelmében — politikailag is. Hiszen a Kormos-vers elsősorban nem azáltal nyújt politikai példát is, mert költője inkább elharapta volna a nyelvét, semhogy Sztálin, Rákosi nevét kimondja, hanem azáltal, hogy korát meghaladó, új minőségi ember- és társadalomképet mutatott. Aki pedig olyan tiszta szívvel fogta meg Kormos kezét, mint Nagy Gáspár, az magától értetődő természetességgel nemcsak Milán Kunderában ismert testvérére, de a Nagyvárosi ikonok költőjéből is úgy merít, mint unokaöcs a bácsikájától, a legszebb értelemben vett családi autentikussággal: „fűvel földellek el / lobognak a fejfák, ablakon néz be a farkas / s csecsemőt lát,..." Ki ne ismerne rá ebben Pilinszky Fabulájának variációjára? De hogy miként sáfárkodik ez a költő a legnemesebb örökséggel, azaz, mikor nyúl vissza Pilinszkyhez s milyen az a versközeg, amelybe beépíti; vagyis milyen Pilinszky farkasának és a Nagy Gáspár versnek a koherenciája, a kettő közös minősége, arra nézve bizonyító erejű a vers befejezése: „e népet földeljem ma? — itt viszem, nézzétek, — / megvakít Kölcsey másik szembogara!" (Népi? Urbánus? A történelem fenyérén lépnek együtt Kölcsey nyomában.)

Nem párban jár a költészet a politikával, hanem egy vele. Az fejeződik ki belőle a versben, ami semmi más módon, formában nem lehetséges. A költészet nem zászló, hanem szárny, s a költő erősen megfogadta, hogy „legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék." Hogy e szárny, a költészet, a maga katolikusságában — egyetemességében — mennyire mindent összefoglal, arra igen szemléletes példa Égi megbízás című verse, amelyben nemcsak kimondatja a halott Kondor Bélával: „Ne tántorogjatok világgá mégse! / ha lenyomatában is szakadék / életünk fölött suhan az angyal / s ezüst-zsilettjéét pengetve zenél. // Mert szabadságom már / szárnyával megtoldva!" — hanem önmagában is rendkívüli jelképpel fejezi be a verset: „kaptam egy égi megbízást:/ festeném be a mennyeket." (azaz: az emberi szépítse meg az eget), ebben pedig poeta natusi sugallattal Pannónia nagy szülöttje, Janus Pannonius hódoló gesztusát ismétli meg, amellyel az a XV. században Andrea Mantegnat köszöntötte: „Fesd ki a menny ragyogó kupoláját /... S festők istensége leszel".

*

A politika később Nagy Gáspár tudatos szolgálatává válik; a vers rakománya lesz, indítéka és tartalma. A Hótalan a hegyek inge, a Zöldell a fű, az Éjszakában, a Rimbaud súgja és a Lüktetés a hullaházban zenével-hanggal-képpel azonos politikuma a Jézusos fejlehajtva csúcskompozíciójában szétválni látszik. Következik „a józan helybenzsákbanfutós korban", amikor „minden semmivé változik" a Földi pörök (1982) ideje; „bár én mindent megteszek / nehogy kísértés karmolásszon / mégis mégis / éjszaka többször / versre ébredek / szép szavak / szavakba merülnek / csobbannak az / álom-fúrta kútban / kimerni nincs mód / hiába csikordul / sűrűn a lánc / a vers lent marad", foglalja össze ő maga a Szárny felől (a költészet felől) a helyzetet. Az Infinitivusok lányom olvasókönyvéből című kis csokor ilyesmiket tartalmaz: „hazát orozni / mindig lapulni / anyánk pofozni / engem lövetni / melót fokozni / pártot követni". Nagy Gáspár kínkeservvel cipeli a hátán kisgyerekkorából 56-ot. S közben Nagy Imre a mitológia isteneihez illőn egyszerre kerül Nagy Gáspár költészetének közepébe és peremére. Gyaníthatóan egyszerre, persze, hiszen sosem kérdeztem meg tőle, hogy mennyi idő van a Keserű mézek és az Öröknyár: elmúltam 9 éves papírra vetése között. Mégis nagyon fontos legalább most utólag, a válogatott kapcsán a két versről egyszerre írni. Nemcsak Nagy Imre (mindkét esetben az egész 56-ot szimbolizáló) jelenléte miatt, hanem a két vers merőben eltérő sorsa okán. A Keserű mézek megjelent a költő 1982-es kötetében, de sem a hatalom, sem a kritika (akikben vannak illúziók a mai kritikáról, azok higgyék csali, tessék, hogy azért a hatalométól ellenkező előjellel, mintegy Nagy Gáspár védelmében) nem vette észre Nagy Imrét. Nem szúrta ki a cenzorok szemét (bizonyságául annak: mára fehér holló, aki tud verset olvasni), hogy ott, a szövegben „... a Nagy Irányítótorony / ontotta a jobbnál-jobb repülési előrejelzéseket:" És nem vették észre a műítészek sem, hogy Nagy Gáspár csikorogva bár, szárnyasán is csak botorkálva, de mit művelt a Keserű mézek végén! Nagy Imréékről (vagyis a forradalomról) írja: „... maradtak ég és / föld között magukra, feketén zümmögve a keserű mézek / himnuszát utolsó szárnycsapásukig — mint a költők."

Természetesen amit a mai huszonévesek hangoztatnak, hogy 1956-nak nincs költészete itthon, csupán tájékozatlanság, de a rejtőző, papagájnyelvű, a szerelem módjára a babitsi recept szerint „örök dolgok közé beszőtt" sok 56-os költői munka között ez az egyik leghitelesebb, mert legmegrendítőbb részlet. S nem azért, mert saját céhébe fogadja — költőnek nevezi — Nagy Imrét (és társait), noha a maga idején ez a tiszta gesztus is az első volt (s tán az maradt máig), hanem mert a forradalom leveretésében „feketén zümmögve a keserű mézek / himnuszát utolsó szárnycsapásukig" a forradalmárok helyzetét a költőkével, a költészetével azonosította.

Amit ezzel a verssel kell párba állítanunk, az Öröknyár... avantgárd plakátvers. Olyasmi, mint mikor a festő a tüntető tömeg fölé transzparens-szöveget fest. Avantgárd külső formája ellenére belső plakátformája célhoz segítette: amíg a költészet legközepéből nem hangzott ki az alig álcázott Nagy Imre név a Keserű mézek esetében, itt a költészetre érzéketlen hatalom s a versről módszeresen leszoktatott közönség egyszerre vette észre a politikai tüntetést; a fiatalok a hatalom tetemrehívását: „a gyilkosokat néven nevezNl", vagyis NI = Nagy Imre gyilkosait néven kell nevezni; a hatalom pedig a népben visszhangzó kihívást. Ezzel megpecsételődött Nagy Gáspár sorsa: az olvasói suttogásból, kézből kézbe adásából, majd a hatalom fenyegetően összevont szemöldökéből megszületett a költő közismertsége, népszerűsége.

Persze a szerencsés formán (plakátvers) kívül ehhez szerencsés óra is kellett. A 80-as évek hatalma már sem az 50-es évek, sem az 56-ot megtorló 5—6 éve hatalmával nem volt azonos. Már létezett a szamizdat, Dobozi kurzusát a Hubay-korszak követte az írószövetségben (s egyik titkára éppen Nagy Gáspár volt). Magyar irodalmárok nyíltan fölemelték szavukat a prágai 68-asok védelmében — igaz, a korra jellemző szépséghibával Kádár Jánost kérve föl közvetítésre, de ezzel a sajátos magyar dugóhúzó kanyarulattal együtt is az ellenállás nyilvánvaló lett, csakúgy mint a hatalom agyérelmeszesedése. Ez már a jezsuitából kommunista ideológussá vedlett Tóth Dezsők meg Knopp Andrások gyenge hatalma volt; kirakatperek helyett az erőből csak tyúkperekre futotta. Hol volt már Péter Gábor, aki Nagy Gáspárt Recsken rohasztotta volna meg?! A költőnek be kellett érnie hírnevével, s hogy önmagában nézhessen szembe indulása már-már debreceni protestáns hevülettel megfogalmazott parancsolatával: „Legyen nagy gyalázat, ha szárnyaimmal járnék!" Gyalázat-e a hírnév, a közszeretet?! Mindenesetre komolyan kell hallnunk ebből az időből Nagy Gáspár belső kiáltását: „De szüljön meg valaki azzá, aki voltam!" Nagyon kell ez az új születés, mert: „szíved helyén — csüngnek a bombák." S mert „Egy szív trappol a virradatban / egy másik föladta magát / a harmadik még itt a mellkasomban / félreveri az éjszakát." De nemcsak félreveri, hajszálpontosan kifejezi is: „minden hivatalsarokban árulkodik / egy teherbeejtett / papírkosár." Ez a versmondat (ha lesznek még századok) lényegibb — látomásérvényű — képet adja a XX. századnak akárhány információval dugigrakott fémhengernél, melyet a jövő okulására középületek fundamentumába falazgatnak.

Oda, e kor fundamentumába ágyazhatnánk be A kereső-t is, értéke és szépsége miatt. A kör teljességének hatását érte el benne: ahonnan indult, üde, népi katolikusságából kört írva le úgy került vissza, hogy egyszerre fölé és alászállt kiindulópontjának; körbeöleli, mint anya a magzatát, a szenvedéssel fénylőre mosott individuális katolikusságával. Ami alighanem csak első hallásra fából vaskarika. Másodjára már könnyű belátni, hogy ez a személyessége nemcsak Babits kinyújtott kezéig viszi el, aki előtt versével tisztelegni kívánt, hanem a madáchi igéig, a költészet magmaközepéig jut a vers első strófájának „mindhiába"-ságától az utolsó strófa rejtelmet és megoldást egyaránt kínáló különös ellentmondásával:

Most már egyedül, mint fájó
atomok a boncoló késben,
fölszentelt rejtelmek nyomán
nem fáradhatunk el a keresésben.

A strófa a magány szavával indul, akkora magányéval, melynél már nem is lehetséges: „Most már egyedül." Olyan egyedül, „mint fájó atomok a boncoló késben." A versszak negyedik sora mégis többes számba fordul, a nyelvtannak és a megjelenített képnek szöges ellentéteként, ám éppen ezáltal a kimondhatatlant kimondva — a Psychoanalysis Christianát —, a lényeget.


Kárpáti Kamil
Árgus, 1990. 1. sz. p. 38-40.


< vissza